Vértanúság a szovjettel dacolva

Annak a második világháború idején kiásott óvóhelynek mára még a legképzettebb négylábú rendőrkopó is csak a hűlt helyét kaparászhatná hasztalan, de még mindig létezik az itt élők és katolikus anyaszentegyházuk emlékezetében.

– Hiába temettették be a kommunisták, attól a falubeliek lelkében az én áldott nagynéném cselekedetei nem évültek el – emlékezik Kovács Elemérné Bódi Mária, aki a ma már Isten tiszteletre méltó szolgálójaként elismert Magdi halála után két esztendővel született, és 1979-ig Litéren élte az életét. – Emlékszem, amikor 1954-ben első osztályba mentem, a Vogl-féle urasági kastélyban már iskola működött és az udvarán nem volt bunker, úgyhogy nekem fogalmam sem lehetett róla, hogy ahol a szünetekben futkároztunk, ott ölték meg a nagynénikémet. Arra viszont a mai napig emlékszem, hogy édesanyám mindig azt mondta, ha bajban vagy, kislányom, Isten után Magdihoz imádkozzál, mert ő egy szent.

Most is szünetre csöngetnek a kastélyból és bővítményéből álló református iskolában, és most is futkosnak a gyerekek az udvaron, csak most eresz alá a sirató ég elől. A vértanúság emlékére oszlopot állítottak ide, rajta Bódi Mária Magdolna mellszobra, alatta kőbe vésett felirat: „Szüzességi fogadalmával örök hűséget esküdött Istennek. Készségesen ment sugározni az Isten- és emberszeretetet a gyárba.”

A megszálló szovjet csapatok haramia érkezését Litéren is megelőzte a hírük, ezért Magdi mint a falusi Katolikus Dolgozó Lányok Egyesületének vezetője elszántan azt mondta a bunker előtt gyülekező, tisztaságukat féltő nőtársainak: „Ne adjuk meg magunkat, tisztán fogunk meghalni, ahogy éltünk. Igen, lányok, meghalunk, én legalábbis meghalok. Imádkozzunk.”

Aztán sötét ruhákban, öregek fejkendőiben, ráncosra festett arccal odalapultak a bunker nyirkos falaihoz, miközben Magdi a lépcsőkön ülve figyelt. Akkor is gyermekruhát varrt a szegényeknek, és egy tized rózsafüzért mondott. Alig dörrentek meg az ágyúk a tó felől, amikor két szovjet katona állt meg oldalkocsis motorral a bejárat előtt. Egyikük, a kézi pisztolyos azonnal ráparancsolt, menjen lefelé előtte. Magdi két kezét a zsebeibe csúsztatta. Bal kezében a rózsafüzért, jobb kezében pedig a kisollót, amelyet a varrásnál használt, szorongatta. Édesanyja, látva, mire készül, kérlelni kezdte, de a lány csak annyit mondott: engedjen, édesanyám, én most meghalok.

Az óvóhely sötét belsejébe érve, hogy mentse édesanyját és nőtársait, az ollóval arcon szúrta az erőszakoskodó oroszt, és azt kiáltotta a szomszéd lányának: „Annuska, meneküljön, mert magán a sor. Édesanyám, maguk is menjenek innen, én most már meghalok!”

Tettét követően Magdi megindult felfelé, ki az udvarra, ahol a bunker másik, hátsó kijáratában megjelent a katona, akinek a szeme alatt szúrt sebből vér szivárgott, és azonnal lőtt. A második találat után Magdi két karját az égre emelte, majd azt kérte: „Uram, Királyom! Végy magadhoz!” A szemtanúk szerint ezután még hat golyót kapott a hátába.

Mikor a hír hallatán édesapja odafutott, lányát már kiterítette a lépcsőre a két katona, és oroszul csak annyit mondtak neki:

– Vidd innen!

Vitte hatalmas haraggal és apai keseredéssel, majd testét pokrócba rejtve eltemették. Később, amikor kissé alább hagyott a vérengzés, a plébános vezetésével kihantolták a korpuszt és valódi koporsóba tették, abba, amelyiket liturgikus célokra, „koporsós” misékre szoktak használni a templomban…

A litéri templom most üres, nyirkos levegője torkunkat kaparja. Laposa Norbert balatonfűzfői plébános, aki fiatal papként öt településen, köztük Litéren szolgál, azt meséli – miközben Magdolna közelgő boldoggá avatásáról szóló füzetecskét ad a kezembe –, hogy számára nagyon nagy ajándék a Jóistentől abban a térségben szolgálni, ahol Magdolna apostoli munkát végzett, ahol életével és hitével mutatott példát a közösségnek.

