Vissza a normális élethez!

– Ismét eltelt egy év, amelyet beárnyékolt a járvány. Hogyan élte meg?

– Ez az év alkalmazkodásra tanított. Sok mindenhez igazodni kellett, nem úgy alakult minden, ahogy elterveztem.

– Mire gondol?

– Idén szándékoztam befejezni az Anonymusról szóló történelmi regényemet. Nyaranta Ausztriában szoktam helyettesíteni egy csendes faluban. Szeretem azt a kis falut, mert nyugalmat teremt az alkotáshoz. De idén nem mehettem, mert az orosz oltások miatt nem engedtek be, ezért változtatnom kellett a tervemen. Alkalmazkodtam az új körülményekhez és itthon, Szabolcsban töltöttem a nyár egy részét. Nem bántam meg, és sikerült a könyvet is befejeznem.

– A plébániai közösségi élet is többször korlátok közé szorult, de ön megteremtette a lehetőséget a kapcsolattartásra akkor is, amikor a templomot zárva kellett tartani.

– Törődtünk a hívekkel, és mihelyt lehetőségünk volt újra fogadni őket, szinte azonnal visszaállt a rend. A karácsony, úgy tűnik, teljes lesz, rendezünk pásztorjátékot is, annak dacára, hogy kétnaponként újabb gyerekek kerülnek karanténba. Úgy érzem, ha az ember megtanul alkalmazkodni az adott körülményekhez, ki tudja használni az előnyeit is.

– Említette a könyvét. Néha úgy tűnik, hogy viaskodik önben a pap és az író. Mindkét hivatást hatalmas lelkesedéssel és erőbedobással űzi, mikor melyik kerekedik felül. Előadásokat tart, a Keresztény Kulturális Akadémia elnöke, rendezvényeket szervez, tanít és közszerepléseket is vállal, de egyik tevékenység sem megy a másik rovására. Mi a titka?

– A hivatásom, hogy pap vagyok. A hívek szerint egy gondoskodó atya, plébános és minden, ami ezen felül van, az irodalom, a tudományos munka, a tanítás, a közszereplések mind-mind a papságom kiegészítése. Abból merítek bölcsességet, ami a lelkipásztori munkámból fakad.

– Egy új műfajjal is kiegészítette az idei év termését: két operalibrettót is írt.

– Mindig azt írom, amire inspirációt kapok. A drámaírásnak két-három éve egy írószövetségi pályázaton futottam neki, akkor egy monodráma született. Előadásra nem került sor, viszont kikerekedett belőle egy nagy képes album, amelyhez a fotókat is magam készítettem. A monodráma jeleneteit egy fiatal színésszel megvalósítottuk. Egy nagyon közeli operaénekes barátom, Kristofori Ferenc megkérdezte, hogy nem tudnék-e valami hasonlót operában is elképzelni. Gondolkodtunk a témakörön. A tavalyi évben zárult le III. Béla sírjának újabb feltárása kapcsán az a genetikai kutatás, amely az Árpád-ház, azaz népünk igazi eredetére kérdezett rá ismét. Adódott egy nagyon jó zenei téma, tudniillik a bizánci és a magyar dallamvilág találkozása, amit megpróbáltunk harmóniába ötvözni. Ehhez III. Béláról írtam egy operalibrettót, amiből meg is született maga az opera. Járjuk vele az országot és a határon túli magyarságot.

– Turnézásra is futja az erejéből?

– Én nem mindig tudom Ferenc barátomat elkísérni, de ez most sikerült, nemrég tértünk haza egy komolyabb erdélyi turnéról, ahol az előadásokat történelmi bevezetésekkel láttam el. Eközben megszületett a III. Béla-regény is. Sokat kellett tanulnom a librettóhoz, nem akartam, hogy a tudás kárba vesszen. A könyv­írás során merült fel egy újabb ötlet, az Anonymus-téma; úgy döntöttem, hogy történelmileg is feldolgozom. Közben az operaszál is folytatódott: egy nagyon kortárs darab született, egy ’56-os halálraítélt lelki állapotáról szól A végzet órái című monoopera. Fiatal művész barátommal végigjártuk az élő és a már csak múzeumként létező emlékhelyeket. A felkészülés során több órát töltöttünk Wittner Máriával, tüzetesen elmesélte a börtönéveit, ami óriási katarzis volt egy 32 éves fiatalembernek az átélés szempontjából. Ez a megdöbbenés érződik az előadásán is.

