Virtuális többség

A közösségi platformok amellett, hogy információs csatornaként szolgálnak, jelentős szerepet töltenek be a közvélemény formálásában is. A felhasználók nem csupán befogadói a tartalmaknak, hanem megosztásaikkal, hozzászólásaikkal aktív alakítói is a közvéleménynek. A lájkok és kommentek száma, hangneme jelentősen befolyásolja egy poszt megítélését. Ha egy politikus bejegyzése alatt tömegével jelennek meg ironikus, támadó vagy gúnyos hozzászólások, és ezek többséget is alkotnak, könnyen támadhat az a benyomásunk, hogy az adott személy elvesztette a közbizalmat és mondanivalója nem hiteles, még akkor is, ha a valóságban egyáltalán nincs így. Ebben a térben egy kisebbségben lévő, de jól szervezett közösség képes lehet domináns hangként megjelenni, különösen ha még az algoritmusok is ráerősítenek erre.

A politikai stratégiákban megjelent egy új gyakorlat: a virtuális többség megteremtése. Lényege, hogy egy politikai közösség szervezetten jelenik meg a közösségi médiában, saját véleményét domináns álláspontként bemutatva. Ezzel nemcsak tájékoztatni lehet, hanem azt az érzetet is kelteni, hogy az adott narratíva mögött széles körű társadalmi támogatás áll. Ahogy a felhasználó újra és újra szembesül ugyanazzal a véleménnyel, idővel ami eleinte esetleg még idegen gondolatnak tűnt, lassan saját meggyőződésévé válik.

A virtuális többség stratégiáját a közösségi média működésmódja hívta életre. A hagyományos médiumok háttérbe szorultak: ma már a többség nem újságokból vagy híradóból tájékozódik, hanem a közösségi platformokról. A Facebook, a TikTok, a YouTube lettek a valóság új szűrői, a fiatalabb generációk körében pedig már egyértelműen ezek az elsődleges hírforrások. A megváltozott környezethez a politikai szereplőknek is alkalmazkodniuk kell: immár a politikai üzeneteket is itt kell elhelyezni. Aki a közösségi médiában hangosabb, gyorsabb és hatékonyabb, az formálja a közvéleményt még akkor is, ha valójában kisebbségben van és véleménye nem tükrözi a társadalom egészének álláspontját. Vegyünk egy konkrét példát: az Orbán-kormányok által bevezetett bölcsődefejlesztési programnak köszönhetően három és félszer annyi bölcsődei hely jött létre, mint 2010 előtt. Ez tényszerűen jelentős előrelépés a kisgyermekes családok támogatásában. De ha a közösségi médiában ezeket a híreket elárasztják az olyan kommentek, amelyek szerint „a kormány ezzel csak az anyákat akarja visszazavarni a munkaerőpiacra”, akkor az elbizonytalanítja azokat is, akik egyébként haszonélvezői a programnak. Hasonló módon tematizálják túl a közösségi térben a lakástámogatási programokat, a rezsicsökkentést vagy a családi adókedvezményt is. Az egy-egy poszt alatt megjelenő kommentáradat azt a benyomást keltheti, mintha ezek az intézkedések kizárólag a gazdagoknak vagy egy szűk kormányközeli rétegnek kedveznének, függetlenül attól, hogy több százezer család jár jól a lehetőségekkel. Minél több a reakció, a hozzászólás és a megosztás, az algoritmus a bejegyzést annál jobban felminősíti és annál nagyobb közönség elé kerül. A közéleti diskurzus torzul, nem a többség hangját halljuk hangosabban, hanem azt, aminek a tálalását jobban szervezték meg. A csendes többség háttérbe szorul, míg a hangos kisebbség tematizálja, uralja és manipulálja a közbeszédet, és ezzel közvetve befolyásolja a választási eredményt.

A Harcosok Klubja erre a megváltozott környezetre reagál. A Fidesz számára stratégiailag létfontosságú, hogy szervezetten, célzottan és hatékonyan képviselje álláspontját az online térben. A kérdés már nem az, hogy ott ki harcol, hanem hogy ezt ki ismeri be. A jobboldali közösség a Harcosok Klubjával immár nyíltan vállalja, ezzel szemben Magyar Péter határozottan tagadja, hogy a Tisza Pártnak szüksége volna központi utasításokkal működő kommenthadseregre. Csakhogy a nyilvánosságra került információk más képet festenek. Bár a Visszhang nevű csoport létezését már elismerték, még mindig azt állítják, hogy az egy önszerveződő közösség, ahol csak híreket osztanak meg. A kiszivárgott üzenetek alapján azonban egy jól szervezett, digitális Tisza-aktivista-hálózat körvonalazódik, amely nemcsak koordinált kommentelési irányelvekkel operál, hanem álprofilokkal is, sőt, képzéseket is tartanak a közösségi médiás jelenlét hatékonyabbá tételére. A két szervezett csoport közötti különbség a kommunikációs stílusban is megfigyelhető: míg az egyik oldal a lejáratásban látja a digitális fölény eszközét, a másik a saját tábor megerősítésére koncentrál. A Visszhang csoport egyik üzenetében például arra buzdítják a Tisza-szimpatizánsokat, hogy „szedjék szét” és „nevessék ki” Lázár János posztját, amely a balatoni vasútvonalon történt sorompóhibát taglalja.

