– Elnök Úr, Ön hívő ember?

– Igen.

– Akkor ebben a tudatban kérdezzük, milyen személyes emlékei vannak II. János Pál pápáról?

– Első személyes élményem még a nyolcvanas évek derekáról való, amikor Lengyelországba hazatért a pápa. Abban az időszakban vagyunk, amikor betiltották már a Szolidaritás nevű legnagyobb közép-európai ellenzéki mozgalmat, amely azonban nem tűnt el, hanem illegális, földalatti formában folytatta a működését. Ez volt Közép-Európában az első olyan ellenállási mozgalom, amelyet nem sikerült rövid úton fizikai erővel sem fölszámolni. Elég, ha 56-ra gondolunk Magyarországon, vagy 68-ra Csehországban, amikor ez sikerült. A nyolcvanas években ez már nem ment Lengyelországban, ez volt a világos jele annak, hogy itt nagy változások várhatók. És a pápa ebbe a Lengyelországba látogatott haza. Mi barátokkal, néhány házaspár együtt, végig követtük az ő útvonalát, vagy legalább is annak nagy részét – Gdenia, Gdansk, Varsó – és akkor láttam, akkor ugyan még messziről a tömegből először.

– Milyen kép maradt Önben róla?

– Egyenes tartású, egyenes beszédű, jó szándéktól sugárzó, megértő, de ugyanakkor a saját értékeiben rendíthetetlenül szilárd ember benyomását keltette onnan a tömegből nézve. Aztán később találkoztam vele személyesen is több alkalommal, de az már egy másik történelmi korszak volt.

– Ezek a későbbi találkozások milyen hatással voltak Önre?

– Mindannyian abban bizakodunk, hogy a jóakaratú emberekkel való találkozások mind hatnak az életünkre, még akkor is, ha azt egyébként az adott pillanatban még nem érzékeljük. Tehát nem minden találkozó bír drámai erővel, hanem ezek az impressziók egymásra épülő hatást gyakorolnak, és aztán óhatatlanul befolyásolják későbbi életünket. A pápával kapcsolatban nincsen megrendítő emlékképem, ellenben nagyon sok olyan élményem van, amelyről azt hiszem, hogy dolgozik bennem. Ilyen értelemben talán segített az életem bizonyos szakaszaiban abban, hogy meg tudjak hozni jó döntéseket.

– Magánéletében vagy politikai pályafutása során?

– Is-is.

– Mondana példát személyes élményre?

– Közkeletű volt, hogy a gyermekeket nagyon szerette, de mikor a családomat fogadta és megáldotta a gyerekeimet, ez a szeretet szinte kézzel tapintható volt.

– Ezt mint édesapa élte meg. Tudna olyan benyomást felidézni, amelyet politikusként tapasztalt?

– Most, hogy beszélgetünk róla, felvillant egy emlék, amely mégiscsak megrázó erejű volt, amikor már elhatalmasodott rajta a betegsége. Egy olyan emberrel ültem akkor szemben, aki láthatólag még sok mindent akart volna mondani a világnak, azon belül nekünk, magyaroknak, és személyesen nekem is, de a teste lefogta őt. Mintegy kalodába zárta, bebörtönözte, körülkerítette. Megrendítő volt látni, hogy a test meg a lélek mennyire elválik egymástól. Miközben a lélek ép, még aktív és beszélni akar, még kifelé tájékozódik a világ felé, aközben a test már képes fogdává válni, összezsugorodni és gátat vetni a szárnyaló gondolatoknak. E küzdelmet én közelről láthattam. Nem tudom, hogy majd nekünk is át kell-e még mennünk, vagy kinek-kinek a saját sorsa szerint kell-e majd átmenni élete végén egy ilyen szakaszon. Ám ezt közelről figyelni – ráadásul miközben államügyekről beszélgetnénk, illetve az európai kultúráról és a kereszténység jövőjéről váltanánk eszmét egy ilyen sajátos formában, amikor nemcsak szavakkal, hanem pillantásokkal és a lélek szavakkal már ki nem fejezhető eszközeivel folytatunk dialógust – érdekes és egyben megrendítő is volt.

– A Nagy Szent Gergely Lovagrend Nagykeresztje, amelyet tavaly adományozott önnek a pápa, s amely kitüntetés a ma élő magyarok közül csak Habsburg Ottónak és önnek adatott meg, mire kötelezi?

