Vicc, szeretet, Isten

Bármiről is viccelődünk, fontos, hogy legyen benne szeretet – véli Bagi Iván. A humoristával Nacsa Olivérrel közös, új önálló estjükről, a született konzervatívokról és az Istenben megtalált kapaszkodóról is beszélgettünk.

– A karácsonyi időszak általában a lecsendesedés, a számvetés időszaka. Hogy érzi, összességében milyen esztendő áll ön mögött?

– Sikeres évet zártam, elégedett lehetek. Mindazonáltal érdekes jellemzője az életemnek, hogy amikor a nagy rohanást követően végre lehetőségem nyílik a hőn áhított pihenésre, hirtelen rám szakad az előadóművészek szokásos bizonytalansága: úristen, már semmi nem fog történni velem, megáll a verkli, elfogy a munka? Miközben az iszonyatos év végi hajtás után már nagyon vágyom egy kis lazításra. Még akkor is, ha negyven fölött a pihenőidő sem úgy telik, mint az ember gyerekkorában. Régen, amikor mentem haza péntek délután az iskolából, mindig úgy éreztem, hogy a hétvége szinte végtelen hosszú, beláthatatlan távolságra van a hétfő és a vele járó rengeteg kötelesség. Manapság ez pont fordítva van: egy nap is legfeljebb csak egy órának tűnik, állandóan szorítanak a határidők. Mintha egy folytonos taposómalom lenne az élet.

– Az év végi teendői ezúttal ráadásul meg is duplázódtak, hiszen november végén elindult a Nacsa Olivérrel közös önálló estjük a Thália Színház Mikroszínpadán. Visszatérés a műfaj eredeti gyökereihez?

– Valóban, a kéthetente jelentkező tévéműsorunk miatt csak nagyon kevés élő fellépésre volt lehetőségünk az utóbbi néhány évben. Pedig a mi szakmánkban rendkívül értékes szerepe van a művészi műhelymunkának, hogy személyesen is tudjunk találkozni a nézőinkkel, és a poénokat élesben is kipróbálhassuk. A tévéműsor előállítása egészen más energiákat igényel. A munkamódszer nagyüzemi arányait tekintve ez egy kicsit olyan, mint egy gyár: futószalagon jönnek a karakterek, a témák, az ötletek, ezért időnként muszáj kilépnünk a stúdió ajtaján, hogy megtudjuk, aktuálisan mire vevők az emberek. Ráadásul, ahogyan ezt nemrég a Thália színpadán is tapasztaltam: a közönség és köztünk fergetegesen működik a kémia.

– Ezeken az esteken jobban szabadjára engedhetik magukat politikai-közéleti kérdésekben is?

– Nem hiszem, hogy a tévében ne tennénk meg ugyanezt. Az viszont tény, hogy egy-egy önálló est alkalmával, a színházi műfaj szabadabb kereteinek köszönhetően, e tekintetben jóval szélesebb mozgásterünk van.

– Gyakori kritika a magyar humoristákkal szemben, hogy többnyire biztonsági játékot játszanak, és a keményebb, megosztóbb témák helyett a magánéletükre, a „kocsmatörténetekre” fűzik fel a mondanivalójukat. Mennyire lehet belemenni a rázósabb, társadalmilag megosztóbb témákba?

– Annyira, amennyire szeretnénk, legyen szó akár a jelenlegi kormány, akár az ellenzék munkájáról, képviselőiről. A humoristának az a dolga, hogy a körülötte lévő világ fonákságait megmutassa. Más kérdés, ki hogyan teszi ezt meg: nemtelen, aljas, támadó, rosszindulatú hangnemben, vagy jó szándékkal kiaknázva az adott témában kínálkozó lehetőségeket. Hiszek benne, hogy öncélú bántás, személyeskedés, anyázás nélkül is lehet igényesen, szellemesen humorizálni. Bármiről is viccelődünk, fontos, hogy legyen benne szeretet.

– Sokszor sok helyütt elmondták már mindketten, hogy alapvetően a konzervatív oldal hívei. A szakmán belül ez nem fekete pont?

– A kollégáinkkal nem szoktunk ilyesmiről beszélni. Kölcsönösen tiszteletben tartjuk egymás politikai nézeteit, de ez nem képezi szerves részét az emberi kapcsolatainknak. A műsorainkat nézve pedig egyáltalán nem gondolom, hogy egyoldalúak lennénk. Közéleti kérdésekben nem ismerünk kormányparti vagy ellenzéki humort. Egyféle humorban hiszünk, a sajátunkban, amely ilyen témákban is mindig kiegyenlítetten működött.

– Mégis sokan kormánypártisággal vádolják önöket…

– Mert sajnos minden át van politizálva ebben az országban. Ez most a kampányidőszakban még durvábban megnyilvánul. Én viszont a privát életben is mindenkiben először az embert nézem, és nem azt, hogy melyik oldalra szavaz. Kiváltképp, mert van egy olyan érzésem, hogy konzervatívnak vagy liberálisnak lenni nem feltétlenül valamiféle zászlóra tűzhető érdemet jelent, sokkal inkább alkati kérdés. Nekem lehet, hogy azért olyan fontos a család és a maradandó emberi értékek, mert ezek nélkül kellett felnőnöm. Ugyanígy vagyok az otthonra találás kérdésével is. Nem volt otthonom, hajléktalan is voltam, senkire sem számíthattam, mégsem kallódtam el, mert hittem ezekben az értékekben, és Istenben, aki minden körülmények között kapaszkodót, iránytűt jelentett. Ebben valószínűleg már nem változom.

– Ennek fényében hogyan készül a jövő évre?

– Töretlen optimizmussal. A decemberi nagy hajtás után januárban valamivel nyugodtabban alakul az élet, de azért nem állunk le teljesen: a műsorunk felvételei folyamatosan zajlanak, és további önálló esteket is tervezünk Olivérrel. Közben a Digitális Immunerősítő Program nagyköveti tisztjét is betöltöm: ez az Új Nemzedék Központ és az Emmi által kidolgozott társadalmi projekt konkrét intézkedésekkel, iskolai és egyéb felvilágosító programokkal igyekszik megvédeni a fiatalokat az online zaklatástól, illetőleg felhívni a figyelmet az egyre kiterjedtebb formákban fenyegető kiberbűnözésre. És nem utolsósorban, szeretném, ha jövőre megjelenne a verseskötetem. Nyolcéves korom óta írok verseket, huszonnégy éves korom óta regényeket. Örülnék, ha erről az oldalamról is jobban megismernének az emberek.

– A humorista másik arca?

– Ez így nem egészen találó megfogalmazás, hiszen nálam minden a megfigyelésből indul ki: a humor, a paródia és maga az írás is. Egyik a másikat erősíti. 

Farkas Anita