Csak egy téglaoszlop maradt a legendás budapesti üzemből
Volt egyszer egy kenyérgyár – Csak egy téglaoszlop maradt a legendás üzemből
Egy hónappal ezelőtt még állt az a kerítés, ami egykor a főváros egyik legjelentősebb élelmiszeripari gyárát fogta közre a józsefvárosi Százados út és Stróbl Alajos utca sarkán. Ma már csak egy téglaoszlopot láthatunk belőle, erről pásztázzák a terület egy részét elfoglaló parkolót a kamerák. Aki nem ismerős errefelé, közömbösen sétál el a sivár építési telek mellett, legfeljebb a gyerekek fékeznek le kétkerekű műanyag motorjaikkal és bámulják az itt dolgozó munkagépeket. A környék lakóinak ugyanakkor keserédes a látvány, hiszen valami új épül ott, ahol több mint száz éve még a Községi Kenyérgyár ontotta magából a friss pékáru illatát.
„A művelt nyugat, melyet oly sok czivilzátórius alkotásában gyakran vakon követtünk, most ide jöhet hozzánk megtanulni, hogy mint kell a hatósági kenyérgyárakat berendezni, hogy azok, mint szocziális tényezők, megfeleljenek rendeltetésüknek”
– büszkélkedik a gróf Tisza István konzervatív-liberális politikáját zászlajára tűző Újság tudósítója a lap 1909. augusztus 24-i számában, egy nappal azután, hogy működésbe léptek a Községi Kenyérgyár kemencéi. A cikk arról árulkodik, hogy valóban európai szinten egyedülálló kezdeményezésről volt szó: a kontinensen korábban nem akadt még példa arra, hogy az állam felvegye a kesztyűt a kisiparosokkal szemben. Nagy szükség volt erre akkoriban, a pékségek ugyanis lakóházak pincéiben, borzalmas körülmények között működtek. A mesteremberek sem a kenyér minőségére, sem a higiéniára nem fordítottak kellő figyelmet, ráadásul rendszeresen indokolatlanul árat emeltek. A budapesti elöljárók 1907-ben gróf Andrássy Gyula belügyminiszterhez fordultak segítségért, és kérésük meghallgatásra talált: a fővárosi közgyűlés úgy határozott, hogy egy napi 25 tonna kapacitású hatósági kenyérgyárat építtet.
A hír a pékek részéről hatalmas felháborodást váltott ki, de minden igyekezetük ellenére sem tudták megakadályozni a gyár felépülését. Ez nem egészen egy év alatt történt meg az akkor – és egészen 1950-ig – Kőbányához tartozó Százados út és Juranits (ma Stróbl Alajos) utca sarkán. A káposztaföldeken kívül akkortájt nem sok minden volt még a környéken, azért is választották ezt a telket, hogy a későbbiekben terjeszkedni lehessen. Az üzemet a legkorszerűbb eszközökkel szerelték fel: volt itt vegyvizsgáló laboratórium, burgonyafőző, burgonyamosó és dagasztógép, kelesztőkocsi és tíz darab gőzkemence, amikkel egyenként száz darab két kilós kenyeret lehetett megsütni egy óra alatt. A gyár dolgozóinak nemcsak öltözőt, hanem fürdőt is építettek, ahol munkakezdés előtt kötelező volt lemosdani. Az alkalmazottak hófehér munkaruhát is kaptak, aminek tisztításáról szintén a gyár gondoskodott. A telepen lakott a fősütő, a gépész, de még az igazgató is, és mivel ekkoriban még lovakra volt szükség a súlyos rakományok mozgatásához, a melléképületben kovácsműhely és istálló is helyet kapott. A gyárhoz egyébként iparvágány vezetett, így az alapanyagok vasúti kocsikban közvetlenül ide érkezhettek.
