Vége a hamis osztályharcnak

Hivatalosan 1989. október 7-én alakult a párt, de nem önálló módon, hanem az MSZMP osztódásával. A kommunista-szocialista fundamentalisták Thürmer Gyulával tartottak, az úgynevezett haladók, vagyis akik úgy gondolták, hogy új név, új logó kell a választási győzelemhez, Nyers Rezső és Horn Gyula körül tömörültek. Volt egy harmadik pólus is, itt Németh Miklós és Pozsgay Imre várta párttársait. Ők egy szociáldemokrata formációt szerettek volna alkotni, egyszerre magyarosat és nyugatiasat, de mindenképpen olyat, amely akár kormány­koa­lí­ciót is alkothat a Bíró Zoltán vezette MDF-fel. Csakhogy Pozsgay Imre már a kerekasztal-tárgyalások során elkövette azt a hibát, hogy társadalmi ellenőrzés alá akarta vonni a privatizáció folyamatát. Ugyan ki tartott volna vele abból az MSZMP-ből, és főleg annak technokrata köreiből, amelyik már 1988-tól, vagyis a társasági törvény hatálybalépésétől belevetette magát a spontánnak nevezett, valójában nagyon is tervszerű, cinikusan gazdasági értékmentésnek álcázott privatizációba? Pozsgay és Németh tehát pártában maradt…

Ne a párt irányítson!

Az MSZP 1992-es szegedi kongresszusa emelte pajzsra Horn Gyulát. Egyben bejelentette a párt legitimációját, mivel túlélte az első szabad választásokat, és elmaradt az MSZMP múltjára, valamint a spontán privatizációra vonatkozó elszámoltatás. Antall József kormányának más dolga volt ekkor, az országot kellett valahogy lábon tartani. Miközben a lakosság megismerte a munkanélküliséget – 11,9 százalékra nőtt –, és fizette a múltban felvett, 3 százalékos lakáshiteleik piacosított, 15 százalékosra emelt kamatait és a szintén piacosított üzemanyagárakat. Csoda-e, ha az 1994-es választásokra sokakban felébredt a Kádár-kor iránti nosztalgia? Az MSZP a parlamenti mandátumok 54,1 százalékát szerezte meg, ez 209 képviselőt jelentett.

Ám a diadalt beárnyékolta egy furcsa fordulat. A párt egyedül is kormányozhatott volna, de mégis koalícióra lépett az SZDSZ-szel. Hornnak ez nem tetszett, de őt kényszerpályára terelte pufajkásmúltja, igyekezett eleget tenni a nyugati parancsoknak, mert mint tudjuk, az IMF már 1982 óta itt volt az országban.

Következett négy év, benne a Bokros-csomaggal és annak minden következményével. Mindenekelőtt az 1998-as kormányváltással. Az sem segített a párton, hogy még mindig kezében tartotta azt a gazdasági hatalmat, amit a spontán privatizáció során szerzett meg, és amit 1994-ben politikai hatalomra váltott.

Az 1998-as kudarc után Kovács László vaskézzel igyekezett talpra állítani az MSZP-t. Nem ment könnyen. Kovács úgy érezte, heroikus munkát végzett, meg is sértődött, hogy színre lépett Németh Miklós, és szintén bejelentkezett a miniszterelnök-jelöltségre. Horn, a harmadik aspiráns korán kiszállt a versenyből, de Németh és Kovács fej fej ellett versenyzett. És akkor jött – sokak szerint küldték – Medgyessy Péter. Némethnek 38, Kovácsnak 36 százalékos támogatottsága volt a párton belül. Medgyessynek tizenkettő. Mégis ő lett a befutó, miközben nem is volt tagja a pártnak.

Ez már egy új korszak kezdetét jelezte az MSZP-ben. Amit 2003-ban meg is erősített Medgyessy, követelve, hogy innentől kezdve ne a párt irányítsa a kormányt és az országot, hanem a kormányé legyen a főszerep. Az apparatcsik Kovács László felugrott a székéről…

Betiltott értelmiség

Csak egy hajszállal győzött a párt a 2002-es választásokon, sok volt a zűrzavar a voksolások körül, és zavaros lépésekkel kezdődött a szocialista kormányzás is. A hívógondolatnak számító 50 százalékos pedagógusi béremelésnek például csak első havi összegét állta a kormány, a többit áthárította az önkormányzatokra. Aztán beütött egy „elosztási” vita az SZDSZ-szel az autópálya-építések terepén. Ekkoriban Horvátországban, hegyeket is átfúrva és hidakat is építve, körülbelül 900 millió forintba került egy kilométernyi autópálya, nálunk – jellemzően alföldi síkságon – 3 milliárdba.

