Vizslási csuklyások

Most aztán egyszerre két szenzációt is csinált az országos sajtó a rozsdálló hegyek lábához simuló, amúgy a perifériától is kijjebb eső Vizsláson. Egyrészt ami nyomasztó, sőt csúfság az egykori kis Moszkva (Salgótarján) környéki liberális baloldalnak, tudniillik hogy mára a falu képviselői egytől egyig, polgármesterestől kereszténydemokraták. Másrészt pedig ami ugyancsak piszkálhatja a szabad madarak csőrét, kihirdették szigorú önazonossági rendeletüket, ami TASZ-nak, Helsinki Bizottságnak, pesti cigány aktivistáknak meg tiszásoknak csak tömény kirekesztés, rasszizmus. Köszörüli is a nyelvét rajtuk a függetlenobjektív haramia, noha vidéken a mai napig nem csiszakolják, megverik a kaszát.

– Az kell a rendetlen, bozótos csalithoz, különben kifog a paraszton a gaz – nyomatékosítja cinkosan egy overallos fiatalember a hivatal előtti árokparton, ahol keszegsovány segítőjével gödröt ásóznak tíz szivarfacsemetének, hadd virítson a falu. – Rugózni járnak ide Pestről a jogvédő harcosok – mondja, miután meglátja oldalamon a fotóst, kezemben a noteszt –, pedig csak visszavettük a falut, és bezárjuk a hívatlanok előtt. Józsit, ha szerencséje van, bent találja.

Nincs szerencsénk, de az íróasztal mögötti menyecskét addig kapacitálom, míg utána nem szól polgármesterének telefonon. Megvárni kiállunk a magasságos hivatal elé, cserfesen gyülekező nyugdíjasok közé. Kezükben bottal meg mobillal – egyikük éppen szentségel, mert hiába csörög, ügyetlen felvenni – közös gyaloglásra indulnak Bátonyterenye irányába. Jövetelünk célja egyikükből, Gyüre Dezsőné Marika néniből kihozza az ideget:

– Mi, a nyugdíjasklub tagjai nagyon is pártfogoljuk azt, hogy ne jöjjenek ide rossz emberek lakni – kántálja, mint bizalmi a brigádértekezleten –, és megint legyen keresztelés, elsőáldozás, ünnepi Petőfi-szavalat, István királyunkkor meg kenyérszentelés.

– Hogy miért nem volt eddig? – kérdez vissza a falu Józsija, az előkerült Sándor József, a fiatal polgármester, már átépítés okán feldúlt irodájában –, hát azért, mert csaknem húsz évig egy kiköpött balos, az MSZP-s Angyal Jenő vezette a falut, kiterjedt rokonsággal, mozgalmi haverokkal meg tarjáni kommunista hátszéllel. Engem, mint a legtöbb vizslásit, imádságra, tisztességre neveltek otthon, kiborított, hogy mégis kommunista akarat igazgat. A végső lökést az adta, amikor a nagyapám portáját harmadszorra is elöntötte a leszakadt ég, és csak annyit mondtak rá a hivatalban, az önkormányzatnak ennél fontosabb feladatai vannak.

Öt év szívós szervezés, közösségi munka és meggyőzés kellett ahhoz, hogy végre leverjük arról az emlékműről a vörös csillagot, a helyére inkább a bányaszerencsétlenségekben elhunyt vizslásiak névsorát cementeztük fel, miközben gyerekektől az idősebbekig megalapítottunk hat egyesületet, például a nyugdíjasklubot meg a Szeretet Lángja vallási közösségünket.

Azt mondja, soha nem vágyott polgármesterségre, akár a falig hátráló riadt kutyát, a körülmények szorították rá. Ipari takarító vállalkozásai, biztonságszervező és informatikai megbízásai, újabban műszaki mérnöki tanulmányai annyi hasznot hajtottak neki meg a családjának, hogy takarosan van mit aprítani a tejbe, a faluvezetés előtt is X6-ossal járt dolgozni. Néhány éve mégis azzal hívta össze falusi vállalkozó haverjait, hogy „tegyük rendbe Vizslást!”.

