Van értelme újrakezdeni!

– Pont tíz éve, hogy újra szabad ember. Hogyan emlékszik vissza a szabadulás napjára?

– Nagyon hideg volt, éjjel kettőkor ébresztettek az őrök, sötétben mentünk végig az épületsorokon. Izgultam, nem teljesen értettem, hogy mi történik. Aztán a hátsó kapuhoz kísértek, kiléptünk a szabadba, ahol nagyjából harminc újságíró várt rám. Legalább ennyien voltak a főbejáratnál is. Borzalmasan zavarban voltam, annyira, hogy meg is botlottam a láncomban, végül a felügyelőtiszttől úgy búcsúztam, hogy viszontlátásra. Amikor kiléptem a kapun, felnéztem az égre és rácsodálkoztam a látványra, tizenhárom év után akkor láttam először a csillagokat.

– Annyira szigorúan el volt zárva, hogy az eget sem láthatta?

– Mivel a Gyorskocsi utcai fogdából megszöktem, úgy vigyáztak rám, mint a Szent Grálra. Abban a zárkában voltam másfél évig, amit Magda Marinkónak építettek annak idején. Úgy kell elképzelni, mint a Hannibal Lecternek a celláját A bárányok hallgatnak című filmben. Aztán átszállítottak Sátoraljaújhelyre, az ország legszigorúbban őrzött börtönébe, ott töltik büntetésüket a tényleges élet­fogy­tiglanra ítéltek is. Ez egy kis létszámú, átlátható, nagyon szigorú szabályokkal működő létesítmény, mindenkit alaposan szemmel tartanak. Saját kérésemre az utolsó két évemet magánzárkában töltöttem, onnan különösen nehéz volt kilátni.

– Annak idején az ítélethirdetés előtt azt nyilatkozta, hogy amennyiben tíz évnél hosszabb büntetést kap, akkor már nem is érdemes kijönnie. Hogy látja utólag?

– Akkoriban olvastam egy cikket arról, hogy kutatások szerint a tíz évnél hosszabb börtönbüntetések után jelentősen torzul az ember személyisége. Az elítéltek tíz év után már nem vagy csak nagyon nehezen tudnak alkalmazkodni a kinti társadalom normáihoz. A rabok egy évtizednyi börtönélet után ragaszkodnak az intézményhez, pontosabban ahhoz a rendhez, ami bent uralkodik. Elképesztőnek tartottam én is, amikor erről olvastam, de ez a valóság. Az elítélt a börtönben valakinek számított, ellátott valamilyen feladatot, kint pedig rá kell döbbennie, hogy egy utolsó senki lett belőle. A legtöbb embernek nem megy az átállás. Viszont vannak kivételek. Én azt hiszem, azok közé tartozom, akik képesek voltak megkapaszkodni az életben.

– Min múlik, hogy valaki kibírja?

– Különböző karakterek vagyunk. Nem mindenkire érvényes az a minta, amit az átlag alapján rajzolnak meg. Valaki erősebb, valaki gyengébb egyéniség, van, aki bírja a megpróbáltatásokat, van, aki hamar megtörik. Ez alkat kérdése. Van azonban az emberi és lelki alkatnál is fontosabb tényező, ami segíthet. A kérdés az, hogy van-e köldökzsinórod a kinti társadalomhoz, olyanok, akik kint vannak és tartják benned a lelket.

– Önnek voltak ilyen kapcsolatai, akik támogatták, míg bent volt?

– Az exbarátnőm, két volt csapattársam, a pótmamám is rendszeresen látogattak. Az egyik volt csapattársammal mai napig nagyon jó barátok vagyunk, ő az egyik gyermekem keresztapja is. A pótmamámat 1988-ban ismertem meg, a Megyeri úti közért vezetője volt. Amikor szabadultam, rengeteg segítséget kaptam, az említettektől és másoktól is.

– A börtönben volt olyan, akivel barátságot kötött, akire számíthatott?

– Egyetlen egy rabtársammal tartom a kapcsolatot, és ez nem véletlen. A börtönről tudni kell, hogy egy emberi szeméttelep; amikor bent voltam, akkor én se voltam különb. A börtönben nincs barátság, senkiben nem lehet megbízni. Aki azt hiszi, hogy létezik betyárbecsület, az nagyot téved. A betyár és a becsület két olyan fogalom, amelyek kizárják egymást. Kazinczy forog a sírjában, ha azt látja, hogy ezt a két kifejezést összetársították.

