Világok harca

A világ államai szemérmesen hallgatnak a piszkos üzletnek számító, de a felforgatásban nélkülözhetetlennek tűnő illegális fegyver- és drogkereskedelemről. A világelit tagjai úgy viselkednek, mintha mit sem tudnának arról, miként zajlik a hol terroristának, hol forradalmárnak nevezett zsoldosok utaztatása egyik országból a másikba, egyik földrészről a másikra azért, hogy nyomást gyakoroljanak kormányokra és népekre, vagy éppen azért, hogy létrehozzák és ébren tartsák azokat a tűzfészkeket, amelyek egyeseknek jó üzletet jelentenek.

Drog és politika

Mint Orbán-Schwarzkopf Balázs leszögezi, Thuküdidésznek igaza volt: a történelem ismétli önmagát. A kábítószernek mindig is komoly harcászati jelentősége volt. Példaként említi, hogy a keresztes háborúk idején a Közel-Keleten, a mai Iránból kiinduló és a mai Irak, Szíria és Libanon területén is jelentős bázisokat kiépítő, az iszlám síita ágához közel álló Nizari szekta tagjai, akiket Európában aszaszinoknak neveztek, hasissal spannolták magukat. Az aszaszin szó is a hasis fogyasztására utal, ám előszeretettel használták ezt a kifejezést a bérgyilkosokra is, hiszen számos korabeli, főleg a velük szemben álló szunnita és keresztény vezetők elleni merénylet köthető hozzájuk.

A történelmi példák is mutatják: a droghoz kapcsolódó ügyletek mindig is részei voltak a politikának, hiszen kiváló fegyvernek bizonyultak a rivalizáló, esetleg háborúzó felek kezében. Nem volt ez másként a múlt század hatvanas–nyolcvanas éveiben sem: a kábítószerek legális és illegális kereskedelmét számos nemzetközi akció, titkosszolgálati manőver kísérte, ám az ezekről szóló jelentések ma is kevéssé kutathatók.

A történész az operatív műveletekre példaként említi, hogy 1954 májusától – mint J. Nagy László kutatásaiból kiderült – működött Magyarországon egy arab nyelvű rádióadó, amely a szocialista országok által támogatott, franciákkal szembeni algériai felkelés egyik fontos tájékozódási pontja volt, különösen az első időszakban. A rádió adásainak sugárzását Franciaország erőteljes nyomására 1955 őszén kénytelenek voltak leállítani. Néhány évvel később pedig azért kérte Franciaország a nemzetközi szervezetek segítségét, mert Magyarországról származó illegális heroin nyomaira bukkantak. Nyilvánvaló, hogy a két eset összefüggött, de a részletekről kevés tudható még ma is.

Orbán-Schwarzkopf Balázs egy különös iratra is felhívja a figyelmet. Eszerint Sík Endre külügyminiszter 1961-ben arról igyekezett meggyőzni a Minisztertanács tagjait, hogy újítsuk meg tagságunkat az ENSZ kábítószer-bizottságában, amelybe 1956-ban léptünk be. A miniszter így érvelt: „Bizottsági tagságunknak mind politikai, mind gazdasági vonatkozásban nagy jelentősége van. Ez az egyetlen ENSZ-bizottság ugyanis, amelynek a Magyar Népköztársaság tagja. Ezenkívül – amint ismeretes – Magyarország vezető szerepet tölt be a kábítószer-világpiacon, mint exportáló állam.” A miniszter arról természetesen nem beszélt, hogy a világ drogpiacának nemcsak legális, hanem illegális ága is van. A drogkereskedők pedig éppen az egyes államok eltérő jogrendszere révén keresik és találják meg a kiskapukat, amelyeken keresztül a legálisan legyártott vagy forgalmazott szerek néhány trükk segítségével csempészáruként jelenhetnek meg más államokban.

A nagy találmány és a kis ötletek

A kábítószergyártás páratlanul gyors felívelését Orbán-Schwarzkopf Balázs szerint Magyarország egy tehetséges fiatal gyógyszervegyésznek, Kabay Jánosnak köszönhette, aki a múlt század húszas éveiben rájött arra, miként lehet kivonni az ópiumot a mák szárából. Az általa kidolgozott eljárásra, amely jelentősen megnövelte az előállítható morfin mennyiségét, az egész világ felfigyelt. Az ifjú gyógyszerész kihasználva a nagy érdeklődést, fejlesztéseire alapozva gyárat alapított Tiszavasváriban, Alkaloida Vegyészeti Gyár néven. Reményeiben nem is kellett csalódnia, hiszen az ő szabadalma alapozta meg a morfin ipari előállítását, világszerte ma is az ő eljárását alkalmazzák.

