– Eredetileg egy svájci beruházó szeretett volna szállodát építtetni a helyszínen. Hogyan lett ebből az ön befektetése?

– 1989-ben bízott meg egy zürichi vállalkozó, hogy építsek egy kulcsrakész szállodát és kaszinót az Orczy téren, miután én a pályám kezdete óta magam kivitelezem a házaimat, ha arra van igény. Kollégáimmal, Földvári Éva és Kovács András építészekkel elkészítettük a terveket, el is kezdtük a munkát, ám amikor a pincegarázsnál tartottunk, kiderült, hogy a befektetőnek anyagi gondjai támadtak, s nem tudja tovább finanszírozni az építkezést. Ott maradtunk egyedül a gödörrel, feljött a talajvíz, úsztak rajta a vadkacsák, a sajtó pedig minket piszkált, hogy most mi lesz. Szükségszerűen előremenekülve készítettünk egy városrendezési tervet a telekre és környékére. Akkoriban szó volt róla, hogy a Keleti pályaudvart luxuspályaudvarrá, a józsefvárosit pedig központi pályaudvarrá fogják alakítani, ezért ehhez a koncepcióhoz igazodva kereskedelmi központot, irodákat, áruházat, lakóházakat és parkolóházat terveztünk. Egy másik svájci befektető megbízása alapján meg is építettük az első irodaházat, amelyet bérbe adtunk és azóta is üzemeltetünk, később pedig mi kezdtük el felvásárolni a telkeket és beépíteni a jóváhagyott városrendezési terv szerint.

– Miből tudták mindezt finanszírozni?

– A hazai bankfiókoktól sajnos nem kaptunk hitelt, de egy barátunk révén tudtunk szerezni banki finanszírozást Ausztriából. Ebből épülhetett fel a második irodaház. Az első lakóház esetében pedig a régi rendszerben bevált módszert alkalmaztuk, a lakók előre, ütemesen fizették be a részleteket. Mindenki jól járt, mert így nem volt a házon hitel, olcsók voltak a lakások. Az önkormányzattal barterszerződést kötöttünk, a telekért cserébe lakásokat adtunk alacsony áron. Ezután a szerény nyereséget mindig visszaforgattuk, s a bartermegoldást is tovább alkalmaztuk, így szépen lassan felhúztuk mind a tizenhárom épületet. Menet közben azonban módosítanunk kellett a funkciókon, hiszen a józsefvárosi pályaudvar megújítási terve kútba esett, illetve akkoriban tört ki szerte Budapesten az irodaház-építési láz is, a növekvő kínálat miatt pedig nem akartunk kockáztatni. Szűkös anyagi helyeztünk miatt mindig alkalmazkodnunk kellett a valós piaci igényekhez, nem maradhattak üresen az épületek. Az eredetileg tervezett áruház helyén megkíséreltünk bevásárlóközpontot létesíteni, de valamilyen ismeretlen okból, feltehetően a konkurencia miatt sokáig nem kaptunk rá engedélyt. Másfél évnyi várakozás után végül bedühödtünk, és ebből is lakóház lett. Akkoriban, az Orbán-kormány alatt könnyen el lehetett adni a lakásokat, összesen hatszázat építettünk és értékesítettünk.

– És a tervezett kaszinóból kápolna lett.

– Igen, a Kokárda Katakomba Kápolna, ahol a jezsuita Vértesaljai László atya tart misét minden hónap utolsó vasárnapján. Ez a földbe süllyesztett, kisebb szentély egyben forradalmi emlékhely, hiszen Józsefváros központi helyszín volt ’48-ban és ’56-ban is. Annak idején nemzetőrként magam is részt vettem a harcokban, és már akkor azt terveztem, hogy építeni fogok itt valamilyen objektumot a harcok emlékére. Ez akkor túlzott optimizmus volt a részemről, de hittem abban, hogy a kommunizmus meg fog dőlni. Részben igazam lett. Éppen 2006-ra, az ötvenedik évfordulóra fejeztük be a teljes városközpontot, így október 22-én a kápolnában tartottuk az avatót és az ünnepi misét, amelyet egykori, soproni bencés tanárom, Jáki Teodóz atya celebrált. Felemelő érzés volt az indulás, és nagyon büszke vagyok a kápolnához és a Kévés Galériához kötődő közösségre. A galériában több mint negyven kiállítást és számtalan rendezvényt tartottunk már, éppen tíz éve működik.

– A központ megkapta az International Construction Award díjat és a Nemzetközi Ingatlan Szövetség (FIABCI) elismerését kétszer is, először a tervért, majd a kész létesítményért. A FIABCI laudációjában kiemelte azt a példamutató munkamódszert, hogy az alkotó az ingatlanfejlesztés minden fázisában részt vett, tervezőként, befektetőként, kivitelezőként és üzemeltetőként. Miért nem jellemző ez a magyar építészek körében?

