Vissza a beteg múltba

Nem voltak igazán kreatívak a Tisza programírói: leporolták, sőt brüsszeli ihletésre továbbfejlesztették a baloldal 2010 előtti terveit az egészségügy privatizációjáról. Elképzeléseik szerint megszüntetnék a szolidaritási alapon működő társadalombiztosítási modellt, és kötelezően magánbiztosítókkal kellene szerződnie mindenkinek, aki igényt tart bármilyen orvosi ellátásra.

A profit az első

A Tisza-szakértőknek pontos elképzeléseik vannak arról, hogyan működne az új piaci alapú egészségbiztosítási rendszer. Az jutna hozzá bármilyen ellátáshoz, aki jövedelmének minimum 8,5 százalékát befizetné a választott biztosítójának. Ám az így leszurkolt összegért pusztán egy alacsonyabb szintű ellátás járna. Aki ezt kockázatosnak tartaná, az válogathat a különböző borsos árú biztosítási csomagok közül. A családosokra is gondoltak a piacbarát programírók. Egyfajta családi csomag megvásárlására kényszerülnének azok, akik gyermekorvosi ellátásra is igényt tartanának.

A biztosítóknak ahhoz is joguk lenne, hogy az autóbiztosításokból jól ismert bonus-malus rendszer szerint rangsorolják ügyfeleiket. Évente felülvizsgálnák a díjaikat, és honorálnák, ha valaki nem lesz beteg a tárgyévben, vagy erőfeszítéseket tesz egészsége megőrzése érdekében. A dohányosok szenvedélye például felhajtaná az árakat, de a túlzott súlyfelesleg is pénzébe kerülne a biztosítottnak. Arról persze nem szól a Tisza-program, milyen szabályok védenék az embereket attól, hogy magáncégek a lehető legmélyebben vizsgálódhassanak életmódjukról, körülményeikről, és miként kellene kezelniük az így megszerzett kényes adatokat. Mint ahogyan arról sem esik szó, miként lehetne elkerülni, hogy a biztosítók kartellbe tömörülve felhajtsák a biztosítási díjak összegét, amiről már vannak keserű tapasztalataink…

A programírók számításai szerint a privatizáció révén a biztosítók kasszájába már az első évben 2600 milliárd forint folyhatna be, de ez az összeg gyorsan 3600 milliárd fölé növekedhetne. Ez igen vonzó lehet számukra, hiszen szintén a program szövegezői szerint az új rendszer kiépítésének költségei legfeljebb 300-400 milliárdra rúgnának.

Mindezek mellett nem szabad elfelejtkeznünk arról sem, hogy Magyar Péter, szintén az egészségügy megjavítására hivatkozva, telekürtölte az országot azzal az ígérettel, hogy a Tisza minden régióban felépítene egy szuperkórházat, ami – erről ugyan hallgatott – természetesen együtt járna a megyei és városi kórházak bezárásával. Másként nem lehetne szert tenni a szuperkórházakat működtető személyzetre sem. Az ígért gigaberuházások persze elképzelhetetlen összegekbe kerülnének, aminek előteremtése lehetetlen a magántőke bevonása és az ellátás privatizációja nélkül. Ráadásul vélhetően a bezárásra ítélt kórházak is magánvállalkozók kezébe kerülnének fillérekért. Ez már azért is szemérmetlen, mert Magyarország az utóbbi tizenöt évben sok száz milliárdot költött ezeknek az intézményeknek a rendbetételére, korszerűsítésére részint uniós, részint költségvetési forrásból.

A privatizációs tervek remek üzleti lehetőségeket kínálnának az egészségügyi szolgáltatást nyújtó cégeknek, amelyek ugrásra készen állnak, hogy oly sok várakozás után végre megnövelhessék a ma még csak 15 százalékos piaci részesedésüket. E vállalkozói körbe egyébként részint külföldi cégek tartoznak, részint a Gyurcsány–Bajnai-kormányok idején meggazdagodott káderek, mint például Kóka János gazdasági miniszter, aki tűzpiros helikopterrel közlekedett az ország felett.

Pénzszivattyúk startra készen

A tiszás „szakemberek” arról sem felejtkeztek meg, hogy olyan elemeket is beépítsenek a rendszerbe, amelyek folyamatosan leszívhatnák a pénzt az állami költségvetésből.

Az állam feladatává tennék például a kórházak és rendelőintézetek fenntartását, és állami feladat maradna a biztosítás nélkül tengődők és a nyugdíjasok, vagyis a legköltségesebben gyógyítható kuncsaftok alapellátása.

Ennek fejében az állam járulékot szedne az emberektől. Az ötszázalékos, úgynevezett egészségügyi fenntartási és közegészségügyi járulékot minden jövedelem után be kellene fizetni. Ezt egészítené ki az egészségügyi szolidaritási járulék, amely egymillió forintos bevételig 2, azon felül négy százalékot tenne ki, a tőkejövedelmek után pedig már hat százalék lenne a befizetendő közteher.