A gúnyolódó, személyeskedő, alpári hangvételű kommentekkel való hiteltelenítés sok kormánypárti politikus oldalán eluralkodott: a hozzászólásokban gyakran nem az érvek, hanem a nyílt sértegetés dominál. Ezzel szemben a Harcosok Klubja soha nem buzdít a politikai ellenfelek lejáratására, hanem a kormánypárti álláspontok megerősítésére és a jobboldali közösség mozgósítására koncentrál. Magyar Péter korábban ismerte fel az online jelenlét erejét, a Fidesz később kezdte el kiépíteni digitális infrastruktúráját, és ezzel hátrányba is került. Orbán Viktor miniszterelnök belátta, hogy az ellenfél otthonosabban mozog ebben a térben; ahogy fogalmazott, a Tisza Párt képes olyan zajt kelteni, mintha ők volnának többen. A Harcosok Klubja a Fidesz válasza erre a kihívásra. Célja, hogy visszaszerezze a kezdeményezést az online térben, ellensúlyozza a túloldali dominanciát és jobban láthatóvá tegye a jobboldali véleményeket a kommentmezőkben zajló vitákban.

A virtuális többség stratégiája azonban veszélyes is lehet, mert alkalmas a saját tábor önámítására is. Amikor egy politikai közösség azt látja, hogy a kommentmezőben ő az úr, hogy a posztjaik alatt százával gyűlnek a lájkok, akkor könnyen kialakulhat egy visszhangkamra, amelyben az emberek egymást erősítik abban a hiedelmükben, hogy ők képviselik a többséget, még akkor is, ha a valóságban nincs így. Ahogy Schmidt Mária, a Terror Háza Múzeum főigazgatója fogalmazott egy interjúban: „Magyar Péter egy valóságshow-t rendez, ami a virtuális térben jelenik meg. Azt pedig nem lehet tudni, hogy egy virtuális támogatottság mennyit ér a valóságban.” A Tisza Párt támogatói körében már régóta érzékelhető, hogy a közösségi médiában tapasztalt erő alapján megingathatatlan győzelemérzet alakult ki bennük. A kommentmezőben uralkodó túlsúly, a Magyar Péter bejegyzéseinél látható húsz-harmincezer kedvelés könnyen keltheti azt az érzetet bennük, hogy az egész társadalom ugyanazt gondolja, mint ők. A jelenség nem új keletű a magyar politikában. A 2022-es országgyűlési választás előtt Márki-Zay Péter, az ellenzéki összefogás miniszterelnök-jelöltje rendkívül aktív és látható volt a közösségi médiában. Élő bejelentkezései, virális posztjai és a köréje szerveződő digitális közösség azt az érzetet keltette, hogy az ellenzék történelmi áttörés előtt áll. A közvélemény-kutatások is ezt a képet erősítették, egyes felmérések szerint az ellenzék akár hárommillió szavazatra is számíthatott, a választás éjszakáján azonban kiderült, hogy mindez illúzió volt. Jakab Péter esete is tökéletes példája annak, hogy a digitális népszerűség és a politikai valóság között milyen szakadék tátonghat. A volt Jobbik-elnök és a Nép Pártján mozgalom alapítója közel félmilliós követőtáborral büszkélkedhet a közösségi médiában – ezzel alig marad el Magyar Pétertől a maga közel hatszázezer rajongójával. Mégis, ha ma választásokat tartanának, pártja jó eséllyel az egyszázalékos küszöb alatt végezne.

Bármennyire átalakult is a politikai kommunikáció, a hatalomhoz vezető út továbbra is a valós térben vezet, nem a digitálisban. Bár utóbbi új eszközöket kínál a választások megnyeréséhez, ezek önmagukban nem elegendőek. A valódi politikai súlyhoz intézményesült jelenlét, pártinfrastruktúra és szívós szervezeti munka szükséges. A Fidesz elsősorban nem az online jelenlétre, hanem a valódi terepmunkára, a személyes kapcsolatokra, a hiteles egyéni jelöltek felépítésére és a pártszervezeti munkára épít. A Tisza Párt esetében pontosan ez a legnagyobb ellentmondás. A közösségi médiában kiépített, gyakran szuggesztív jelenlét mögött egyelőre nem látható az a politikai hátország, amely egy ország vezetéséhez nélkülözhetetlen. Nincsenek megfelelő helyi szervezetek, nincsenek beágyazott, ismert és hiteles egyéni jelöltek, és nem látszik az országos listaépítés logikája sem. Helyette van felkorbácsolt hangulat, algoritmusokra szabott üzenetek és egy olyan mozgósítási stratégia, amely inkább emlékeztet egy influenszer kampányára, mint egy kormányzásra készülő politikai erőére.