– Először a 2019-es választáson néhány tíz szavazattal, de lemaradtam Angyal Jenő mögött, viszont a bekerült képviselők közül négyen, alig fél évvel később, szándékosan feloszlatták a testületet, mert nem akartak tovább Angyal elvtárs igájában húzni – emlékszik vissza a kezdő csörtére, miközben híres vizslási palóc népviseletbe öltöztetett babákat rakosgat odébb a rendetlen íróasztalról. – Következett a második menet, az időközi választás 2020 szeptemberében, azon Angyal mellett még a munkáspárti Felföldi István is elindult, de már ketten is kevésnek bizonyultak, 70 százalék fölötti eredménnyel nyertem. A legutóbbi, a 2024-es megmérettetésen pedig kiütéses győzelmet arattunk, mert nemcsak én, de valamennyi megválasztott képviselő, ma már köztük Enikő, a feleségem is, a 24 tagú vizslási Kereszténydemokrata Néppárt tagja, amelyet 2022-ben alapítottunk.

Ha nem is zajos és véres talpú birodalmi csizmában, hanem csak araszolgató és békés topánban, de a nógrádi dombok lábához simuló Vizslásra is megérkezett a magas politika és vele az ideológiai, szellemi felszabadulás. Ha azt vesszük, az eltiprására rámorzsoltak közel félszáz esztendőt a kommunista zsiványok, akkor mindez nem is olyan sok. Mert még negyedszázada is virtigli bányászfalunak ismerték Vizslást, akár a szintén vörös szomszéd falut, Kazárt, ahol majd minden családból dolgozott valaki szénjövesztésen, dróthúzó üzemben vagy üveghutában és viselt hozzá párt-, ávós,- szakszervezeti, majd munkásőrpaszományt.

Földjeiktől kegyetlen vérengzéssel megfosztott nincstelenek serege, akik, noha a felsőbbrendű munkásosztályba deportálták őket, parasztok maradtak, illetve később már nem voltak egyik sem. Ha kellett, birokra is mentek. A kapualjban szotyolázó bányász megvetéssel illette a háztájiba, vállán kaszával igyekvő parasztot, az meg cserébe undorában kiköpött a földre. Az asszonyok reggel kismisére mentek, aztán megkoszorúzni a szovjet hősi emlékművet az Internacionálé dallamára. Jó volt az úgy. Kazáron például a rendszerváltozás után 1997-ben is „üzemelt” a Lenin névre keresztelt falusi kocsma, falát Marx-, Engels-, Kádár-portré és Vuk-poszter ékesítette. (E sorok írója megörökítette az 1997-ben kiadott Kinek van? Kinek nincs című riportkönyvében, a fotó onnan való.) Akit sokáig tartanak sárban, sokáig rühelli a márványt.

– Az én nagyapám is bányász volt a kányási aknában, de amikor műszakból hazajött, ment hátra az istállóba, befogta a Janka nevű lovát, engem felültetett maga mellé a bakra, és mentünk a Rúgás rétre szénát kaszálni, forgatni, boglyába hordani – idézi meg rátartin gyerekkorát Sándor József, aztán azt is hozzátoldja: – Tízéves koromban kaszáltam, ministráltam és ha vonakodtam a vasárnapi szentmisétől, hát anyám nyakon csapott. Áldom őket apámmal együtt, aki az esztergomi ferenceseknél végzett, engem pedig Vácra íratott be a piaristákhoz.

– Józsikám, abbahagytuk a melót, mert idő van, indulok az óvodába a gyerekért, aztán meg a kultúrba a kiállításmegnyitóra – tárja ránk az ajtót az a fiatalember, aki a szivarfacsemetékkel bajlódott odakint, és akiről kiderül, ő Kanyó Gábor, az alpolgármester. Mondom is neki, ritka az, amikor a főnök ásózza ki a gödröt, erre vállrándítva replikáz velem, hogy a polgármester meg, ha kell, emelőgépet vezet, vizet fuvaroz a fatövekre. Nem ugranak el a munkától.

Nem is nagyon tudnának, mert a keresztény kurzus éveiben a rend annyira helyreállt, hogy közmunkást alig találni. Az 1250 lelkes faluból kis híján mindenki eljár dolgozni, az összesen 60-70 roma is. A gyerekek száma üti a 250-et, közülük 70 az iskolás, ők Kazáron birkóznak a betűvetés tudományával. Iparűzési adó nincs, a vállalkozók konkrét igények alapján segítik a falut. Míg templomba az MSZP-sek alatt jó, ha nyolcan jártak, addig most negyvennél többen, őket Enikő, Józsi felesége agyusztálja, noha állandó plébánosuk nincs, a liturgiákat Gyurkó Géza diakónus (világi) atyámfia vezényli.

