Kimentem hétfőn a Szabadság térre. Az ilyesmit jobb, ha a saját szemével látja az ember. Sokan voltak ott. Az éjjel felállított német megszállás emlékműve elé egy idióta hatalmas műanyag tükröt tett, ami régi poén. Az emlékmű ellen tiltakozóknak azonban tetszett a lehetőség, hogy a német megszállás emlékművében saját magukat lássák, ami ha belegondolunk, perverz öröm: sok kicsi megszálló a tükörben…

A mű olyan mint egy színpadi díszlet. Én inkább egy vidéki temetőbe képzelném el: tört oszlopok, feliratok, angyal, sasmadár (egy szomorúfűz jöhetne még), de ez a tér valahogy nem normális, úgyhogy akár itt is elmegy, tengelybe állítva a tér túlfelén meredező hatalmas obeliszkkel, ami a szovjet megszállásnak állít emléket. Érdekes, hogy a köztudottan fallikus jelképnek számító szovjet megszállási emlékmű nem zavarja a téren tiltakozókat, mint ahogy nem zavarja őket az Amerikai Egyesült Államok arroganciáját megjelenítő sok acélpénisz, amik a tér földjéből meredeznek elő, sem az amerikai követség által a magyarok elől elzárt utca. Csupán a német megszállás miatt idegesek. Vagy talán a Wehrmacht baráti köre csápol most itt és dobál tojásokat szegény Gábriel arkangyalra?

Ha már itt tartunk, teljesen mindegy, hogy mit gondol a művész és mit állítanak ellenzői. A valóság az, hogy Gábriel arkangyal, akinek gyönyörű szobra a Hősök terén áll egy hatalmas oszlopon, mitológiai értelemben Magyarország patrónusa. Nem Magyarországot jelképezi, hanem azt az égi védelmet, amely ez esetben sajnos kevésnek bizonyult a Németországot vitathatatlanul jelképező sassal szemben. Ebből mindenki azt von le, amit akar, de ez akkor is tény.

A téren azonban nem dühös művészettörténészek, teológusok és mítoszkutatók ágálnak és üvöltöznek, hanem olyan emberek, akik bár kerülgetik a forró kását, végül a vita hevében csak kibökik, az a bajuk az emlékművel, hogy „a magyarok ki akarnak bújni a felelősség alól”…

Álljunk meg. Sötét és gyűlölködő gondolat ez, mely valamikor Rákosiék gyűlölettárából bukkant elő: „a magyar bűnös nemzet, a magyarok fasiszták, a magyarok felelősek a zsidók haláláért…” Nem igaz. Soha nem volt igaz. A tiltakozás mélyrétege egy sem kopni, sem enyhülni nem akaró hatalmas gyűlölet, amelyet feltehetően annak a lassan kihaló generációnak a tagjai táplálnak, akik személyesen érintettek a történelem egyik rettenetes eseményében, s akik ezért úgy vélik, rajtuk kívül senkinek sincs joga a maga szenvedését, a saját veszteségeit fölemlegetni.

A jelenség egy másik rétege, hogy az a szellemi közeg, amely ezeket a gondolatokat táplálja, az SZDSZ megsemmisülése óta nem talál olyan megnyilvánulási lehetőséget, ahol karakteres véleményét politikai szintre tudná emelni. A balliberális politikai pártok bohózatba illő szereplése, a közéleti zombik fel-felbukkanása nem teszi lehetővé, hogy érdekeiket értelmes eszközökkel jelenítsék meg, ezért egyetlen lehetőségként a zsigeri politizálás, a tojásdobálás és az átkozódás maradt a számukra.

Ami a magyarok zsarolhatóságának csökkenése miatti dühöt illeti, azzal nem szabad törődni. Menjünk tovább. Éljünk és építkezzünk. Ami az emlékművet, arra van egy javaslatom. Nem csoportosan, főleg nem szervezetten, de járjunk el oda minél többször és minél többen. Higgadtan és szelíden, hogy lássa ez a szerencsétlen társaság: mi többen vagyunk, erősebbek vagyunk és békét akarunk. Civil szervezetek azonban még véletlenül se jöjjenek oda. Csak emberek.

Demokrata, 2014/30. szám, július 23.