Vége a dalnak

Az MSZP 1989. október 7-én alakult. Már a párt sorsának kezdőpontja is ellentmondásos volt. Pozsgay Imre és Németh Miklós ugyanis abban bízott, hogy a jeles napon sikerül az MSZMP addigi tagjaiból egy szociáldemokrata, de hazafias karakterű politikai erőt létrehozni. Pozsgay azt hitte, elég lesz ehhez személyes hitele. Elvégre ő lopta be az 1987-es lakiteleki találkozó nyilatkozatát abba az interjúba, amit az év novemberében a Magyar Nemzetnek adott. Majd jött 1989 januárja, amikor 1956-ot népfelkelésnek nevezte…

Csakhogy az októberi kongresszus küldötteinek zöme az MSZMP krémjéből érkezett, de legalábbis abból a funkcionáriusi körből, amely élvezte a pártelitnek kijáró előjogokat. Hogyan is kérhettek volna ők Pozsgay programjából, amikor az a privatizáció nemzeti ellen­őrzését követelte? Hiszen már javában zajlott az MSZMP-n belül a gazdasági, pénzügyi osztozkodás, amelyre külön jogszabályt is alkotott az állampárt. Ez volt az 1988-ban hatályba lépő társasági törvény. Gombamód szaporodtak az üzemek, állami gazdaságok, termelőszövetkezetek vörös arisztokráciájának kft.-jei, amelyek sietve magánosították a kezükbe kerülő vagyont. A működőt, mert ami nem vagy veszteségesen működött, azt meghagyták az államnak.

Ezen a ponton jött létre az a súlyos ellentmondás, amely végigkísérte és szembe is állította az MSZP elitjét és a magyar társadalmat. A szocialisták ugyanis a dolgozók érdekvédelmét tűzték zászlajukra, miközben ők maguk lettek az új kapitalisták, akikkel szemben meg kellett volna védeni a dolgozók érdekeit. Ez a paradoxon vezetett végül a párt megsemmisüléséhez.

Kovács kiabált

Még nem igazi fordulópont, de fontos epizód volt az MSZP 1994-es választási győzelme (54,15 százalék) és az, hogy utána kormánykoalícióra lépett az SZDSZ-szel (17,62 százalék), noha egyedül is irányíthatta volna az országot. A házasság külső nyomásra született, láthatóvá téve, hogy a nemzetek fölötti pénzhatalom bekebelezi a szocialisták által alakított kormányt, és behajtja rajta mindazt, amit csak lehet. Akkor is, ha ez a kifosztás szembemegy azzal a társadalomban viruló Kádár-nosztalgiával, ami győzelemre segítette az MSZP-t. A rablás része volt a Bokros-csomag is, de ugorjunk inkább a Fidesz 2001-es szegedi kongresszusára! Ez lett az igazi fordulópont az MSZP pályáján. Szegeden jelentette be ugyanis Orbán Viktor – saját pártját is meglepve –, hogy a fiatal demokraták ezentúl baloldali értékeket is vállalnak, segítve a dolgozó osztály érdekvédelmét és érdekérvényesítését. Mire Kovács László, az MSZP akkori elnöke hisztérikusan követelte a következő reggelen a rádióban, hogy minden párt maradjon a saját politikai, ideológiai térfelén. Kovácsot szűk látókörű apparatcsiknak tartotta mindenki, de ezúttal nem tévedett. Megérezte a bajt.

E fordulópont szerves része volt az is, hogy Kovács Lászlót félreállította az MSZP-t már kezében tartó globalista hatalmi centrum. A párton belül a miniszterelnök-jelöltségért folytatott kampányban 36 százalékon állt a támogatottsága, Németh Miklósé 38 százalékon. De ekkor a külső erők beküldték Medgyessy Pétert a küzdőtérre, aki nem is volt az MSZP tagja, sőt saját bevallása szerint nem is a szocialisták, inkább a szabad demokraták felé gravitált. Csak 12 százalékot kapott a versengésben, mégis ő lett a 2002-es választások után az MSZP–SZDSZ-koalíció miniszterelnöke. Kovácsnak azt mondták, megkapja az államfői széket, kárpótlásként. Elhitte. Végül kitették Brüsszelbe, ahol az adóügyi bizottság elnöke lett. És mint ilyen, elsőként Magyarországra szabott ki büntetést.

Szerették Moszkvát

A mindenki által baleknak tekintett Medgyessy Péter nem fogta fel, hogy mivel tartozik a globalista hatalomnak, belekötött a koalíciós partner, az SZDSZ vagyonszerző üzelmeibe, mire Gyurcsány Ferencet állították a helyébe. Puccsnak nevezi ezt a közvélemény, noha csak sima személycseréről volt szó. Gyurcsány neve hosszú ideje forgott már a párt köreiben, fiatal, friss gondolkodású politikusnak tartották, aki a gazdaság felől tekint a kormányzásra.