Kabaynak és a tiszavasvári gyárban folyó további kutatásoknak köszönhetően a harmincas–negyvenes évekre Magyarország lett a világ egyik legnagyobb morfin-előállítója. A cég emellett 1945 után fontos szerepet játszott a hidegháború idején zajló, az egész világra kiterjedő hálózatra támaszkodó illegális drogkereskedelemben. Az Alkaloida termékei annyira keresettek voltak világszerte, hogy a nyolcvanas évekre a térség legnagyobb foglalkoztatójává vált, és ha hihetünk a pletykáknak, a morfintömbök aprítása során keletkezett por belélegzése szó szerint kitűnő munkahelyi légkört teremtett.

Persze nem csak Magyarországon futott fel a kábítószer gyártása a két világháború között. Norman Ohler Németországban nagy vihart kavaró Totális kábulat című könyvében a heroinban, kokainban és szintetikus drogokban utazó német vegyiparra is felhívta a figyelmet.

Orbán-Schwarzkopf Balázs úgy látja, hogy a vasfüggöny léte szintén hozzájárult ahhoz, hogy megőrizhessük fontos szerepünket e furcsa üzletágban. A nyugati gyógyszergyárak elől ugyanis el voltak zárva Kelet-Európa piacai, így más módot kellett találniuk rá, hogy termékeikkel bejussanak a szocialista tábor országaiba. Olyan szerződéseket kötöttek, amelyek alapján a magyar gyógyszergyárak licencet és gyártási jogot szerezhettek bizonyos márkanevekre, és a keleti blokk országaiban szabadon forgalmazhatták őket, vagy egyszerűen csak bérmunkában olcsóbban legyártották nyugati partnereik részére. Ám nem csak egyszerűbb gyógyszerek know-how-ja került így a magyar gyógyszergyártókhoz, többek között a Chinoinhoz. A hatvanas években így jutott Magyarországra a metakvalon is, amely aztán a hetvenes–nyolcvanas években partidrogként, illegálisan került az Amerikai Egyesült Államokba.

A megkerülhetetlen Svájc

A kábítószereknek óriási volt a felvevőpiaca. A tablettákat főként Nyugat-Európában és Észak-Amerikában terítették a magyar szervek. Az eladás és a szállítás megszervezése egyszerű volt. A legálisan legyártott szereket valamelyik külkereskedő cég, leginkább a Medimpex leszállította például Svájcba a saját leányvállalatához, a Labatec Pharmához, ahol nem kellett tételesen elszámolni a rakomány mennyiségével, így a legális úton megrendelt szállítmányból lecsíptek néhány tonnát, amit már feketepiaci csatornákon keresztül adtak el. Nem kellett mást tenni, csak átrakodni az árut, például Hamburgban, ahol a szabadkikötői rendszer is a csempészek kezére játszott, így a tabletták némi papírmunka árán már feketén folytathatták útjukat a német, a skandináv, a francia városokba vagy a Benelux államok felé. Az amerikai kontinens elérése már kicsit nehezebb volt. Ám az élelmes csempészek megoldották a problémát, miután jó kapcsolatokat építettek ki a kolumbiai és mexikói drogkartellekkel. Mindez persze nem történhetett teljes titokban, annál is kevésbé, mert az akkori értéken is több milliárd dolláros forgalom szinte ipari méretekben zajlott.

Mit jelentett az, hogy a legális szállítmányból „lecsippentettek” valamennyit? Ezt jól szemlélteti a Captagon-ügy is. A már említett Labatec az 1970-es évek végén hivatalosan 11 tonna Pemolint rendelt meg. Ebből egy tonna került legálisan a megrendelőhöz, a maradék tízet a genfi gyárban egyszerűen meghamisították, és a harci drogként is ismert Captagon jelzésével ellátva hozták illegálisan forgalomba az NSZK-ban és az USA-ban.

Magyarország nemcsak a gyártásban, hanem – az eddig feltárt dokumentumok alapján – a közvetítésben is aktív szerepet vállalt. A kábítószer kézbesítésében például a Malév is feltűnt. Az értékes csomagokat persze nem az utastérben, hanem a pilótafülkékben szállították, diplomáciai fedéssel. Ezeket az akciókat a magyar hírszerzés szerint a magyar katonai titkosszolgálatokhoz köthető személyek fedezték.

