Egyre nagyobb felháborodást vált ki az ’56-os vaskefe

A szobrok elméletileg az örökkévalóságnak készülnek, a gyakorlat azonban úgy fest, hogy a nemzet történelmi hagyományait, összetartozását nem megfelelő módon képviselő műalkotásokat elsöprik a változások. Az 1956-os forradalom 50. évfordulójára a Felvonulási térre tervezett emlékmű a legjobb úton halad, hogy megvalósulás esetén előbb-utóbb a kommunizmus lágymányosi szoborparkjában végezze.

Az előzményekről a Demokrata 2005/45. száma közölt részletes beszámolót, melynek lényege, hogy a Damjanich utca Városligetet érintő meghosszabbításánál állott Regnum Marianum-templomot Rákosi szovjet katonai segédlettel felrobbantatja, helyére Sztálin 65 mázsás bronzszobrát helyezteti. 1956. október 23-án a népharag ledönti a zsarnok emlékművét, ám a szabadságharc leverése után a kommunista hatalom terjedelmes lelátót emel, ahonnan május 1-jén a vezető elvtársak integethetnek az eléjük hajtott munkástömegeknek. És persze nem felejtenek el dicstelen múltjuknak emléket is állítani a Tanácsköztársaságot fényező Fegyverbe-szoborral.

Évekig szó van a rendszerváltással eltűntetett lelátó és a szoborparkba került embertelen alkotás helyén felhúzandó Nemzeti Színházról, miközben a Regnum Marianum újjáépítését hiába kérvényezik és kezdeményezik tömegek.

Aztán 2005. június 20-án valami egészen megdöbbentő történik. Eredményt hirdetnek a szoc-liberális hatalom által a forradalom 50. évfordulójára, az említett helyszínen elhelyezendő emlékmű tervpályázaton. Négy, 1956-ot legfeljebb csak hírből ismerő fiatal ötmillió forint díjazásban részesül a majd 700 millióba kerülő pályaművéért. Ez még nem lenne baj, ha a tervnek bármi köze is lenne a forradalom hőseihez. A Budapest Galéria igazgatója, Zsigmond Attila vezette értékelő bizottság választása azonban 2006 darab, 2-8 méter magas, ék alakban elnyúló fémoszlopokból álló vaskefére esett. Ennek láttán a ma is közöttünk élő ’56-os hősök, Wittner Máriával az élen elszörnyülködve jelentették ki, hogy a „diktatúra emlékműve nem épülhet meg”. És igazuk van. Egyrészt azért, mert ez az építmény köszönő viszonyban sincs a forradalommal, annak kitűzött céljaival, másrészt alakjánál és anyagánál fogva éppen az önkényuralom erejét, esetleg annak fenyegetően támadó – esetünkben a szovjet – haderejét mintázza meg.

Hogy Wittner Mária és társai, valamint a Demokrata mennyire jól mérte fel az emlékmű üzenetét, arra bizonyíték a helyszínen felállított hússzor ötméteres vászonra sötétedés után folyamatosan vetített fényképsorozat. Az 1956-os dokumentum a rommá lőtt várost, kiégett orosz harckocsikat, a Sztálin-szobor rettegve gyűlölt csizmáit, az október végi hidegben egy szál zakóban puskával a kezükben is elszántan kitartó, szinte kölyökkorú szabadságharcosokat, és persze a házak homlokzatán a forradalom jelképévé vált lyukas zászlókat mutatnak. Majd jön a jelen, 2006, amikor az emlékmű színes látványterve mellett gondtalanul sétálgató, egymással csacsogó párok láthatók a szikrázó napsütésben. Szó nincs itt lyukas zászlóról, szabadságharcosokról, tiszteletről, történelemről, emlékezésről, csupán egy bármit is jelenthető építményről egy lélektelen, utópisztikus szocialista városban.

Zsigmond Attila azzal a különös és nehezen elfogadható érvvel indokolta döntésüket, hogy még ez volt a legjobb a pályaművek közül. Ez egy köztéri alkotásnál aligha lehet szempont. Ha egy pályázat sikertelen, akkor nem a legkevésbé rosszat kell választani, hanem új pályázatot kell kiírni. Nem véletlen, hogy egyre többen háborognak a döntés miatt és egyre többen vannak, akik magánszorgalomból folytatják a tervezést. A kérdés csupán az, hogy lehet-e még valamit tenni a hivatalosan elfogadott építészeti borzadály ellen.

– Csak azt mondhatom, hogy meglöktek egy, az országnak 700 millió adóforintjába kerülő golyót, és ha nem tudunk közbelépni, akkor ez a golyó továbbgurul, és menthetetlenül olyan emlékművel gyarapszik Budapest, ami nem közvetít semmilyen üzenetet az eljövendő századoknak. Mivel úgy éreztem, hogy a tiltakozás és az aláírásgyűjtés már nem elég, megpróbáltam megrajzolni egy olyan épületegyüttes-koncepciót, amely magában foglalja az ’56-os emlékművet, a Regnum Marianum és egy ’56-os múzeum épületét – mutatja vázlatait Callmeyer Ferenc építészmérnök, egyetemi tanár, aki az objektumok végleges megtervezését Csete Györgyre és Makovecz Imrére bízná. Véleménye szerint az emlékmű 2006. október 23-ig kivitelezhető – kevesebb mint 200 millió forintból. Ami az ötöde a vaskefe árának.

