Száz évvel ezelőtt, a Tanácsköztársaság vérgőzös napjaiban harcos amazonok tűntek fel a barikádokon. Nők, akik nem akarták magukat nőként látni. Lányok, akik kényszernek érezték, hogy asszonyok lettek. Forradalmárok, akik kizárólag a mindenható pártban hittek. Kanyargós életpályájuk nem pusztán kordokumentum, de máig ható tanulságokkal is szolgál.

Gárdos Mariska például hős akart lenni. A Grünfeld Mariskaként 1885-ben született lány kereskedelmi tanulmányai befejezésével tizenöt évesen (!) belépett a Magyarországi Szociáldemokrata Pártba. Teljes erővel a nőmozgalomba vetette magát: a Nők Asztaltársasága, a Magyarországi Munkásnők egyesülete alapítója, 1905-től pedig a Nőmunkás című lap munkatársa. Mariska nem afféle széplélek, tudatosan kívánta szétrombolni a polgári társadalmat.

A gyermekkori trauma markánsan kitapintható az életében. Szegénységben nőtt fel, testvérei sorra haltak el, és gyermekkori vakságban szenvedett, amely miatt hatévesen elkezdhette ugyan az iskolát, de soha nem látott rendesen. Ennek ellenére elsőrangú agitátorrá fejlődött, lázította a munkásokat, szervezte a sztrájkokat. Ekkor már olyan baljóslatú figurák, mint Kun Béla, Szabó Ervin, Vágó Béla társaságában találjuk. Kétes értékű szépirodalmi kísérleteit a Népszavában ájult csodálattal emlegetik, maga Ignotus is áradozik. Ady Endre szintén nagyon kedvelte őt: „A szocializmus keblén igazi piros szekfű Gárdos Mariska, féket nem ismerő igazi agitátor tehetség. Egyike a legérdekesebb női jelenségeknek. Magyarországon valószínűleg egyedül áll. Adott alkalommal óriási tömegeket tudna fanatizálni.” Ez a jóslata be is jött a költőnek, hiszen 1918-ban Gárdos Mariska elvtársai kerültek hatalomra.

Gárdos Mariska magánélete szerencsétlenül alakult. Első férjétől született gyermeke meghalt, aztán – ahogyan a Párttörténeti Közlemények 1985-ös cikke fogalmaz – „a kölcsönös emberi, elvtársi megbecsülést megőrizve” el is váltak. Mariskának azonban más gondja is akadt a házassággal, az említett cikk erre is kitér: „Gárdos Mariska számára nem volt követhető a házassággal akkor kötelezően együtt járó kispolgári életmód, szenvedett tőle, s önmaga feladásának érezte – joggal –, hogy a munkásmozgalom elismert vezéregyéniségéből kosztpénzzel, ki-kimaradó férjjel küszködő háziasszonnyá váljon. Egy, a férjének írt, 1910 tavaszán kelt levelében így tör ki: »Hát tényleg, nekem, egy jófejű, kemény energiájú, jobb kilátású embernek ne volna más választásom a pusztulásnál egy szerencsétlen házasság miatt?«” 1913-ban azért másodszor is férjhez ment Pintér György szocialista magántisztviselőhöz. Mintaanyának nem neveznénk, hiszen közel a negyvenhez szült leányát intézetbe adta, hogy teljes erejével a mozgalmi munkára összpontosíthasson.

A Tanácsköztársaságot lelkesen támogatta, noha hivatalosan szo­ciál­demokrata maradt. Munkásküldöttként kívánatosnak nevezte a terrort, több nyilvános beszédében megtorlásokat sürgetett. A végnapokban, júliusban is hű maradt rögeszméihez, a Népszava tanúsága szerint arról szónokolt, hogy a proletárdiktatúra is csak olyan férfidiktatúra, amilyen az előző rendszer volt. Aztán amikor a tanácskormány megbukott, elvtársai cserben hagyták: a népbiztosok vonata nélküle indult el Ausztriába. Ezt árulásnak tartotta, végül ő is Ausztriába szökött, és egészen 1932-ig uszított saját hazája ellen. Ekkor, megérezve Hitler jeges leheletét, hazatért Magyarországra, a Horthy-rendszer rettenetes kegyetlenségét pedig jelzi, hogy háborítatlanul élhetett Budapesten, szabadon agitálhatott, taníthatott. Az 1933-as pártkongresszuson vad kommunista beszédet tartott, ezzel magára vonta a hatóságok figyelmét. 1936-ban izgatásért börtönbüntetésre ítélték, öt hónapot le is ült. 1943-ban internálták Topolyára, nem csoda, hogy 1945-öt felszabadulásként élte meg, ráadásul lánya is túlélte a koncentrációs tábort.

