Virág elvtárs, ez az ítélet!

Olyan eljárásról van szó, mintha Magyarországon egy polgári peres ügyben a felperes ügyvédje részt venne az eljárásban mint jogi képviselő, emellett pedig meghallgatná őt a bíróság mint igazságügyi szakértőt – mondta a Demokratának a bangladesi migránsok ügyében született ítélet kapcsán Szánthó Miklós. Az Alapjogokért Központ igazgatójával az Emberi Jogok Európai Egyezményéből való kilépésről és a magyar törekvések ellen dolgozó szervezetekről is beszélgettünk.

– Az Emberi Jogok Európai Bírósága a közelmúltban elmarasztalta hazánkat két bangladesi migráns ügyében. Szerintük ugyanis azzal, hogy Magyarország úgynevezett tranzitzónás eljárásnak vetette alá az érintetteket, valójában jogalap nélkül őrizetbe vette őket, megsértve ezzel emberi jogaikat. Az Index úgy fogalmazott: önök „felvették az Erdogan-tempót”, mivel a döntés kapcsán azt írták, megfontolandó, hogy Magyarország kilépjen az Emberi Jogok Európai Egyezményéből.

– Ha már „tempózás”, akkor az Index irritáló bugristempójáról lehetne beszélni, de szerintem ez színvonalon aluli lenne. Azért született meg az elemzésünk, mert azt lehetett látni az elmúlt egy-másfél évtized strasbourgi joggyakorlata alapján, hogy az EJEB nemcsak menekült­ügyekben, hanem más témákban is folyamatosan túlterjeszkedik az emberi jogi egyezményben foglalt hatáskörein. Egyre aktivistább testtartást vesz fel, eltérően mondjuk a kilencvenes évek előtti időszaktól, s többnyire a kérelmezőknek ad igazat a részes államokkal szemben. Mindezzel pedig a részes országok hatáskörét csökkenti. Ezért javasoltunk egy többlépcsős folyamatot.

– Mik lennének a lépcsőfokok?

– Először is azt tanácsoltuk: a bangladesi migránsok ügyében Magyarország mindenképpen támadja meg a nem jogerős határozatot a Nagykamara előtt, az erről szóló kormánydöntést azóta be is jelentette Lázár János miniszter. Fel kell azonban készülni a fellebbezés sikertelenségére, hiszen azok jó részét ilyen esetekben még érdemi vizsgálatra sem fogadják be. Amennyiben ez így lesz, akkor második lépcsőfokként hazánknak szükséges megtagadnia az ítélet végrehajtását. Nem a büntetés mértéke, hiszen nagyjából kilencmillió forintról van szó, hanem az elv miatt. A megtagadás a gyakorlatban úgy néz ki, hogy az Európa Tanács Miniszteri Bizottság nevű szerve felügyeli a strasbourgi döntések végrehajtását, ott nyilván a jogi mellett politikai szempontok is szerepet játszanak. Ha pedig itt sem ér el kézzelfogható eredményt a magyar kormány, abban az esetben látnánk szükségesnek azt, hogy valamilyen módon meg kellene tagadni az Emberi Jogok Európai Bíróságának joghatóságát.

– Erre van lehetőség?

– Korábban, míg az állandó emberi jogi bíróság létre nem jött, szélesebb volt a mozgástér. Addig ugyanis lényegében ötévenként újult meg az EJEB jogelődjének joghatósága, és volt arra módja egy részes államnak, hogy az egyezményből való kilépés nélkül is visszavonja a joghatóság alá vetésről szóló beleegyezését. Ez a lehetőség azonban megszűnt. Ezért mondtuk azt: amennyiben most úgy értelmezik, hogy a joghatóság alól csak az egyezmény felmondásával van lehetőség kikerülni, akkor ezt meg kell lépni. Ezt hat hónapos felmondási idővel az Európa Tanács főtitkárához intézett nyilatkozattal lehet megtenni. Viszont nem igaz az a vád, hogy ezzel csökkenne a magyarországi jogvédelem szintje. Hiszen uniós tagok vagyunk, az EU-nak pedig van egy Alapjogi Chartája, ami igen széles körben tartalmazza a különböző emberi jogokat. Ezenkívül nemzeti szinten a magyar Alaptörvény egyrészről elismeri a nemzetközi jog általános szabályait, másrészt hosszas alapjogi katalógust tartalmaz, az Alkotmánybíróság pedig, a többi hatóság mellett, őrködik ezek betartása felett.