A megnyitón, amelyen ott volt az akkori polgármester és főpolgármester is, bemutatót tartottak a sajtó képviselőinek, akik meg is kóstolhatták a frissen sült kenyeret. A korabeli beszámolók egyöntetűen megállapították, hogy íze és állaga is sokkal jobb, mint a kisiparosoké. A Százados útról szállítottak eladásra kenyeret minden vásárcsarnokba, piacra, lóhússzékre, fűszerkereskedőhöz és a központi tejcsarnok fióküzleteibe is, de mindenütt a hatóság által megszabott áron kerülhetett csak ki a polcokra. Bár kezdetben nagyobb volt a kereslet, mint a kínálat, a későbbi bővítéseknek köszönhetően 1927-ben már tízmillió kilogramm kenyeret sütöttek itt, 1940-ben pedig a budapesti termelés tizedét ez a gyár adta.
A II. világháború után rövid időre a Vörös Hadsereg vette birtokba az üzemet, de hamar visszakerült a nép szolgálatába, így fordulhatott elő, hogy az 1956-os forradalom és szabadságharcnak itt is lett civil áldozata: a szovjet katonák tisztázatlan okokból tüzet nyitottak a sorban álló vásárlókra, közülük ketten halálosan megsebesültek. A Kádár-korszakban aztán már zavartalanul működött a gyár, sőt folyamatos fejlesztéseken esett át, a virágkornak csak a rendszerváltás, illetve az azzal együtt járó privatizáció vetett véget.
A gombamód szaporodó maszek pékségek több fronton is gyengíteni kezdték az akkor már Józsefvárosi Sütőipari és Kereskedelmi Zrt. néven működő céget. Egyrészt elszipkázták a munkaerőt, hiszen kétszer akkora fizetést kínáltak a dolgozóknak, másrészt már nem kellett tömegközlekedési eszközre szállni és hosszasan sorban állni, ha valaki kenyérre vágyott, elég volt csak kisétálni a lakóhelyhez legközelebb eső új péküzlethez. Ezzel a hatósági kenyérgyár létjogosultsága csökkenni kezdett.
– Nekünk kapóra jött, hogy itt van a kenyérgyár, illetve a mintaboltja. Emlékszem, ’98-ban a társasház karácsonyi ünnepségére innen hozták a bejglit – nosztalgiázik az egyik lakó, aki ma már a közelben felépült két szupermarketben vásárolja a péksüteményt.
Hozzáteszi, bár fájt a szíve, mégis örült a változásnak, ugyanis a 90-es évektől a Százados úti kemencékből kikerülő pékáru minősége már nem volt a régi. A gyár tulajdonosai próbálkoztak még olyan újításokkal, mint a Czeizel Endre orvos-genetikus ötlete alapján várandós hölgyeknek kifejlesztett kenyér, de az ilyen újítások ellenére sem sikerült felvenni a versenyt a magánszektorral.
Az egykori Községi Kenyérgyár rolóit 2003-ban húzták le, miután az akkori tulaj, a cseh Delta pékség áttette székhelyét Szigetszentmiklósra. Az épületegyüttes néhány évig még kihasználatlanul, üresen állt, csak 2009-ben kezdték el lebontani. A romokat a hajléktalanok vették birtokba, lezüllesztve az egész környéket. Az áldatlan állapotoknak 2018-ban vetett véget a belga Atenor cég, amikor az önkormányzat közreműködésével felhúzta hatalmas, modern irodaházait az egykori kenyérgyár területén. Eredetileg négy ilyet terveztek, de a Covid-járvány alatti gazdasági mélyrepülés következtében csak kettő épült föl. A másik kettő helyén a gazon kívül mostanáig nem volt semmi. Néhány hónapja parkoló működik az egyik felén, a másikon nemrégiben jelentek meg a munkások és a munkagépek.
Egy a lakótelepen nemrégiben lezajlott közösségi rendezvényen, amelyet az önkormányzat támogatott, Pikó András polgármester is megjelent. A lakók megkérdezték tőle, mit terveznek a helyszínre, de nem tudott konkrét választ adni, csupán annyit erősített meg, hogy irodaházból több már biztosan nem épül. Lapunk ez ügyben azért megkereste az önkormányzatot, ám tőlük is csak azt a szűkszavú választ kaptuk, hogy az érintett telek nem az ő tulajdonuk, így a hasznosításáról nem ők döntenek. A helyszínen dolgozó munkások egyikétől aztán megtudtuk, mire számíthatnak az itt élők: egy dimbes-dombos közösségi park lesz az egykori üzem helyén.
