– Minek a hatására kezdett el az ókortudománnyal foglalkozni?

– Ezt ugyanolyan nehéz megmondani, mint azt, hogy miért leszünk pont abba a nőbe vagy férfiba szerelmesek. Tizennégy vagy tizenöt éves voltam, amikor az érdeklődésem az ókor iránt különösebben feléledt. Egy nagy-nagynénémtől megkaptam az ókori latin írók XVIII. századi kiadását, és kezdetben ezeket a szövegeket próbáltam lefordítani, de nem nagyon sikerültek. Később más könyvek is a kezembe kerültek, és ezek indítottak az ókor felé. Tulajdonképpen véletlenszerű tényezők voltak.

– 1948-ban kezdte meg tanulmányait az egyetemen. Az ókortudományt ebben az időszakban próbálta a politika a saját képére formálni?

– A napi politikának csak annyiban volt szerepe, hogy azoknak a kitűnő tanároknak, akik az egyetemen tanítottak, tudniuk kellett, hogy az adott politikai és ideológiai korlátok között hogyan lehet tudományosan megbízható és bizonyítható eredményekre eljutni. A politikai ideológia hatásai mégis termékenynek is bizonyultak a tudomány fejlődésére. A szovjet tudományos szemlélet ugyanis sok olyan kérdést vetett fel, amely azelőtt nem volt hangsúlyos sem a magyar, sem az európai ókortudomány területén.

– Például?

– Ilyen volt a rabszolgamozgalmak kérdése. Ez kiemelt szerepet kapott a szovjet politikai ideológiában. Fontos kérdés, de tévedés volna azt állítani, amit a szemlélet sulykolni kívánt, hogy az ókori társadalom rabszolgatartó társadalom volt.

– Miért volt akkor mégis hasznos a szovjet ideológia?

– Mert ez segítette elő azokat a kutatásokat, amelyek az ókori és keleti társadalomban a függőségi viszonyokat elkezdték vizsgálni. Az ateista propagandának köszönhetően pedig a vallási jelenségek társadalmi beágyazottságának kutatása is kiemelt szerepet kapott, így a témában sok fontos tanulmány született.

– Volt olyan terület, amit nem lehetett kutatni?

– Inkább megfelelő irányultsággal kellett mindenhez hozzányúlni. Míg a politika az ötvenes években sokkal szigorúbb volt ideológiai téren, a hatvanas évektől fokozatosan lazult ez a kötöttség. A hetvenes, nyolcvanas években pedig már arra sem volt szükség, hogy az ember munkáiban a marxista „klasszikusokat” idézze.

– Az egyetemi tanársegéd állásából miért helyezték át egy középiskolába?

– Formális szempontból azért, mert 1958-ban leépítések voltak az egyetemen. Én is úgymond népgazdasági érdekből kerültem át a középiskolába. De természetesen tudtuk, hogy sokunkat nem ezért építettek le.

– Politikai oka volt?

– Az is, igen.

– Aki az ókortudománnyal foglalkozik, az egyfajta lezárt struktúrát képzel el. Mi lehet a mai ember számára érdekes az ókorban?

– Mindenkinek a maga számára kell megkeresni a választ. Általánosságban azt kell mondanom, hogy a mindenkori ókortudomány feladata, hogy megpróbálja megtalálni, hogy a jelenkor számára mi lehet érdekes. Melyek azok az értékek, problémák, amelyek az ókori és a modern embert is foglalkoztatják. Megvizsgálni azt, hogy a kérdéseikre ők milyen feleletet adtak, hiszen hasonló kérdésekkel küszködünk évezredek óta. Így világossá válhat, hogy az ókor nem egy lezárt rendszer, hanem üzenete van minden kor számára. De természetesen ez az üzenet koronként más.

– Hogyan képzeljük ezt el?

– Vegyünk egy szobrot, amely változatlan, de több szögből nézhetjük. A delphoi kocsihajtó szobrát például többnyire alulról szokták fényképezni, így az embernek az az érzése, hogy egy sportsztárt lát. De amikor az ember saját magával egy magasságban vizsgálja a szobrot, és az arcvonásokat is szemügyre veheti, akkor láthatja, hogy ez nem egy diadalittas ábrázolás, hanem egy győztes, de halálosan fáradt emberé. Így vagyunk az ókor értelmezésével is, nem mindegy, hogy honnan nézzük, és melyik arcát vesszük észre. Természetesen lehetnek olyan korszakok, amelyek számára az ókor egyik arca sem érdekes. Ahogyan Shakespeare-t halála után évszázadokon keresztül játszhatatlannak tartották. De ahogy ő túlélte, azt hiszem, hogy a görögök is túl fogják érni a mai kort, amikor kevesebb a fogékonyság erre a kultúrára.

– A görög és latin kultúrának mai léptékkel mérve volt akkora hatása saját korára, mint ma a globalizációnak?

– Sok szempontból toleráns volt ez a kultúra, hiszen a birodalmon belül mindenki megtalálhatta azokat a megoldásokat, hogy a saját kultúráját ne tagadja meg, és mégis beleilleszkedjék a nagy közösségbe. De nem szabad elfelejteni, hogy bár a Római Birodalom világbirodalom volt, nem az egész földkerekségre terjedt ki. Mindenesetre volt egy egyetemes kultúra, amelyet aztán színeztek helyi hagyományok.