– Tehát a kilépéssel senkinek nem lennének veszélyben az alapvető emberi jogai.

– Nem, hazánk viszont megszabadulna egy olyan fórumnak a joghatóságától, amely folyamatosan beavatkozik a szuverenitásunkba, és valójában mást sem tesz, minthogy mondvacsinált, emberi jogi fundamentalista alapokon pellengérre állítja Magyarországot. Cserébe viszont semmit sem kapunk, hiszen például a külhoni őshonos magyar kisebbségek érdekében nem túl gyakran lépnek fel.

– Van olyan uniós tagállam, amelyik nem részese az egyezménynek?

– Nincs, de például az Egyesült Királyságban, pont Theresa May belügyminisztersége idején, nagyon komolyan felmerült az unióból való kilépés mellett az Emberi Jogok Európai Egyezményéből való kilépés is. És nem mi vagyunk az elsők, akik felvetik, hogy az EJEB-nél az elmúlt egy-másfél évtized ítélkezési gyakorlata káros. Az egyik legismertebb kritikus a szintén brit Lord Hoffmann volt főbíró, aki egyébként az emberi jogok nagy elkötelezettje, azonban ő is azt észrevételezte pár évvel ezelőtt, hogy a strasbourgi bíróság súlyosan túlterjeszkedik a jogosítványain. A belga alkotmánybíróság volt elnöke, Marc Bossuyt pedig könyvet írt erről: részletesen, esettanulmányokkal mutatta be, hogy a különböző általános elveket, mint mondjuk a szabad mozgáshoz való jogot az EJEB a migránsokra is alkalmazza, pedig az egyezményben szó sincs menekültekről. Az egész folyamat egy globális tendenciába illeszkedik, amit „jurisztokratizálódásként”, a döntéshozatal kiszervezéseként szoktak jellemezni.

– Jurisztokrácia… az új uralkodó osztály. Kik ők?

– Valós legitimáció nélküli, nemzetek feletti szervezetek, jellemzően bíróságok, melyek megpróbálnak egyre több és több hatáskört elvonni a demokratikusan megválasztott nemzetállami szervektől. Az EJEB ennek egyik élharcosa. Azt is tegyük hozzá azonban, hogy az emberi jogi egyezménynek nemcsak az uniós országok a tagjai, hanem például Azerbajdzsán és Oroszország is. Tehát bár úgy próbálják beállítani, hogy ez a nyugati világ egy olyan vívmánya, amelyből csak jelentős presztízsveszteséggel lehetne kilépni, valójában olyan államok is részesei, amelyeket nyugaton nem éppen az emberi jogok élharcosai között tartanak számon. Tehát nincs közvetlen összefüggés aközött, hogy egy állam tagja-e az egyezménynek és hogy érvényesülnek-e ott valójában a jogvédelmi mechanizmusok.

– Uniós szinten is van némi nézetkülönbség az EJEB kapcsán…

– Pontosan. A Lisszaboni Szerződés aláírása óta az uniós jogrend része, hogy az EU csatlakozik az Emberi Jogok Európai Egyezményéhez. Csakhogy ez a mai napig nem történt meg, mivel az Európai Unió Bírósága blokkolja a csatlakozást. Azt mondja ugyanis, hogy ez olyan szintű hatáskörelvonással járna és ezáltal olyan szinten csorbulna az ő uniós jogértelmezési kizárólagosságuk, hogy ebből nem kérnek.