– Egyrészt a hazai bankfiókok szinte csak multinacionális befektetőknek adnak hitelt. Másrészt a magyar építészoktatásban a hallgatók nem kapnak olyan univerzális szakképzést, ami felöleli a tervezéstől a kivitelezésig, a finanszírozástól az értékesítésig tartó, komplex munkafolyamatot. 1991-ben meghívott vendégprofesszorként tanítottam az Egyesült Államokban, s az ottani építészirodákban láttam erre példát. Ennek az az előnye, hogy az alkotó diktálhatja az esztétikát, a minőséget és a funkciót, nem a laikus befektető. Régen is így működött az ingatlanfejlesztés, a nagy építészgeneráció tagjai, Ybl Miklós, Steindl Imre, Hauszmann Alajos, Alpár Ignác, Lechner Ödön és társaik még benne voltak az építés teljes folyamatában, nemcsak a kivitelezésben, de többek között az épület anyagbázisának megteremtésében, a beszerzésben is. Például Ybl Miklós kiköltözött Fótra, amikor Károlyi gróf megbízásából az általa tervezett templom és kastély épült. Ma, a XXI. században mi csak a multiknak kiszolgáltatott silány utódai lehetünk nagy tudású elődeinknek, akik beépítették Budapestet ma is nevezetes, rangos köz- és lakóépületeikkel.

– Miért vált ketté az ipar építészekre és építőkre?

– Mert az építészet mindig is nagy üzlet volt, s ezért vonzza a laikus befektetőket is. Az Egyesült Államokban például azt mondják: ha megy az építőipar és az autógyártás, konjunktúra van, ha valamelyik nem megy, dekonjunktúra van. A mai beruházók előnye pedig az építészekkel szemben a már említett képzésbeli hiányosság. Ez a folyamat az első világháború után kezdődött el, amikor az Ybl Miklós által alapított felsőipari iskolából kijöttek azok a szakemberek, akik ugyan nem voltak zseniális tervezők, de ismerték az egész szakmát, és tudtak korrekt házakat építeni. Ezekből milliomosok lettek, mint Zorg Antalból, Horthy Miklós egyik kártyapartneréből. A tervezési díjak már a két világháború között is alacsonyak voltak, s az építészzsenik sokszor kénytelenek voltak más területről kiegészíteni a jövedelmüket. Nyiri István például a tervezéssel párhuzamosan ceglédi birtokain gazdálkodott, Lauber László pedig a legendák szerint otthonról kapta a pénzt, az apja ugyanis gazdag téglagyáros volt Pécsen. 1949-et követően pedig hivatalosan is kettévált a szakma, létrejöttek a nagy állami tervezőirodák és a kivitelező vállalatok. Akkoriban az az építész, aki kiváló adottságai révén a műszaki egyetemen öt évig „sztár” volt és kitüntetéssel végzett, az állami tervezésbe kerülvén egyszeriben kispénzű kisemberré vált. Szemben a jóval szerényebb kvalitású egyetemi társaival, akik elmentek az állami kivitelezésbe és rögtön kétszer annyi fizetést kaptak. Az 1989-es pártrendszerváltás után pedig az állami vállalatokból nagy magánvállalatok jöttek létre, és az ott maradt vezetők – élve és visszaélve a lehetőségekkel – esetenként a mai kor milliomosaivá váltak. Eközben például az egyik Ybl-, Kossuth-, Prima Primissima- és Magyar Örökség-díjas építész barátomnak filléres gondjai vannak. A szakmánkban ez az önpusztító kontraszelekció 1920 óta folyamatosan jelen van, s e probléma rendezése nélkül nem lesz szakmai megújulás a magyar építészetben.

– Az Orczy-fórum volt az első ingatlanfejlesztés a Józsefvárosban, hogyan hat a kerület életére?

– Megindult valami, a kilencvenes évek végén elkezdték beépíteni a foghíjakat, a Corvin-Szigony beruházás is a mi hatásunkra kezdődött, habár az a vállalkozás más formában zajlik, hiszen jelentős fővárosi és kerületi támogatást kapott. A Józsefvárosban a kilencvenes évek végén a lakosság vonatkozásában is változások álltak be a nagy lakásépítési bumm következtében. Egy visszaáramlási folyamat kezdődött meg a perifériákról Pest irányába, újra vonzó lett a belváros közelsége. Az emberek akkoriban könnyebben tudtak lakást venni, nálunk például sok olyan nyugdíjas vásárolt, aki a részvényeit, értékpapírjait váltotta lakásra arra gondolván, hogy a bérleti díj biztosabb megélhetést nyújt majd.