– A római és görög mítoszok hosszú távú hatással voltak az emberiségre. A napjainkban divatos mítoszok mennyire mások, mint a görög-római társaik?

– Minden kor megteremti a saját mitológiáját. Egy mitológia akkor hal meg, amikor egy kézikönyvben leírják az egyedüli értelmezhetőségét. A mitológia mindaddig eleven, amíg újraértelmezhető. Még akkor is, ha a megítélése teljesen ellentétes. Prométheusz alakját például ugyanaz a kor, a XIX. század pozitívan és negatívan is értékelte. A görög és római mitológiáknak éppen az az érdekességük, hogy nincsen hivatalos változatuk. A modern kori mítoszok továbbélésével és hatásával kapcsolatban nem merek jóslatokba bocsátkozni. Elképzelhető, hogy hosszú életük lesz. A tovább hagyományozódás viszont nemcsak a mítoszok esetében, hanem az irodalmi alkotások esetén is kérdés.

– Nem vész el az eredeti funkciójuk, ha feldolgozzák filmen vagy más eszközökkel?

– A mai kor a vizualitásra érzékeny, ahogy ezt pedagógus lányom is megfogalmazta számomra: régebben a szöveg értelmezte a képet, most a kép értelmezi a szöveget. De csak remélni tudom, hogy ezek a képi eszközök arra késztetik majd a tanulókat, hogy az eredeti szöveget is elővegyék és olvassák. Mert az ókor üzenetének az egyik jelentősége a művészi tudatosság, a stílus. Ez ma kiveszőben van. Pedig ezek a szövegek elősegíthetnék a nyelvi gazdagságot.

– Az sms-ek korában erre van igény?

– Ez valóban kérdés. Abban lehet reménykedni, hogyha valaki megnézett egy irodalmi alkotást, legalább arra a különbségre felfigyel, hogy mennyire más az a szöveg, mint amit a hétköznapokban használ. Akkor talán elevenebbé válik az ókornak az anyanyelvi műveltséghez és a szónoki képességhez kapcsolódó hagyománya. Hiszen az emberek fogékonyak a szép stílusra. A beszédnek ez a fajta kultúrája még ma is élő az olaszoknál, a franciáknál, akik önmagáért élvezik a beszédet. Ez a szemlélet sajnos Magyarországon elveszett, pedig régen volt itthon egy retorikai hagyomány, csak ez mára valahogy feledésbe merült.

– A kompetencia-készségek és a haszonelvűség korában hogyan lehetnének mégis fogékonyak erre a szemléletre az emberek?

– Ez a szemlélet a sokszínűség lehetőségét tárja fel. Azt, hogy akkor is képesek legyenek a fiatalok élvezni egy XIX. századi írót, ha olyan nyelven írt, amelyet már nem használunk. Sajnos nemcsak az a baj, hogy az emberekből hiányzik a megfogalmazáshoz való készség, hanem az, hogy az egész életünk sokkal gyorsabb ennél. Ma nem érünk rá ízlelgetni a szavakat. Pedig jó lenne, ha megint eljuthatnánk idáig.

– Mennyi pénz jut ma az ókortudomány területére?

– Annyi, mint a tudományokra általában, nem sok. Főleg a jelenlegi gazdasági helyzetben. A humán tudományterület a természettudományokhoz képest is rosszabb helyzetben van, hiszen a természettudományos kísérletekre óriási összegek mennek el, amelyek természetesen szükségesek.

– A pénzszűke és a jelenlegi körülmények ellenére van utánpótlás ezen a területen?

– Sok kutatónk van, a középnemzedék pedig olyan eredményeket is produkál, ami nemzetközi szinten is elismerést hoz. A most doktoráló fiatalok között is vannak nagyon tehetséges fiatalok, akik egy egészen új, és érdekes megközelítéssel vizsgálják az ókori alkotásokat. Tehát az utánpótlás megvan, de nehezebb kérdés, hogy mit csinálnak utána az életben. Az egyetemeknek az az érdekük, hogy kevés tanár sok embert tanítson, de az eredményességhez inkább arra lenne szükség, hogy több szakember, külön területekre specializálódva foglalkozzék a diákokkal. A másik kérdés, hogy mit csináljuk a tehetséges diákokkal, hogy sikeresek legyenek. Exportáljuk őket külföldre és gazdagítsuk más nemzetek tudományos életét? Vagy mondjuk nekik azt, hogy jó hazafiként maradjanak itthon, de más területen helyezkedjenek el?

– Mi lehetne a megoldás?

– Normális esetben azokra a tudományterületekre kellene pénzt fordítania az államnak, ahol tehetséges fiatalokat nevelnek azért, hogy a tudományosan sikeres terület hadd fejlődjön tovább. Ellenkező esetben, ha egy tudományterület nem termel sikereket, nem anyagi, hanem tudományos sikereket akkor azt az összeget más helyekre kellene csoportosítani. A gazdagabb országokban ez bevált módszer. Ezen kívül szükség lenne kutató egységekre és kutató intézetekre az egyetemeken, akik egy-egy feladatot megoldanak, és később egy újfajta szerveződésben új feladatot kapnak.

Usztics Anna