– Amikor bemutatták a monooperát, magam is megnéztem. Bevallom, napokig a hatása alatt voltam. Kár, hogy a nézők zöme az idősebb korosztályból került ki.

– Sajnos azt tapasztalom, hogy a ma élő fiatalabb nemzedék, a harmincas-negyvenes korosztály és a náluk fiatalabbak egy része igen távol kerül az ’56-ra emlékezéstől, a hiteles ismeretektől. Ezért próbáltunk egy elevenebb műfajt teremteni. A fiatalok közül akik látták az előadást, megdöbbenve fogadták.

– Közeledik a karácsony, de a várakozás csendjét újra megtörte valami harsány otrombaság: Brüsszel kísérletet tett arra, hogy töröljék a szótárból a karácsony szót, a Mária, a József és a János nevet. Végül Pietro Parolin bíboros tiltakozására az Európai Bizottság visszavonta a javaslatot. Egyelőre. Közben feltartóztathatatlanul terjed a fenyőünnep, a téli vásár és a többi, hasonlóan kiüresített kifejezés.

– A szókincsük adott, az NDK szókészletét kell csak elővenni, hogy a birodalmi Németország újra NDK-vá váljon. A terminológia rendelkezésre áll: Oh, Tannenbaum a Stille Nacht helyett, de már az sem sokáig, mert a folyamat hamarosan elér egy olyan szimbólumrendszerhez, ahol már a fenyőfa is tilalmas lesz, és marad az amerikai jingle Bells, vagy már az sem. Fontolgatok egy mozgalmat: Vissza a normális élethez!

– Vagyis?

– Vissza az eredeti családeszményhez, nemzettudathoz, az ünnepeink eredeti tartalmához.

– Mit jelent ez a gyakorlatban?

– A karácsonyi ünnepkör kapcsán három elemet emelnék ki. Az első az advent, a várakozás ideje. A híveket erőteljesen buzdítom, hogy jöjjenek a hajnali szentmisékre. Az adventi időszakot elmélyíti a szép, áhítatos gyertyagyújtás, a sötétségben felgyulladó fény, a remény. Ne fosszák meg a gyerekeket ettől az élménytől. A télapómítoszt le szoktam rombolni a gyerekekben, és visszaállítom Mürai Szent Miklós püspök példáját.

– Mi a harmadik?

– A karácsony ünneplése, pásztorjátékkal, életnagyságú betlehemmel és olyan liturgiával, amely megadja az ünnep méltóságát. Arra buzdítom a családokat, hogy elevenítsék fel a régi hagyományokat, ha pedig már a feledés homályába vesztek, bátran teremtsenek új családi tradíciókat.

– Milyenek voltak a gyermekkora karácsonyai?

– Városi gyerek voltam, a Rózsadombon nőttem fel, egy bérházzá alakított hatalmas kastélyban, a lehető legrosszabb lakásban, amit a szüleim a háború után kaptak meg és alakítottak át úgy, hogy élhető legyen. A karácsonyaink mesések voltak. A szüleim olyan hangulatot tudtak teremteni, hogy én ma sem, idősebbként sem tudok lemondani arról, amit átéltem akkor. Ezért a karácsonyaimat magam is úgy rendezem be, hogy nagyon igaziak legyenek, és ezeket a sajátos találkozásokat újra átéljem Jézussal.

– Említette, hogy új hagyományokat kell teremteni. Mire gondolt?