– Az őrökkel milyen volt a viszonya?

– 99 százalékban nagyon jól kijöttem velük, ők a munkájukat végezték, és ezt elfogadtam. Van olyan börtönőr, akivel mai napig tartom a kapcsolatot. Néha-néha összefutok vásárokban is volt fegyőrökkel, teljesen korrekt a viszonyunk, hálás vagyok azoknak, akik emberségesek voltak. Akik tisztességesen viselkedtek velem, azoknak mindig csináltam a börtön műhelyében valamilyen ajándékot.

– Mintarab volt?

– Közel sem. Az elején még azt terveztem, hogy megszököm, próbáltam megtalálni a leggyengébb láncszemet az őrök között, akit le lehet fizetni. Egy év után törődtem bele, hogy lehetetlen meglépni. Az elején nehezemre esett elfogadni azt, hogy börtönbe kerültem, hogy szigorú szabályok szerint kell élnem. Volt olyan nap, hogy három fegyelmit kaptam. Nem értettem azt sem, hogy miért kaptam tizenhét évet. Nem tapadt vér a kezemhez, még csak nem is pofoztam fel senkit. Persze azt is tudtam, hogy nem azért ítéltek el, mert fütyültem a templomban. Összesen 30 fegyveres rablást követtem el. Számítottam arra, hogy hosszú éveket kell leülnöm, de a 17-et soknak éreztem. Pláne annak fényében, hogy volt olyan rabtársam, aki a legjobb barátját ölte meg, a gyilkosság kapcsán gyakorlatilag az összes súlyosbító körülményt kimerítette, mégis kevesebbet kapott, mint én.

– A végén mégis kedvezménnyel szabadult. Valami megváltozott időközben?

– Összesen 4 év 3 hónap kedvezményt kaptam. Néhány esztendő elteltével elhatároztam, hogy ép ésszel megyek vissza a való életbe, talpon maradok. Érettségit szereztem, lediplomáztam, szakmát tanultam, az összes vetélkedőt megnyertem a börtönben. Az ezek után járó dicséretekkel tudtam eltöröltetni a fegyelmiket. Ez egyébként a börtön igazi természete, ha jól viseled magad, akkor jól viselkednek veled. És itt nem érzelmekről van szó, puszta praktikum az egész. Ezt is nehéz volt megszokni. Én elég zűrös családból származom, anyám másfél éves koromban otthagyott minket, így apám, a nagynéném és a nagymamám neveltek. Megjártam a nevelőintézetet, munkaszolgálatos voltam a román hadseregben. Felnőttként csak a saját szabályaimat tartottam érvényesnek. Tudom, hogy furcsán hangzik, de nekem a börtön segített, hogy ezen a szemléleten változtatni tudjak. Kellett az a néhány év, hogy egyensúlyba kerüljek. Úgy éltem meg, mint egy hosszúra nyúlt terápiát. Így sikerült megtanulnom alkalmazkodni a társadalomban uralkodó szabályokhoz.

– Hogy folytatódott a történet? Mi történt az elmúlt tíz évben?

– 37 000 forinttal a zsebemben szabadultam. Aztán létrehoztam egy céget, megnősültem, született két gyermekem, házat vettem.

– Kezdjük az elején! Hova ment először, miután kiengedték?

– Nagyon készültem a szabadulásra. Egy székelyudvarhelyi barátommal, akinek a lakásán elkaptak, azt terveztük, hogy Pomázon építünk egy agyagozóműhelyt. A Bv. persze alaposan lekáderezett, utánanéztek, hogy kihez megyek szabadulás után. Attól féltek, hogy újra privatizálni kezdem a bankvagyont és akkor a bv. bíró és az ügyész is megüti a bokáját, amiért elengedtek. Az első utam tehát Danihoz vezetett, az udvarhelyi barátomhoz. Februártól egészen nyár végéig együtt dolgoztunk a műhelyen, aztán ősszel egy jelentéktelen ügyön összevesztünk, ezért el kellett jönnöm onnan. Szerencsémre a volt csapattársaim segítettek, és Dunaharasztiban kaptam egy helyet, amit kibérelhettem és ott kiépíthettem a műhelyem. Ez egy nagy ház volt, vastag betonfalakkal; télen 2-3 fokban dolgoztam. De baromira nem érdekeltek a körülmények, örültem, hogy dolgozhatok. Utólag megtudtam, hogy a próbaidő alatt végig megfigyelés alatt álltam. Ezt néhány éve mondta el néhány olyan rendőr, akik az ügyemen dolgoztak. Azt is elárulták, hogy akihez szabadultam, Dani, jelentett rólam. A rendőröknek beszámolt a látogatásai alkalmával elhangzott beszélgetésekről is. A hatóságokat az érdekelte, hogy mit tervezek, ha kiszabadulok. Kár volt a nagy erőfeszítésért, mindössze annyit akartam, hogy legyen egy műhelyem, ahol dolgozhatok.