Mikor azt kérdezem tőle, miért nem állt Magdolna szerzetesi pályára, azt válaszolja: ez a szülei menekültstátusa, illetve az abból fakadóan rendezetlen házassága miatt akkoriban egyházjogilag lehetetlen volt, amit ő úgy értelmez, hogy Isten gondviselő szeretetéből a zárdaajtó helyett a balatonfűzfői lőszer- és patrongyártó Nitrokémia ipartelep kapui nyíltak meg előtte. Ott mutathatta meg Isten- és emberszeretetét a jobb sorsra érdemes munkások között. Nem lett liliom az Istent tisztelő jegyesek koszorújában, de lett szeretetet hirdető küldött a gyárban.

Unokahúga, Mária asszony, aki a plébános segítségével utazott ide és állt lapunk szolgálatára, elmeséli, őseik az első világháborút követően, 1918 után menekültek át a szétszabdalt Nagy-Magyarország területéről a megcsonkított kis hazába.

– Mindketten, nagypapa és nagymama is árván nevelkedtek és mindketten Budapesten reméltek boldogulást, egymással is ott ismerkedtek össze – idézi fel családtörténetüket Mária, akinek otthon már gyerekkorában a lelkére kötötték, arról, hogy ki volt a nagynénje, arról soha senkinek eszébe se jusson beszélni. – Nagymamám a partiumi Szilágyságból, János nagyapám pedig Felvidékről, az akkori Csehszlovákiából szökött haza, mert mindketten magyarok akartak maradni.

– Jogi problémát az okozott, hogy Magdi szülei papírok nélkül menekültek a fővárosba, és okmányok híján nem köthettek házasságot – vázolja a Trianon utáni helyzetet Varga Tibor, a Veszprémi Főegyházmegyei Levéltár munkatársa. – Mivel akkoriban majd minden menekültnek hasonló sors jutott, Bódiék három gyermeke, köztük Magdi is törvénytelennek számítottak, ezért nem jelentkezhetett szerzetesnőnek. Életáldozatát követően azonban az adminisztrációs nehézségek elhárultak, a szülők felmentést kaptak és szentségi házasságot köthettek. Ez is bizonyítéka annak, hogy minden cselekedetét, egész életét Krisztusnak ajánlotta. Számára a halál földi életének megkoronázása volt.

Nem csoda, hogy a veszprémi egyházmegye az életszentség felmérhetetlen ajándékaként éli meg a páratlan históriát, főként amikor Magdolnát földi életének befejezése után 80 esztendővel, várhatóan 2025. április 26-án boldoggá avatják, amit Ferenc pápa személyesen hirdet ki. Ezzel az egyház visszavonhatatlanul deklarálja Magdolna vértanúságát.

A boldoggá avatás (beatificato) protokollja tulajdonképpen már halálát követően megkezdődött, hiszen Mindszenty József hercegprímás, akkor még veszprémi püspökként, a történtek után egyházmegyei vizsgálatot indított. A dokumentumok végül nem jutottak el Rómába, mert a Rákosi- és Kádár-rezsimben még beszélni sem volt szabad a vértanú munkáslányról. A kommunizmus bukását követően, 1990-ben indult újra az eljárás, amelyet a latin nyelvű iratanyag 2010-es levéltári feltárása lendített előbbre. Márfi Gyula érsek úr 2017-ben adta át Bódi Mária Magdolna hitvalló és vértanú életének összegyűjtött dokumentumait a Vatikánnak. Ezek után Ferenc pápa 2024-ben ismerte el vértanúságát, egyben engedélyt adva a boldoggá avatás egyházi procedúrájának megkezdésére, a földi maradványok kiemelésére a litéri temetőből, majd a kánoni vizsgálatok elvégzésére, végül pedig a 2025. április 26-ára tervezett boldoggá avatásra.

A boldoggá avatás tulajdonképpen a szentté avatás (canonisatio) fényes előszobája, amikor Isten tiszteletre méltó szolgálóját fölveszik a szentek névjegyzékébe. Az avatást a XII. században III. Sándor pápa vonta pápai hatáskörbe. A történelem során egész Európában Magyarország adta a legtöbb szentet Szent Istvántól Lászlón Erzsébeten át Kingáig, szám szerint huszonkettőt és a legtöbb boldogot Boldog Özsébtől Salkaházi Sárán át Apor Vilmosig, szám szerint huszonötöt. Ők azok, akik hősies fokon gyakorolták az erényeket vagy áldozták Krisztusba vetett hitükért életüket és jutottak Isten látására.

Nem véletlenül született a közismert mondás: az eucharisztia országút a mennyországba. Megmutatja, hogy az életszentség mindannyiunk számára elérhető, ha az evangéliumi örök igazságokban és nem múló divatokban keressük a boldogságot. Vajon hogyan és miért válhatott egy mindössze 24 esztendős, magas iskoláktól kényszerűen távol maradó, kétkezi munkáslány hasonlatossá, sőt egyenrangúvá Boldog Özsébbel vagy Apor Vilmossal? Miként adott példát másoknak, érintette meg szívüket és ébresztett vágyat a lelkükben az Isten közeli élethez?