– Van egy rovatom a Keresztény Élet című folyóiratban, amely házaspárokkal való beszélgetésekről szól. Most arról írtam, miként teremt családi hagyományokat egy gyermek. A kisfiú mindennap eldug valamit a család tagjainak használati tárgyaiból, amit meg kell keresni, és ha megtalálják, az eldugott tárgyon van egy kis adventi intelem. Eldugja az édesapa öngyújtóját, aki végül megtalálja. Rá van írva, hogy dohányozzon kevesebbet. A nővére díszes hajcsatján az áll: a hiúság csorbítja a szépséget. Egyszer náluk jártam családlátogatáson, és előtte a gyerek tőlem is elcsent valamit. Hosszas keresgélés után megtaláltam a tátogó dinóbábumat, amit az óvodás hittanon szoktam bevetni.

– Mi állt rajta?

– Az, hogy kevesebb dinót és több Jézust kérünk! Ez a kis történet is azt mutatja, hogy a gyerekeknek, a fiataloknak igenis szükségük van a hagyományokra, és ha a régieket profanizálják, elsekélyesítik vagy durván kiirtják, ők újakat teremtenek.

– Érdekes. Beszéljünk a közszerepléseiről is. A közösségi médiában András atyát „fideszes papként” emlegetik. Mit szól ehhez?

– Fiatal plébános voltam Nógrád megyében, 1989-ben. Az 1990-es választások előtt minden párt ott toporgott a plébánia küszöbén, az MSZP-től az SZDSZ-ig, hogy szavazókat toborozzon, és hogy rábeszéljen, az ő pártjuk támogatására buzdítsam a híveket. Amikor a rendszerváltás után kiderült, hogy az egyház úgy mérlegel, hogy az evangéliumhoz legközelebb állókat részesíti előnyben, jött a szólam, hogy az egyház ne politizáljon. Rám most azt mondják, fideszes vagyok, pedig soha nem voltam tagja egyetlen pártnak sem. Amikor úgy éreztem, hogy a kereszténységet és a magyarságot a MIÉP képviseli a leginkább, akkor őket támogattam. Amint ezt feladták, elfordultam tőlük. Annak idején Nógrád megyében erősek voltak a kereszténydemokraták, őket favorizáltuk. Az elmúlt több mint egy évtizedben a Fidesz bebizonyította, hogy ő áll a legközelebb az evangélium szelleméhez, és a nemzet érdekeinek képviseletét is egyedül a kormánypárt vállalja hitelesen. Amíg ebben kitartanak, mellettük állok, ez így természetes.

– A baloldal épp aktuális miniszterelnök-jelöltje azzal (is) kampányol, hogy Jézus baloldali volt. Ezt állítja, miközben kiáll a melegházasság mellett. Ez összefér?

– Nyilvánvalóan nem. Amikor egy politikus azt állítja, hogy ő vallásosabb, mint a másik önmagát kereszténynek valló politikus, akkor utolsó ítéletesdit játszik. Ezt majd Isten elbírálja. Addig viszont senki ne kampányoljon a vallásosságával, miközben szélsőliberális tervekről beszél. Vannak politikusok, akik hivatalt töltenek be már több mint egy évtizede, és látjuk, hogy a keresztény értékrend szellemében hoznak döntéseket, olyanokat, amelyek a kereszténység terjedését elősegíthetik, ezt az értékrendet őrizhetik az országban. Ugyanakkor mások a kereszténységükre hivatkozva azzal ellentétes programmal állnak elő. Ez összeegyeztethetetlen.

– Küszöbön az új esztendő. Tavasszal választás lesz. Mit vár, mire számít?

– Mindenhonnan azt hallani, hogy már semmi nem fog változni az emberek tudatában, már eldőlt, hogy ki kit támogat. Ebbe nem nyugodnék bele ilyen könnyen. Én azt tanácsolom, igenis küldjünk kijózanító üzeneteket a másik oldalra. Ne fáradjunk bele, ne adjuk fel! Indulatmentes, tényeken alapuló, elfogulatlan üzenetekre gondolok. Az ellenzéki politikusok is pontosan tudják, hogy nem képesek az ország számára jobb kormányt alakítani, legfeljebb önmaguk hasznára, ha hozzájuk kerül a kasszakulcs. Mutassunk személyesen is példát! Most pedig az ünnepre készülve teremtsük meg azt a családi légkört és azt a hitéleti megújulást, amely a nemzeti összetartás számára ismét megújító forrás lehet.