Ami az elképzelést illeti, Callmeyer Ferenc két hatalmas zászlót tervezett gránitból, ezek tartósságuknál fogva akár több száz év múlva is emlékeztetni fognak az 1956. október 23-án történtekre. A fő díszítőelem a világtörténelemben először Budapesten megjelent lyukas zászló, amelynek másik oldalát a Kossuth-címer díszíti. Vele szemben egy másik, valamivel szerényebb méretű, szürke gránit zászló emelkedne, amelyen a belehasított véres nyiladék a megsérült szovjet rendszert jelképezné. És hogy még egyértelműbb legyen az utalás, a talapzatra kerülne a ledöntött Sztálin-szoborból megmaradt két csizma másolata, mellőlük rámpán lehetne feljutni a mögötte lévő két nagy épületbe vezető hídra. Az építészmérnök úgy érzi, hogy ez a jelképrendszer pár száz év múlva is mesélni fog a történtekről.

Mivel nem vett részt a hivatalosan kiírt pályázaton, az építész elfogulatlanság nélkül, szakmailag jellemezheti a vaskefét. Rettenetesnek tartja, ami merő ellentétben áll az ilyen kiemelkedő történelmi eseményeket megörökítő, elbeszélő emlékművekkel szemben. Annyira megdöbbentette az értékelő bizottság döntése, hogy a nem sokkal később a Budapest Központ által a főváros jelképeire kiírt pályázatára már maga is beküldte a fent említett tervezetét. Legnagyobb megdöbbenésére elutasították, ám az sem mindegy, hogy hogyan.

– Úgy az ’56-os emlékmű, mint a Budapest jelképe pályázat döntnökei elkövettek egy rettenetes nagy hibát, úgy is mondhatom, hogy merényletet a népfenség ellen. Ilyen fontos alkotás kérdésében illetlenség dönteni szűk körben a lakosság véleményének kikérése nélkül. Furcsa módon, a XIX. század végén, amikor még messze nem beszélhettünk mai értelemben vett népfenségről, az Országház épületére is pályázatot írtak ki: akkor a terveket közszemlére tették, mindenki megnézhette és a véleményét beírhatta egy vendégkönyvbe – veti össze a múltat a jelennel Callmeyer Ferenc.

A helyszín kiválasztását tökéletesnek tartja, nem véletlenül állt ott a Regnum Marianum-templom, a Sztálin-szobor, a Tanácsköztársaság emlékműve és nem véletlenül tervezték oda az új Nemzeti Színházat, ami azon a helyen semmi mást célt nem szolgált volna, minthogy emelkedettebb környezetben lelátót biztosít a pártvezetésnek, amelyik onnan nézte volna önelégülten a felvonulókat. A vaskefe éppen oda kerülne, ahol a Nemzeti Színház állt volna, és ahol már sor került a tereprendezésre is.

Callmeyer Ferenc nem kezdőként készítette el tervezetét. Ott volt az Országház előtt 1956. október 25-én is, amikor orgyilkosok tüzet zúdítottak a békés tömegre. Akkor és ott fogadta meg, hogy amint lehetősége nyílik rá, ezen a helyen fog emlékművet állítani az ártatlan áldozatok emlékére. Fogadalmát megtartotta, a gyászos múltra a Földművelésügyi Minisztérium árkádsorába csapódó, négy centiméter átmérőjű bronzgolyókkal emlékeztet, amelyeket egy szombat-vasárnapi munkával, egy segéddel, egy fúró és ragasztó használatával helyezett el. A megvalósítás ebben az esetben sem volt zökkenőmentes. A Főpolgármesteri Hivatal egyik főosztálya elutasította kérvényét, ám amikor az országos műemléki hatósághoz fordult, megkapta az engedélyt. Az esemény akkora port vert fel, hogy egy angol újság még cikkezett is róla: „Egy ’56-os megtartja ígéretét a véres csütörtök szellemében”.

Callmeyer Ferenc tehát hiteles építőművész, aki nem ifjúi hévvel veti bele magát a napjainkban divatos önmegvalósításba – ahogyan a négy fiatal tette az állami tervpályázat esetében -, hanem a megfontolt szemtanú és kortárs tapasztalatával. Ő megtette a magáét. A többi már azokon múlik, akik 1956-ról egy acél- és betonszörnyeteggel kívánnak megemlékezni, amit megépítése esetén a népakarat előbb-utóbb ugyanúgy a kommunizmus szoborparkjába juttat, mint hasonló megjelenésű társait. Csakhogy ez most 700 millióba kerül.

Szakács Gábor