A zökkenőmentes üzletmenet érdekében azonban ismert embereket is felhasználtak – hívja fel a figyelmet a történész egy különleges körülményre. Több esetben bukkantak fel drogfutárként sportolók is, annak eredményeképpen, hogy a titkosszolgálatok rátelepültek például a Fradi szervezetére. A drogügyletek változó intenzitással ugyan, de végigkísérték a hatvanas, hetvenes, nyolcvanas éveket. Ám máig tisztázatlan halálesetek mutatják, nem mindig mentek simán a dolgok.

A balkáni útvonal

Földrajzi helyzetünk szintén elősegítette, hogy Magyarország jelentős szerepet játsszon ezen a területen. Budapest vonzerejét az adta, hogy itt működött Közép-Európa egyik legnagyobb repülőtere. Az 1970-es években a Közel-Keletről származó kábítószer jelentős részét Budapesten rakodták át, a szállítmány így folytatta útját Nyugat-Berlin–Koppenhága, Párizs–Amszterdam, München–Frankfurt vagy éppen Kanada, Montreal felé. De már ekkoriban is működött a drogszállítmányok közúti szállítása, a balkáni útvonal is, amely Jordániából indult, és Bulgária–Románia–Magyarország–Csehszlovákia érintésével ment a Német Szövetségi Köztársaságba. Az országot érintő sorozatos kábítószerbotrányok oda vezettek, hogy Magyarországnak külső nyomásra az 1980-as évek elején vissza kellett lépnie a Bűnügyi Rendőrség Nemzetközi Szervezetébe, ismertebb nevén az Interpolba, amit az 1950-es években hagyott el.

A balkáni útvonalat többek között a szocialista országok támogatását is élvező, a Szürke Farkasok néven hírhedtté vált török–kurd–örmény terrorszervezet tagjai használták, akik fontos szereplői voltak a drogcsempészésnek. A titkosszolgálati jelentések szerint az is előfordult, hogy a Szürke Farkasok a budapesti iraki nagykövetség diplomata-rendszámú autójából pakolták ki a kábítószert. Egyébként nem voltak válogatósak. Dohányárutól a ruházati termékeken át a kvarcóráig bármilyen csempészáruval kereskedtek, az árut gyakran a magyar magánforgalomban, például az akkor divatos butikokon keresztül adták el. A szállítmányozás egyik fontos láncszeme volt a nyugatnémet bejegyzésű, de török hátterű Porttrans fuvarozócég, amely viszont kapcsolatban állt az olasz maffiával és a Vörös Brigádok nevű szélsőbaloldali terrorcsoporttal.

A balkáni útvonal sajátos zsúfoltsága egyben azt a különös helyzetet eredményezte, hogy számtalan tárgyalás zajlott le éppen Budapesten, gyakran itt adtak találkozót egymásnak a nemzetközi alvilág képviselői, valamint számos, a világban működő terrorszervezet tagjai. Az iratokban gyakran bukkannak fel olyan budapesti szállodák, amelyek a 70-es évek végén, 80-as évek elején újultak vagy épültek meg, mint például a Margit-szigeten a Thermal Hotel vagy a Feneketlen-tó partján a Hotel Flamenco. De népszerű volt e körökben Zalakaros is, ahol egy-egy kemény üzleti tárgyalás fáradalmait akár a gyógyvizes medencében pihenhették ki a felek. A magyar állam pedig vélhetően ebből is hasznot húzott.

Carlos, Clodo és Nidal

Az ügyletek végső célja azonban nem ez volt. A kábítószer-bevételek elsősorban arra kellettek, hogy Magyarország komolyan vehető szereplőként bekapcsolódhasson a szintén világhálózatként működő illegális fegyverkereskedelembe, hiszen a vásárló fél – más árualap nem lévén – gyakran csak drogokkal tudta kiegyenlíteni a leszállított áru ellenértékét. Emellett pluszforrásként szolgáltak a különböző operatív műveletek végrehajtásához, például azoknak a kiképző központoknak a fenntartásához, amelyekben a különböző terrorszervezetek harcosait készítették fel. E harcosok közül többen később nemcsak a világ tűzfészkeiben jelentek meg, aktív szerepük volt számos puccskísérletben, több európai robbantásos merényletben és politikai gyilkosságban. Hírhedt figurái között olyanokat is megtalálunk, mint a közvélemény által jobban ismert Carlos, Dietmar Clodo vagy éppen Abu Nidal.

(Folytatjuk)