Kérdem is tőlük, ha a templomba, kultúrba tódulnak az emberek, minek hozták meg a veszettül harapdosó balliberális meg roma média kedvére az ország eddigi legszigorúbb önazonossági rendeletét?

– Mert drog, az meg van – hangzik a rövid válasz. – Évek óta Salgótarjánból meg Mátraverebélyből jön a cucc, vele a dílerek, végül a máshonnan kizavart rokonsággal együtt – mondja az első ember, majd szünetet tart, mint aki megijedt a saját szavaitól. – Tudja, nálunk az egyik családos cigány ember, a Márió volt a helyi elosztó központ. Fenyegettem, hagyja abba, jelentettem a rendőröknek is, de a gyanús autók, tele gárgyultakkal, csak járták a falut. Szóltam néhány családos helyi havernak, velük megszerveződtünk, otthon csuklyát meg símaszkot varrtak az asszonyok, azt a fejünkre húztuk, és paprikasprayvel meg gumibottal mentünk ki elébük. Odaálltunk melléjük, és ha a jó szóra nem hallgattak, kikergettük őket erővel. Két hónappal később Márió börtönbe került. De van paraszt drogosunk is. Vele könnyebb, mert ha belőve őrjöng, elég két pofon, és lenyugszik.

Nem szívbajosak, annyi szent. Egy másik őrültnek, a Szemeringnek a roncs autóját meg, mivel úgy száguldozott vele, hogy a gyerekek, akár a csirkék, kétfelé ugráltak előle az úton, Józsi polgármester néhány megintést követően a munkagépével először oldalra borította, majd előzékenyen letette a háza elé. Volt nagy riadalom, hat gyerek futott ki az udvarból, aztán a vizslási Fittipaldi feljelentést is tett, de ami a lényeg, Szemering újabban biciklivel jár a faluban.

Emiatt is érett bennük a vágy, hogy a falu védelmére jogi passzust is hozzanak, amikor a nem messzi Bárna faluból, állítólag mert gyereket gázoltak, elüldözött roma család házat vett, és beköltözött Vizslásra. A halász, vadász, gyűjtögető família hamarost telehordta a portát vassal, kibelezett hűtővel, dróttal és kábellel, amit értékesítés előtt ajánlatos leégetni. A környék népe ijedtében előkereste a Covid után sifonérba tárolt szájmaszkokat, abban közelített bolt és kocsma felé.

– Annyit már sikerült elérni, hogy a kábelégetők meghirdették eladásra a házukat – összegzi Sándor József, majd nekem szegezi a kérdést. – Mi ebben a rasszizmus? Ez nem cigány-, hanem rendkérdés. Annak pedig lenni kell! Nekünk házunk, családunk, vagyonunk van, én itt is születtem. Nehogy már a nyúl vigye a puskát! Senkinek sem a bőre színe meg a fajtája számít, kizárólag az embersége. Ha pedig nincs neki, akkor meg kell védeni vele szemben a közösségi együttélés megtartó alapvetéseit. Sarokkövet állítani, mielőtt átgázolnak a falun. A többi csak balliberális porhintés. Az viszont igaz és belátom, hogy néhány ponton jogos kritikák érték a rendeletünket, ezeket az apróságokat a falusiak észrevételei alapján módosítjuk és kijavítjuk, de nem vonjuk vissza!

Enikő asszony sem vonja vissza ultimátumát, miután két lánygyermekükkel benyit a rendetlen irodába, tudniillik annyira elbeszélgettük az időt, hogy miattunk késik a kiállításmegnyitó a kultúrban. Szét is ugrunk, mint iskolások Szemering autója láttán.

Utóirat: A vizslási cigányok elnökét, Berki Tivadart nem értem otthon, mert egy koreai cellagyártó üzemben műszakolt, ezért telefonon kérdeztem, mit szól.

– Mit szólnék? A vizslási romák teljesen meg vannak elégedve a rendelettel. Nekünk is elegünk van a léhűtőkből. Uszítottak ellene, de nem ülök fel nekik. Munkám van, három gyereket tartok el, a polgármester fain ember, családcentrikus és virágzik a falu. Megegyeztünk abban is, ha új beköltöző jelentkezik, én is ott ülhetek a testületi tagok között, és együtt döntünk. Mi kell még?

Nekem semmi, kérek egy kávét.