– A tervezés során alkalmazkodtak a bérházak alkotta pesti városképhez?

– Nagyon fontosnak tartottuk, hogy igazodjunk a városszerkezethez, és az építészetben folytonosságot teremtsünk, ezért figyelembe vettük Lechner Ödön városépítési vízióit. Erre a városrészre is voltak elképzelései, de Trianon után leálltak itt a fejlesztések. Amikor a svájci megbízás miatt eljöttem megnézni ezt a telket, megdöbbentem, milyen siralmas és lepusztult állapotban van.

– Szeretnék folytatni az építést a kerületben?

– Szerettük volna, mert egy megújult, rendezett területnek mindig van kisugárzó ereje. A korábbi, nagy városi rehabilitációk is úgy valósultak meg Európában, hogy szigeteket emeltek ki a városból, amiket rendbe tettek, majd ezek a szigetek „összenőttek”. Kinéztünk néhány telket, illetve szerettük volna három éve megvenni a BKV-tól a régi remízt, de végül nem sikerült megegyezni. Most pedig egyenlőre nem úgy áll a gazdasági helyzet és az ingatlanpiac, hogy érdemes lenne további építést kezdeményezni.

– Miért a nyers, vörös téglafalat választották?

– A hetvenes, nyolcvanas években feleségemmel, Földvári Évával sok téglaburkolatos magánteraszházat építettünk Budán. Ez egy tartós homlokzati burkolóanyag, s magánépítészként fontos szempont volt számunkra, hogy az épületek jó minőségben maradjanak meg. A tégláról azt szokták mondani, hogy olyan, mint egy jó nő: szépen öregszik. Mert patinásodik. Ha az Orczy-fórumot vakoltuk volna, most bárki megmondhatná, hogy a tizenkét év alatt milyen sorrendben készültek el az épületek. Emellett a tégla a Trianon utáni hazánk legfontosabb építőanyaga, mert itt – ahogy Kányádi Sándor mondja –, a sík-Magyarországon csak az agyag maradt. S tradíciói is vannak a magyar építészetben: Hauszmann Alajos Duna-parti Műegyeteme, Rerrich Béla szegedi, Dóm téri épületei vagy a nemrég elhunyt Jurcsik Károly Ybl- és Kossuth-díjas építész szekszárdi városközpontja. Ezek az együttesek évtizednyi eltérésekkel születtek meg, tehát mondhatjuk, hogy a téglaburkolat jelenléte folyamatos és tradicionális a magyar építészetben. Én is azt vallom, amit a negyvenes években Padányi-Gulyás Jenő, a kiváló építész, miszerint a népi építészet hagyományaiból nem a tulipánt, hanem az egyszerű formákat, az ökonomikus, tájnak megfelelő anyaghasználatot, az építés ősi, magyar paraszti gondolkodását kell átvennünk és továbbfejlesztenünk. Így születhet meg egyszer korszerű, józan, új magyar építészet. Az egyik egyetemi professzorom mondta mindig: ne felejtsd el, ha húzol egy vonalat a terven, vedd figyelembe, mennyibe kerül és miből fogod megvalósítani. Igaza volt, és hozzáteszem, azt is tudni kell: mit rombolok le ezzel, és mit építek, meg tudom-e tölteni majd élettel.

Fehérváry Krisztina

KÉVÉS GYÖRGY

Ybl-, Kossuth- és Príma díjas építész.

1935-ben született Ősiben.

1959-ben diplomázott a Budapesti Műszaki Egyetem Építészmérnöki Karán.

1961-ig az Agrotervben és az Éltervben dolgozott, majd 1983-ig az Ipartervben, ahol számos középületet is tervezett.

1964-től kezdve feleségével, Földvári Évával magánépítészként is dolgozott, számos teraszházat építettek fel Budán. 1973-ban Ybl-díjat kapott.

1970-ben létrehozott egy könnyűszerkezetes építési rendszert elsősorban iskolák, óvodák építésének céljából. Több intézmény létesült a felhasználásával.

1963-tól 76-ig a Budapesti Műszaki Egyetemen, 1974-től tíz évig a Magyar Építészek Szövetségének mesteriskolájában tanított, 1991-ben vendégprofesszor volt a St. Lous-i Washington Egyetemen.

1992-ben alapította a Kévés és Építésztársai Rt.-t.

2000-ben rangos hazai és külföldi művészeti írókkal együtt megindította az Építészet és Művészet című könyvsorozatot.

2007-ben társaival megalapította az Építészek Mérnökök Képzőművészek Egyesületét.