– Hogy jött az, hogy agyagozással foglalkozzon?

– A korongozást és az agyagozást a börtönben tanultam ki. Ott kaptam egy műhelyt, több mint hat éven keresztül egyedül dolgoztam. Ez egy terápia volt számomra. A bezártság ingerszegény környezet, fontos, hogy az ember lefoglalja magát. Naponta 6-8 órát dolgozhattam. Az ünnepek alatt is bejárhattam a műhelybe, ami nagy segítség volt, ugyanis az a legnehezebb időszak a börtönben. Önkormányzatoknak, óvodáknak, minisztériumoknak, börtönmúzeumnak vagy éppen akinek kellett, annak készítettem ajándéktárgyakat. Megszerettem ezt a mesterséget, eldöntöttem, hogy kint is ezt csinálom majd.

– Családalapítás?

– Feleségemet a Csabai Kolbászfesztiválon ismertem meg 2012 őszén. Ő is rendszeresen járt vásárokba, hagyományos magyar ruhákat, népviseleti öltözeteket árult. Jártam az országot a saját készítésű termékeimmel. Egyre gyakrabban futottunk össze az ország különböző pontjain, 2013 nyarán lettünk végül egy pár. Azóta is együtt vagyunk, közösen járunk vásárba. Minden ebből a szerelemből jött létre, a család, a műhely, a ház, az egész életünk. Most az életemet a munka, a munka, a munka és a család teszi ki. Azt hiszem, megtaláltam a helyem a világban, de erről leginkább a környezetemet kéne megkérdezni, az ember ugyanis hajlamos magával elnézőbbnek lenni. Az évek során az édesanyámmal is rendeződött a viszonyom, tartjuk a kapcsolatot. Időnként meglátogat minket, hamarosan mi is megyünk hozzájuk.

– Milyen gyakran szokott Erdélybe járni?

– Nekem otthon már nincs senkim. Évente kétszer, háromszor, vásárok miatt megyek Erdélybe, Kolozsvárra és Sepsiszentgyörgyre. Csíkba csak a temetőbe járok ki, apám és a nagymamám sírját látogatom meg.

– A hírneve segítség volt az újrakezdésben, vagy inkább hátrány?

– Ez egy ambivalens helyzet. A szabadulásom utáni tapasztalataim szerencsére túlnyomórészt kedvezőek voltak, de kaptam hideget, meleget egyaránt. Az ismertség sok tekintetben előny, de csak időlegesen, hosszú távon nem lehet megélni belőle. Abból lehet megélni, ha valami újat hoz létre az ember, ha értéket teremt. Én keramikus vagyok, a saját termékeimet árulom, az ismertség ilyen szempontból segítségemre volt. A televíziós szerepléseim alkalmával is mindig igyekszem elmondani, hogy kézműves­ember vagyok, és a munkámból élek. A keramikusok egy része is haragszik rám, amiért a médiamegjelenések miatt előnyöm van a piacon. Közben pedig az is az igazság része, hogy nagyon nehéz úgy új életet kezdeni, hogy közben folyamatosan foglalkozik veled a média. Azt pedig mindig elmondom, hogy én egyetlenegy újságot vagy tévécsatornát sem hívtam fel, hogy írjanak rólam, mindig a sajtó keres meg engem. Az előéletem és az ismertségem azonban kötelezettségekkel is jár. Nem adhatok ki gyenge minőségű munkát a kezemből, ha hibázok, azt azonnal ki kell javítanom. Nem tehetem meg, hogy csaljak vagy átverjek valakit. Önhibámon kívül sem tévedhetek senki kárára. Az átlagnál sokkal jobban oda kell figyelnem arra, hogy véletlenül se sértsek meg senkit. Máskülönben azonnal megkapom, hogy kutyából nem lesz szalonna.

– Szokták azért emlékeztetni rá, hogy mit követett el?