– Visszatérve a bangladesiek ügyére: hogyan zajlott a strasbourgi eljárás?

– Ez valóban beszédes történet. A két migránst a Magyar Helsinki Bizottság képviselte, ők jelentették fel Magyarországot másfél évvel ezelőtt. Nos, ha valaki megnézi az ítéletet, akkor azt lehet látni, hogy egy olyan eljárásról van szó, mintha Magyarországon egy polgári peres ügyben a felperes ügyvédje részt venne az eljárásban mint jogi képviselő, emellett pedig meghallgatná őt a bíróság mint igazságügyi szakértőt. A strasbourgi ítélet ugyanis egyrészről bemutatja azokat a jogszabályhelyeket, amiket a döntés során figyelembe vettek, ezek után pedig, szinte előre ítélkezve, prejudikálva, beidéz hazánkkal kapcsolatos országjelentéseket. Így az ENSZ menekültügyi főbiztosságának jelentéseit, egy páneurópai migránsbarát szervezet jelentéseit, valamint az Európa Tanács egy szakosított szervének jelentéseit. Ezek természetesen mind elmarasztalóak, sok valótlanságot írva le az itteni helyzetről. De ha végigolvassuk ezeket, azt is láthatjuk, hogy ezen szervezeteket és jelentéseiket részben vagy egészében a Magyar Helsinki Bizottság háttérinformálta, az ő tanulmányaikat használták, a páneurópai szervezet magyarországi látogatását pedig mint tagszervezet, konkrétan a Magyar Helsinki Bizottság szervezte meg. Kis túlzással egy 50-es évekre emlékeztető koncepciós eljárásról van szó.

– „Elnézést, Virág elvtárs, ez az ítélet!”

– Nekem is A tanú című film híres jelenete jutott az eszembe. A bíróság abszurd akadékoskodása pedig olyan szinten van, mint hogy most Gogolák elvtársnőn kurta-e a szoknya vagy sem.

– Szintén a menekültügyhöz kapcsolódó múlt heti hír, hogy az Amnesty International az Európa Tanácshoz, az Európai Bizottsághoz és az ENSZ-hez fordul azon törvénymódosító csomag miatt, amely szerintük, egyebek mellett, „elrendeli a menedékkérők automatikus őrizetbe vételét”.

– Először is szögezzük le, hogy a bangladesiek kapcsán hozott EJEB-döntés még a 2015-ös szigorítások nyomán született, amelyeket az Országgyűlés egyébként az EU-s szabályozás alapján iktatott be a jogrendbe. Tehát ez a tranzitzónában lefolytatott eljárás kifejezetten az uniós irányelvek szabályain alapul. A bíróságnak ezáltal nem csupán Magyarországgal van vitája, hanem az Európai Unióval is. Ami pedig az Amnesty Internationalt illeti: egyik képviselőjük szégyenteljesnek minősítette az EJEE-ből való kilépésről szóló, imént tárgyalt javaslatunkat. Eközben viszont, amikor nemrégiben Brüsszelben vettem részt egy meghallgatáson, a szervezet mellettem ülő tagja kifejezetten azt kérte az európai parlamenti szakbizottságtól, hogy „az aggályos fejlemények miatt” szorosan kövessék nyomon a magyarországi eseményeket. Sőt szóba hozta lehetséges opcióként az úgynevezett 7. cikkelyben szereplő mechanizmus megindítását is, amely ugye, végső soron hazánk szavazati jogának felfüggesztésével is járhat a Tanácsban. Ennek politikai realitása persze nincs, eddig soha nem alkalmazták, ám azért az igencsak sokat mondó, hogy az AI kritizálja a mi javaslatainkat, amelyek a józan ész szabályain és egy egészséges patrióta magatartáson alapulnak, miközben ugyanez a szervezet rendre a hazánkkal szembeni szigorú szankciókért küzd Brüsszelben és más nemzetközi fórumokon. Túlcsorduló hazaszeretettel nem vádolhatóak, az biztos.

– Lehet-e fogadókészség az Amnesty megkeresésére?