– Ez, hogy úgy mondjam, a saját elszámolnivalóm a Szentatyával. Az a dokumentum, amelyben ezt a kitüntetést átadták nekem, nem az érdemeim elismeréséről szól – bár udvarias papiros volt -, hanem a jövőre szóló figyelmeztetés és fölhívás.

– Ha jól tudom, úgy fogalmaztak benne, hogy az egyházat és a kereszténységet mindenhol, minden körülmények között védje, és minden esetben a jó oldalára kell álljon. Isten országának építésében kell közreműködjön.

– Ezért mondtam, hogy személyes elszámolnivalóm is van még a Szentatyával.

– Reformátusként hogyan érte önt a katolikus egyház fejének halálhíre?

– Én valóban nemcsak hogy református, hanem a saját egyházam szabályait követő ember vagyok, már amennyire tőlem telik. Szolgálom is a református egyházat ott, ahol tudom. De úgy gondolkodom erről, hogy a katolikusokkal mi mégiscsak közös egyházhoz tartozunk, hiszen a kereszténységnek Lutherig tartó története az közös történet. A mi felfogásunk szerint az nem csak egy felekezet története, vagy amennyiben katolikus, akkor abban mi, reformátusok is benne vagyunk, mert egészen az egyházszakadásig csak egy keresztény egyház volt a nyugati világban. Ezért tudunk mi részt venni a legteljesebb örömmel mondjuk Szent István-ünnepségeken. Hiszen Szent István ilyen értelemben a mai magyar reformátusoknak is a szentje. És én örülök annak, hogy egy olyan pápa állt a vatikáni állam élén, aki küldetésének tekintette a keresztény egyházak közötti együttműködés javítását, illetve a későbbi egység kialakításának irányába tett lépéseket.

– Ez érzékelhető volt más vallások irányában is.

– Igen, de én itt elsősorban a keresztény egyházak közötti együttműködési törekvéseket tartom fontosnak, és csak ez után következik számomra a többi vallás felé tett jó néhány lépése.

– Milyen minőségben volt kint a temetésen?

– A Fidesz-delegáció két főből állt Harrach Péter és Semjén Zsolt személyében, akik a hivatalos állami delegációnak részei is voltak. Én magánemberként voltam ott a feleségemmel, zarándokként. A zarándokházban is laktunk, és így vettünk részt a temetési szertartáson is ott a tömegben, a Szent Péter tér szélén. Annyiban volt némi kiváltságunk, hogy amikor megérkeztünk, akkor – éppen a Nagy Szent Gergely Rend okán – a Vatikán lehetőséget teremtett arra, hogy azonnal a Szentatya ravatalához juthassunk, és ott egy külön a bíborosok számára fenntartott helyen hosszasan el is időzhettünk. Így nem kellett sorban állnunk, és nemcsak elhaladni tudtunk a ravatal előtt, hanem mélyebb búcsút is vehettünk a pápától.

– Milyen volt a temetés légköre közelről? Különbözőképp hatott-e önre és a feleségére, aki katolikus?

– Nem hinném, hogy különböző módon hatott volna ránk, bár ezt a feleségemtől is meg kellene kérdezni. Megható szertartás volt. Érdekes keveréke volt a hangulatoknak, mert egyfelől mindenki személyes veszteségnek is tekintette a pápa halálát, mindenki sajnálta, hogy eltávozott, ugyanakkor nem volt olyan érzés az egybegyűlt tömegben, hogy valami tragédia ért volna bennünket, nem éreztük úgy, hogy félbeszakadt volna egy életmű, hanem azt éreztük, hogy bevégeztetett. Egy beteljesült küldetésű embertől búcsúzni mindig más, mint egy olyan embertől, akire úgy gondolunk, hogy egyébként még sok minden dolga lett volna, még sok minden rejtőzött benne, csak eltörött. Így tehát éppen ebből kiindulva, egyszerre volt gyász és búcsú, másfelől pedig fölmagasztalás, egyfajta, ha fogalmazhatok így, népi boldoggá avatási szertartás is.

– Felemelő lehetett.

– Hozzá kell tennem, hogy a vége felé hűvösre fordult az idő, és szomorúság volt a levegőben, meg aztán a lengyelek fájdalma átsütött mindenen. Mi éppen németek, lengyelek meg amerikaiak között álltunk, a legtöbb persze lengyel ember volt körülöttünk, őket mélyen megrázta a személyes veszteség, ezt lehetett érezni, sokkal mélyebben, mint a többi náció képviselőinél. Ők nemcsak személyes, hanem nemzeti veszteségnek is érezték pápájuk halálát. Végigsétáltam azokon a helyeken is, ahol kivetítőkön követték az emberek az eseményeket. Százezrek érkeztek már előző nap – főleg lengyelek, de más népek is – és letáboroztak a Szent Péter tér környékén. Valóságos sátorvárosok voltak ezek, és az emberek ott a földön, ki hálózsákkal, ki anélkül, a hidegre fordult időben végig hősiesen kitartottak.