– Előfordul, de ahogy már mondtam, a legtöbb esetben biztatást kapok. Bírók és ügyészek is jöttek oda hozzám azzal, hogy kezet rázzanak, gratuláljanak, amiért sikeresen talpra tudtam állni. Ha pedig valaki szerint nem vagyok oké, akkor én nem tudok mit mondani mást, csak azt, hogy csinálja utánam a reintegrációs programot. Leültem a büntetésemet, tíz éve kint vagyok, nagyon sokat változtam, és nagyon sokat kell még változnom ahhoz, hogyha egy nap meghalok, akkor úgy tudjak távozni, hogy hagyok magam után valamilyen igazi örökséget és nem csak a bűnügyi archívumban levő anyagomat.

– Nehéz szabadulás után talpra állni?

– Nagyon nehéz visszailleszkedni, nem hiába 80 százalékos a visszaesési ráta. A pártfogói rendszer pedig minden jóindulat ellenére sem működik. Minden hónapban elmentem a pártfogóhoz kötelező jelleggel és egy fél napot töltöttem azzal, hogy egy űrlap kitöltése közben ostoba kérdésekre válaszoljak. A pártfogóm már az elején elmondta, hogy ő legfeljebb annyiban tud segíteni, hogy megmutatja, merre van a hajléktalanszálló. Egy börtönből szabaduló embernek nagyon nehéz tiszta lappal kezdenie. Rengeteg előítélettel kell megküzdeniük a volt raboknak. Ha beállítasz egy céghez azzal, hogy jó napot kívánok, munkát szeretnék vállalni, most szabadultam a szegedi Csillagbörtönből, jó eséllyel azonnal elküldenek. Ha pedig eltitkolod, hogy börtönviselt vagy, és kiderül, akkor pedig azért rúgnak ki. Ez nem magyar sajátosság, ez világjelenség. Időnként elhívnak előadást tartani, nevelőintézetekben levő srácokhoz éppúgy, mint multinacionális cégek vezetőihez. El szoktam mesélni, hogy nekem részben szerencsém volt, de nagyon akartam, hogy kimásszak a gödörből. Mindent megtettem, hogy visszailleszkedjem a társadalomba és sikerült. Volt olyan év, hogy a hétköznapok mellett 48 hétvégén is dolgoztam. Hetente kétszer, munka után este felmentem a műhelybe, hogy a kemencében kiégessem a termékeket, majd mentem vissza a vásárba eladni. Néha nagyon nehéz körülmények között kellett dolgoznom, de ki akartam keveredni a bajból. Akiben van akarat, annak sikerülni fog, de nehéz út vezet a szabadulástól a boldogulásig.

– Viszkisnek szokták szólítani, ha megismerik? Mennyire érzi ezt az elnevezést önazonosnak?

– Nem szeretem a viszkis elnevezést, de ez egy kis ország, ahol mindenki kap egy skatulyát, amelyben benne marad holta napjáig. Hogyha holnap megcsinálnám Michelangelo Dávid-szobrát vagy a Pietát, akkor is a viszkis maradnék nagyon sok ember szemében. Ezzel együtt kell élnem. Az önképem alapján azonban én Ambrus Attila vagyok, egy csíkszeredai származású magyar ember. Elmehettem volna külföldre új életet kezdeni, nevet változtatni, megszabadulni a múltamtól. Ám én úgy érzem, hogy nincs semmi keresnivalóm külföldön, nekem itthon van dolgom.

– És hogy áll a whiskey-vel mint itallal?

– A mai napig szeretem. A pálinkával sincs semmi bajom, de a whiskey-t jobban bírom. Az ital kultúráját, történetét is jól ismerem. Van egy barátom, dr. Katona Csaba, ő a Magyar Tudományos Akadémia történésze. Vele szoktunk stand-upolni whiskey témával, ő a tudomány szemszögéből közelíti meg az italt, én a mellékhatásairól mesélek.

– Mi a történetének a tanulsága?

– Nehéz kérdés. A végső tanulság levonásához, azt hiszem, korai még az idő. Azt azonban elmondhatom, hogy előbb-utóbb minden tettünknek következménye lesz, nem lehet megúszni semmit. Ezzel együtt is érdemes küzdeni, alkotni és szenvedni. Mindig van értelme újrakezdeni, ki lehet mászni a gödörből. Nincs veszett ügy. A bűnözői életnek pedig sosincs jó vége, előbb-utóbb úgyis elkapnak, lelőnek vagy a társaid adnak el.