Medgyessy Péter miniszterelnököt félreállították. Azt a Gyurcsány Ferencet használva fel erre, aki Medgyessy régi barátja és üzlettársa volt. Medgyessy Péternek titkosszolgálati tisztként és pénzügyi szakemberként is kiterjedt kapcsolatai voltak az üzleti világban. Nem csak a hazaiban. És ez a világ tovább akarta fokozni a magyar társadalmat megillető vagyon és pénz kiszivattyúzását. De Medgyessy Péter nem értette meg, miként tudná egyfelől a szocialista retorika frázisait pufogtatni jólétről, egyenlőségről, megtartva így a baloldali választókat, másfelől viszont okosan és precízen működtetni a pénzszivattyúkat.

Mi volt nagyobb szégyen, a külhoni magyarok megtagadása 2004-ben vagy a 2006-os tömegbe lövetés? Gyurcsányt ez nem érdekelte. Ahogy mondta, vállalatként kell működtetni az országot. Bár az őszödi beszéd a rossz vállalatvezetésről és a komoly deficitről szólt, a nyomában lábra kapó utcai megmozdulások eltakarták a négyes metró körüli korrupciós machinációkat. A párt nyugalomra vágyott, ám jött a pénzügyi világválság, nyomában a devizahitelesek drámájával, valamint olyan gazdasági, államháztartási krízissel, amire csak egyféle orvosságot látott a kormány, újabb hitelek felvételét. A tizenharmadik havi nyugdíjat már Gyurcsány lemondatása után, Bajnai Gordon miniszterelnöksége idején törölték el.

Már évekkel korábban figyelmeztetett a veszélyekre, a vállalatszerű működés visszásságaira és cinizmusára a baloldali elvekben még mindig töretlenül hívő MSZP-s értelmiségi csoport, a Társadalompolitikai Tagozat. Gyurcsány betiltotta. Pedig ez a csoport észrevett valamit. Még a 2001-es szegedi Fidesz-kongresszuson történt, hogy Orbán Viktor mindenki nagy megdöbbenésére bejelentette, hogy a Fidesz baloldali, a dolgozói érdekekhez fűződő célokat is zászlajára tűz. Mert ezekkel a célokkal és a mögöttük álló társadalmi rétegekkel nem foglalkozik az MSZP, noha ez lenne a feladata.

Mások lettek a szavazók

Még a bigott szocialista szavazók is kezdték észrevenni a vörös kárpit felfesléseit. Azt, hogy egyre súlyosabban feszíti a párt kereteit az ellentmondás, hogy az MSZP-s elit tagjainak, mint a baloldali szocialista eszmék letéteményeseinek, igazság szerint saját maguk ellen kellene megvívniuk az osztályharcot. Hiszen a spontán privatizációval ők és a nyugati barátaik lettek az új tőkések.

A 2010-es választásokon már csak 19,3 százalékot ért el az MSZP. A pártelit úgy látta, csak egyféleképpen oldhatja fel az ellentmondást: a szavazók lecserélésével. A dolgozó rétegekben csalódtak, mert szavazataikkal hozzájárultak a Fidesz kétharmados győzelméhez. A párt a leszakadók, akár a hajléktalanok körében vélte megtalálni új társadalmi bázisát. Ám ez a két csoport már kisebbségnek számított. És aztán jöttek más kisebbségek: az LMBTQ-csoportok, a feministák, a migránspártolók.

E politika ráadásul teljes mértékben belesimult a nyugati trendekbe, az új világrend szerkezetébe, amitől támogatást is remélhettek. És amit meg is ígért az EP a hazai szocialistáknak 2012-ben. Nem is maradt el az anyagi támogatás a volt szocialista blogger és „kommunikációs szakember”, Németh Gábor legújabb bejegyezései szerint. Egy névtelenséget kérő MSZP-vezető bevallotta, hogy Soros György átvette a párt fölötti irányítást civil szervezetein keresztül. Az Alinsky szellemében előadott tévészékházostrom, a popovićos utcai akciók ezt már a napnál is világosabbá tették.

A 2018-as országgyűlési választáson már csak 11,9 százalék jutott az MSZP-nek a Párbeszéddel közösen, az idei EP-választáson pedig 6,6. A plakátokon már csak annyi mondanivalót tudott kipréselni magából az MSZP, hogy képes az összefogásra. Valaha Németh Miklós, Szűrös Mátyás, Pozsgay Imre neve fémjelezte a pártot – napjainkra fokozatosan Bangóné színvonalára süllyedt. Az agónia legújabb fordulójában a vérig sértett Szanyi Tibor azt írta levelében: ez így csak egy degenerálódó, belterjes klub. Nem mellesleg korrupt bandának is nevezte őket. És mindjárt el is vetette egy új baloldali párt magvait. Úgy hívják majd: Holnapelőtt.