– Most éreztem igazán az örökké szidott média elsöprő erejét, hiszen az összes tévéadó élőben közvetítette az eseményt. A világ megérti végre az Örömhír üzenetét?

– Az ember gyakran panaszkodik amiatt, hogy a világ egy kis faluvá zsugorodik, és ezáltal az fenyegeti, hogy egyes sajátos színfoltjai, kultúrái, nyelvei, nemzeti hagyományai esetleg elszíntelenednek, elfakulnak, sőt fel is szívódhatnak nyomtalanul, hiszen ma már minden hatás közvetlenül és intenzíven ér mindnyájunkat. Van, ami érdekes a média számára, arról tudunk, és sajnos van, ami nem érdekes, az pedig nincs. Ez egy komoly veszélye a mai világnak. Ugyanakkor az is látnivaló, hogy a jó is tud korlátok nélkül áradni. Tehát nemcsak arról van szó, hogy a világ rossz dolgai érkezhetnek meg hozzánk szinte akadálytalanul, hanem a világban zajló jó történések is végig tudnak száguldani a földgolyón, és megérkezhetnek egyik kontinensről a másikra úgy, ahogyan egy falun belül megérkezhetnek mondjuk a felvégről az alvégre. És ez egy óriási lehetőség is. Ugyanis az a lehetőség is a kezünkben van már ebben a mai világban, hogy jóakaratú dolgok egy adott pillanatban a világ összes emberével megtörténhessenek.

– A hívőknek egyértelmű az üzenet, de mit adott II. János Pál pápa életműve a nem hívők számára?

– Rómában az utcák tele voltak különböző, persze főleg katolikus ihletésű plakátokkal. Voltak azonban olyan, nem feltétlenül hívő emberek közösségei által készített plakátok is, amelyeken a pápa volt látható és az volt fölé írva: "Egy jó ember". Azt hiszem tehát, hogy a pápa egyfajta életkötetet adott arra nézvést, hogy hogyan lehet közreműködni hívőknek és nem hívőknek egyaránt abban, hogy a mainál emberségesebb legyen a világunk. Gondolok például az iraki háborúra. Azért mégiscsak a pápa volt az a feltétlen erkölcsi tekintély, aki a világ legnagyobb birodalmaival és hadseregeivel szemben is azt merte mondani, az egyébként sikertelen békéltetési kísérletei után, amikor világossá vált, hogy katonai erőt fognak alkalmazni, nos akkor azt mondta, hogy nem az erősebbé lesz az utolsó szó. Ha úgy tetszik, hívő vagy nem hívő, ha emberségesebb, békésebb világot akart, a pápára figyelhetett, őrá támaszkodhatott. Mi, közép-európaiak pedig különösképpen hálásak lehetünk neki. Mi azért is mentünk el a feleségemmel, hogy egyrészt elbúcsúzzunk, másrészt pedig, hogy utoljára mondjunk köszönetet.

– Miért?

– Hogy az elnyomás világából egy szabad világgá alakult Közép-Európa, abban II. János Pál pápának személyesen óriási szerepe van. És ez a szabadság nem csak a hívők szabadsága lett, bár az ateista elnyomás alól ők fölszabadultak, na de hát azért a demokrácia beköszöntött, és ez mindenkinek jó, nem csak a hívőknek. Ilyen értelemben úttörő volt, hogy mindenki számíthatott a pápára, mindenkinek van mit megköszönnie. Ha másért nem, hát a közép-európai történésekben játszott kiemelkedő szerepe miatt.

– Ki léphet a helyére? Nincs-e igazán nehéz helyzetben, bárki is legyen az?

– Amikor ő a hivatalába lépett, ki gondolta volna, hogy egy ilyen történelmi jelentőségű személyiséggé növi ki magát, és hogy a pápaság intézménye és maga a pápa huszonhét éven keresztül ilyen erőteljes befolyást gyakorol az emberiség történelmére? Ezt majd a hivatalban eltöltött esztendők, az ott kifejtett gondolatok, eszmék fogják eldönteni a soron következő pápa esetében is. Bizakodjunk és kívánjunk neki így ismeretlenül is, mindannyiunk érdekében sok sikert! Segítse őt a Jóisten!