Miután szülei az 1920-as évek elején odahagyták Pestet, mert Jánost, az édesapát a szigligeti molnár kocsisának szegődtette, Magdi már a Balaton partján látta meg a napvilágot, majd a köveskáli iskolában tanulta a betűvetést, szerepelt a színikörben és járt szorgalmasan hittanra. A Tanúságtétel liliommal, vérrel című, Temesi József kortárs plébános tollából született visszaemlékezésekből tudható, hogy elsőáldozásától kezdve buzgó lelki életet élt, 17 évesen már ott volt a balatonfűzfői népmisszión, ahol fölismerte, hogy életét egészen Krisztusnak akarja szentelni. Szerzetesi életre érzett hivatást, de mivel szülei menekültstátusa nem tette lehetővé, úgy döntött, világi apostoli munkát végez. Ennek vállalására 1941-ben szüzességi fogadalmat tett, és 1942-ben a Mária Kongregáció tagjává választották.

A Nitrokémia Rt. Pyro nevű üzemében 1939-től három műszakban jelzőrakétákat, patronokat gyártottak, ahol rövidesen előmunkásnak minősítették és 1943-ban, akkor már végzett ápolóként sem engedték ki a frontra gyógyítani, kitűnő munkás-előmenetelére hivatkozva. Közben szeretetszolgálatot alapított, csoportokat szervezett az elesett családok, szegények, újszülöttek és árvák megsegítésére. Részt vett a Szívgárda Mozgalomban, a fiatalok vallási és hazafias nevelésében, amely mozgalomnak az 1940-es években több mint 300 ezer tagja volt Horthy Magyarországán. Ezek mellett csoportvezetőként is helytállt a Katolikus Dolgozó Lányok Szövetségében. Kongreganistának, önálló helyi gyülekezeti vezetőnek 1942-ben avatták, attól kezdve egy közeli önkéntes táborban rossz hírű, züllött erkölcsű nőtársai körében végzett lelkipásztori munkát, térített Krisztus ügyének.

A hideg és nyirkos levegőjű litéri templomból kijőve – ahol kedvünkért a gyakorló református falujegyző, Bencze Éva is tiszteletét tette – azt látjuk, hogy a vigasztalanul síró eget már házfalaknak nekinehezedett, sűrű köd is kíséri. Vaksin bóklászunk hát a temető felé, utunk során kutya sem vakkant, mindet meleg konyhába engedte jó gazdája. A 2200 lakosú, csaknem ezeresztendős falunak is akadt jó gazdája már a Horthy-korszak óta: a Nitrokémia, aztán a papír- meg festékgyár, újabban pedig a balatoni turizmus. A hajdanán földből, fából, szőlőből élő katolikus és református község mára elsősorban iparűzésiadó-bevételeiből mondható az átlagosnál tehetősebbnek. Bölcsődéje, óvodája, iskolája hál’ Istennek telve, utóbbiban 275 diák koptatja a padot. A jegyzőnő állítja, Magdi történetét pólyástól a kivénhedtig, feléjük mindenki ismeri.

Sírját október 25-én hantolták ki, majd szállították földi maradványait kánoni – többek között orvos szakértői vizsgálatra – a boldoggá avatás egyik előkészületeként. A felkészítési időszakra a fehér kőkorpuszt is elbontották, később az egyházmegye a sír környezetét kegyeleti emlékhellyé alakítja, míg a falu már régebben utcát nevezett el róla.

Visszafelé jövet Laposa plébános uram arról értekezik, hogy hetedik alkalommal szerveztek 50 órás szentségimádási hétvégét június utolsó napjaiban az érsekség támogatásával a fűzfői plébánián, amelyen alkalmanként 100-120 „messziről” jött egyetemista vesz részt és kerül közelebb Magdolna példamutató életéhez, amit ebben a formájában a plébános szerény apostoli munkának értékel.

Végül a csontig hatoló decemberrel dacolva a jegyző meginvitál bennünket azokhoz a régi cselédsori házakhoz, ahonnan miután Litérre költöztek, Magdi naponta elindult az Előd utca 63. számú portára lánytársaival közösen imádkozni, gyerekruhákat varrni, majd hadiárvákat, tehetetlen öregeket, lecsúszott családokat, „félrement” házasságokat istápolni vagy helyrebillenteni. És minden bizonnyal innen, a régi cselédsorról indult utolsó apostoli útjára azon a reggelen is, amikor a Balaton felől már idehallatszottak a kegyetlen megszállók ágyúinak dörgései, és az a gyilkos szovjet katona motorra ült.

Fölöttünk az ég még mindig siratja.