– Szerintem a szigorítást kritizáló szervezeteknek még a saját maguk által teremtett emberjogi dogmatikában sincs igazuk. Azt állítani, hogy a tranzitzónás eljárás automatikus őrizetbe vétel lenne, nagyjából olyan, mintha azt mondanánk, hogy egy magánszemély megsérti egy másik ember szabad mozgáshoz való jogát, ha kerítéssel veszi körül a kertjét, és nem akar mindenkit beengedni a kapun. Magyarország a fizikai határzár megépítésével és a tranzitzónás eljárás bevezetésével azt garantálja, hogy a harmadik országból érkezett illegális migránsok addig, amíg megállapítják, bejöhetnek-e az országba vagy sem, a határon kell hogy várakozzanak. Ez nem őrizet, hiszen ha a migráns nem akar ott várakozni, akkor Szerbia felé bármikor visszafordulhat. A menedékjog ráadásul nem egy globális szociális ellátáshoz való jog. Hazánk tehát, főleg mert ezen migránsok esetében már nem is az első biztonságos országnak számít, teljes joggal folytatja le a tranzitzónában az eljárásokat, és amennyiben az érintett személynél nem teljesülnek a szükséges feltételek, jogosan tagadja meg tőle a menedékjogot. Ennek ellenére nem tartom kizártnak, hogy az ilyen és ehhez hasonló beadványoknak egyes uniós szerveknél ezután is lesz foganatjuk. Ezzel együtt némi javulást tapasztalhatunk, mert amíg az elmúlt években szinte azonnal elítéltek és szankciókkal fenyegettek bennünket, ha valamilyen panasz érkezett ránk, ezúttal Dimitrisz Avramopulosz biztos azt mondta: előbb eljön Magyarországra és személyesen tájékozódik. Most már legalább van valamilyen vizsgálat, mielőtt bírálnak minket.

– Az Amnesty International és a Helsinki Bizottság mellett számos más olyan szervezet van még, amelyik például a migráció ügyében a magyar törekvések ellen dolgozik nemzetközi fórumokon. Ezen változtathat-e, ha olyan jogszabály születik, mely szerint ezeknek átláthatóaknak kell lenniük?

– Magyarországon körülbelül 65-70 ezer civil szervezet működik, ezek három-öt százalékának van politikai jellegű tevékenysége. Nem arról van szó tehát, hogy a kormány a horgászegyleteket és a sakk-köröket akarja egzecíroztatni. A kormányzati szándék a szervezetek nagyon kis százalékát érintené, azokat, amelyek külföldi befolyás alatt vannak. Ennek kapcsán azt kell látni, hogy miközben ezen szervezetek valójában politikai tevékenységet végeznek, úgy próbálják magukat feltüntetni, mintha függetlenek lennének, akik kizárólag úgymond szakmai szempontokat vesznek figyelembe. Vagyis mintha az egyik oldalon állna a csúnya, érdekvezérelt politikai világ, velük szemben pedig az érték- és érdeksemleges civilek. Ami nem igaz, hiszen ők is jól körülhatárolható liberális narratíva mentén ténykednek. Erre mondta azt korábban Csurka István, hogy „a szakmaiság bolsevista trükk”. A maníros szakmai póz persze sokak szemében hitelessé teszi ezen úgymond civileket, és ezt a hamis képet kell lebontani. Erre az egyik lehetséges megoldás – de lehet más is –, hogy fel kell tüntetni, amennyiben valaki külföldi pénzeket is elfogad. Ekkor ő kvázi külföldi ügynök. Ilyen a szabályozás az USA-ban is. Ha ezen szervezetek politikai állásfoglalást tesznek, és külföldi pénzekből működnek, akkor ne állítsák be magukat elfogulatlan, szakmai szereplőknek. Amennyiben lesz ilyen jogszabály, az szerintem nem fogja csökkenteni az aktivitásukat, de tisztulhat a róluk alkotott kép.

Bándy Péter