Előbb a gazdasági adatok meghamisítása, aztán az őszödi beszéd, majd a 2006-os rendőrroham, utóbb pedig a 2008-as pénzügyi válság hozta őt tarthatatlan helyzetbe. Tehetségtelensége, kezelhetetlen neurózisa és féktelen me­ga­lo­mániája a globalista centrum számára is nyilvánvalóvá vált. Ekkortájt ajánlotta a még barátjaként tisztelt Vlagyimir Putyinnak, hogy ha elakad valahol az orosz vezetés a gazdaságirányítás vagy éppen a nemzetközi politika útvesztőiben, akkor tárcsázza csak nyugodtan az MSZP Köztársaság téri agytrösztjét…

Mire eljött a 2010-es országgyűlési választások ideje, az MSZP eltávolodott a társadalomtól. Sok minden mutatta ezt, többek között a szociális juttatások megnyirbálása, a tizenharmadik nyugdíj elvétele, a vizitdíj bevezetése, illetve az egészségügy piacosításának harsány szándéka és a közbiztonság látványos romlása, de ideszámíthatjuk a pártelit öntelten lekezelő, kioktató stílusát is. És ami a fő, látszott, hogy az MSZP hagyományos megszorító gazdaságpolitikája, amit a nép csak egyszerűen „hadikommunizmusnak” csúfolt, nem vezet sehová. Sokkal vonzóbb lett a Fidesz–KDNP kezdeményezőbb, fogyasztást serkentő koncepciója és az össznemzeti érdekek fókuszba helyezése.

Kétharmados polgári győzelem lett a versengés vége. Az MSZP és az SZDSZ végső kétségbeesésében még tett egy javaslatot arra, hogy ettől kezdve a szavazatszámoknak megfelelően kellene betölteni a kormányzati posztokat, ami burkoltan a vesztes és a győztes közötti hatalommegosztást jelentette volna. Rövid időt élt meg a képtelen ötlet, a szocialista párt inkább európai parlamenti képviselőin, például Gurmai Zitán és Herczog Editen keresztül próbálkozott az Orbán-kabinet leváltásával és a hatalom visszaszerzésével. Ugyanis a két politikus mondta tollba a portugál Rui Tavaresnek annak nagy ricsajjal elfogadott jelentését a magyar állapotokról. Egyre gyengébb elnökök követték egymást az MSZP élén, elég, ha csak Tóbiás József, Mesterházy Attila, majd Tóth Bertalan és főként Kunhalmi Ágnes társelnök nevét említjük.

Oda a hitelesség

Nem mentek jól a dolgok. Eljött a legvégzetesebb fordulópont a párt életében. Az MSZP képtelen volt tovább leplezni a keletkezésekor született alapvető ellentmondást, megérezte, hogy a közvéleményben is tudatosodott tarthatatlan képmutatása. A fideszes kétharmad is azt mutatta, hogy addigi szavazóik elfordultak a szocialistáktól, ők pedig sértődötten új választókat kerestek maguknak a romák, a melegek, a deviánsok, majd az LMBTQ-közösség körében, immár nem a dolgozó osztályt, hanem őket nevezve korunk elnyomottainak, meggyötört és felszabadításra váró társadalmi csoportjának.

A párt egymást váltó elnökei és prominensei politikai árnyékfigurákká silányultak. Soros György sem bennük, hanem az új formációban, a momentumosokban látta Magyarország jövőbeni helytartóit. Súlyosbodott a helyzet, amikor 2013-ban a párt szellemi és anyagi állapota felett őrködő Táncsics Alapítvány – látva a perspektívátlanságot és programnélküliséget – kihátrált az MSZP mögül, és szertefutottak a párt „pénztárnokai” is, zsebükben a kasszakulcsokkal (2014 óta tart például Simon Gábor bírósági ügye ezzel kapcsolatosan). Úgy 2016 közepén már arról tudósított a média, hogy „kong a kassza a szocialistáknál”. A párt híveinek még csak választási lehetőségük sem maradt: aki nem ábrándult ki még a balliberális politikából, aki továbbra sem értette, hogy ott csak a partikuláris érdekek érvényesítése és a beteges hatalomvágy a lényeg, az Gyurcsány kitárt karjaiba vetette magát.

Mesterházy Attila viszont új pártot alapított Szocialisták és Demokraták néven. Ez elvileg egy balközép formáció akar lenni. Csakhogy az MSZP már szétzúzta a baloldaliság hitelét Magyarországon, Mesterházy pártja is vagy nyom nélkül elmerül a politika tengerében, vagy a Gyurcsány-féle akolban végzi. A Nézőpont mélyen a parlamenti küszöb alatt, 2 százalékon mérte az MSZP-t idén márciusban. Ennél még a Kutyák is jobban teljesítettek.