A felvázolt több-biztosítós modell nem csak az emberekre nehezedő adóterheket növelné meg: alapjaiban rendítené meg az egészségügyi ellátáshoz való hozzáférést a társadalom széles rétegei számára. Hiszen összességében mindenfajta gyógyító szolgáltatás úgy megdrágulna, hogy csak a valóban módosak engedhetnék meg maguknak azt a luxust, hogy orvoshoz forduljanak. Mert nem szabad elfelejteni: a tervezett személyi jövedelemadó drasztikus megemelése, a családi adókedvezmények megszüntetése olyan jövedelemelvonást eredményezne, amelynek révén a mai középosztály derékhada is néhány hónap alatt a szegénységi küszöb alatt találná magát.

A rendszer életbe léptetésének további kockázatai is vannak. Elég arra gondolni, mi történik, ha a családban váratlanul felüti a fejét egy súlyosabb betegség, vagy balesetet szenved a magánbiztosítóhoz bekötött delikvens. Ha a biztosítási csomagja nem fedezi a költségeket, akkor a cég kíméletlenül behajtja a kórházban töltött idő és a gyógyítás számláját. Egy-egy ilyen váratlan esemény elviheti egy család teljes megtakarítását, sőt a tetőt is a fejük fölül. Ezt a helyzetet egyébként kiválóan bemutatja számos amerikai film, amely felhívja a figyelmet arra a 30 millió emberre, akik a XXI. században egészségügyi biztosítás nélkül élnek az USA-ban – egyszerűen azért, mert nem futja rá a keresetükből.

Érdemes résen lenni akkor is, amikor a haza egészségügyi ellátás minőségét gyalázza az ellenzék: ennek célja nem más, minthogy leértékeljék azt a munkát, amit a magyar orvosok, ápolók és a szakszemélyzet tagjai végeznek. És persze az is cél, hogy sikerüljön lenyomni a torkunkon a privatizációt a jobb ellátás ígéretével. Ebben az ügyben is bízvást támaszkodhatunk a kapreál amerikai filmekre. Azok megmutatják azt is, mit jelent például az alapellátás: esetleg egy pohár víz a kiszáradás ellen, és néhány órai pihenő, amíg a beteg úrrá nem lesz a rosszulléten. A baloldali programírók azonban vélhetően nem néznek amerikai filmeket, vagy csak annyit látnak belőlük, hogy embertelen terveik megvalósulása mennyi pénzt hozna a biztosítóknak és magántulajdonban lévő egészségügyi szolgáltatóknak.

Pillantás a múltba

Az OECD-statisztikák azt mutatják, hogy 2010 előtt Magyarország volt az egyetlen tagország, ahol csökkent az egy lakosra jutó egészségügyi ráfordítás. A baloldali kormányok óriási összegeket, több mint 600 milliárd forintot vontak ki a rendszerből. Csökkentették a kórházi ágyszámokat, és megkezdődtek a kórházbezárások. Más intézmények mellett bezárták például az OPNI-t, amit a köznyelv Lipótmezőnek hívott. Bezárták a Szabolcs utcai és a Schöpf-Merei Kórházat, magánkézbe adták a Sváb-hegyi gyermekkórházat, amely az asztmával és tüdőproblémákkal küzdő gyerekeket látta el. (Az akkori miniszter, Horváth Ágnes arra hivatkozott, hogy szükségtelen a gyerekeknek az erdei levegő, hiszen olyan sok hatékony gyógyszer áll rendelkezésre.)

A kórházbezárások következtében a magánvállalkozók szinte fillérekért hozzájutottak az orvostechnikai berendezésekhez és eszközökhöz. E beszerzések később rendkívül kamatozónak bizonyultak, hiszen ezek a kórházakon belüli magánvállalkozások pénzszivattyúként tudták működtetni az így birtokukba került gépeket: a vizsgálatokat a tb fizette. A baloldali gyakorlatnak más következménye is volt. Az utcára került orvosok, nővérek és szakdolgozók külföldön kerestek megélhetést. Az egyetemekről és szakképző intézményekből kikerült fiatal munkaerő pedig elveszett a magyar orvoslás számára. Ennek a következményeit még ma is megszenvedjük.

A Tisza-szakértők a 2010 előtti üzleti stratégiát elevenítenék fel most, noha a néhány éve lezajlott Covid-járvány ráébresztette a nyugati egészségpolitikusokat arra, hogy az állami szerepvállalás megkérdőjelezhetetlen az egészségügyi intézményrendszer fenntartásában. A holdudvarhoz tartozó vállalkozások tulajdonosait és szakértőit persze az ilyen tanulságok nem érdeklik. Ők most akarnak sok pénzt keresni.