Az 1945-től hivatalosan is kommunista Gárdos Mariska négy évvel később végleg elveszítette a látását, innen már csak előadásokat vállalt, nem vett részt az aktív munkában. Haláláig, 1973-ig afféle bokréta volt a kalap mellett, a hazai nőmozgalom ikonjaként sztárolták, de tényleges feladatokat már nem bíztak rá. Ez a jelek szerint neki nagyon fájt, hiszen vélhetően úgy gondolta, hogy élete utolsó pillanatáig agitálnia, mozognia, lázítania kellene.

Hámán Katónak is kijutott a rosszból gyermekkorában. Szegény falusi kisiparos apa gyermekeként három osztályt végzett a tanítóképzőn, de szülei korai halála miatt abbahagyta tanulmányait, és a vasútnál helyezkedett el. Hámánnak még annyi köze sem volt a munkásmozgalomhoz, mint Gárdosnak, ám amint viszonylag későn, harmincévesen politizálni kezdett, meggyőződéses kommunista lett. 1918-ban a vasutasok körében agitáló Landler Jenő vette szárnyai alá. A Pártélet 1984-es írása szerint Hámán Kató „örömmel üdvözölte az 1918-as októberi polgári demokratikus forradalom győzelmét, s nagy lelkesedéssel fogadta a Kommunisták Magyarországi Pártjának megalakulását, amelynek soraiba az elsők között lépett be. A Tanácsköztársaság idején még inkább kibontakozott szervező és irányító készsége. A fővárosi nőmozgalom egyik vezetője lett, s tevékenykedett a IX. kerületi munkástanácsban is. Különféle tanfolyamokon és rendezvényeken számos politikai előadást tartott.” 1919-ben eszperantista is lett, lelkesen népszerűsítette a nemzetközi nyelvet.

Hámán igazi története a tanácskormány bukása után bontakozott ki, amikor szervezési munkát kapott a párttól. 1925-ben másokkal együtt őt is elfogták, és a Rákosi-perben elítélték. Két év után szabadult, de rövid időn belül a Vörös Segély magyarországi titkárává választották. Többször lebukott, letartóztatták, végül 1934-ben újra elítélték kommunista felforgatásért. Két év múlva szabadult a börtönből, de a korábbi kínzások és a rossz körülmények annyira legyengítették, hogy 1936 augusztusában meghalt. Hámán Katóból a magyar kommunisták igazi mártírt faragtak. 1948 után utcák, közterek, lakótelepek és téeszek viselték a nevét ennek az alapvetően szerény képességű, szerencsétlen életű hatvani vasúti jegypénztárosnőnek, akit érdemein felül megemelt a történelem. Nem ártatlan mellékszereplő, hanem közönséges hazaáruló volt, aki – amint azt az 1925-es per nyomozása feltárta – külföldről kapott pénzt, hogy forradalmi hangulatot szítson és kommunista puccsot készítsen elő Magyarországon.

Nem kevésbé beszédes Martos (1916-ig Mandl) Flóra életpályája sem. Szülei szegénysége miatt ő sem tudott tanulni, pedig orvosnak készült. A Tanácsköztársaság röntgenasszisztensként érte, ekkor már meggyőződéses kommunista. Martos Flóra rejtőzködő életmódot élt, a sajtóban nem szerepelt a neve. Azt is csak későbbi párttörténeti kiadványokból tudjuk, hogy 1919-ben gyermekvédelemmel foglalkozott, bármit is jelentsen ez. A kommün bukása után vegyészként helyezkedett el, a Shell csepeli telepén dolgozott. Egyre jobban belesodródott az illegális kommunista mozgalomba, részt vett a Vörös Segélyben is, a bebörtönzött párttagoknak és családjaiknak eljuttatta a Bécsből érkező pénzt. 1930-ban a rendőrség letartóztatta, majd az állami és társadalmi rend erőszakos felforgatására irányuló bűncselekmény miatt vádat emeltek ellene.

A bíróságon – roppant gerincesen – tagadta, hogy kommunista volna, és azt állította, hogy nem politikai, hanem emberbaráti szeretetből segítette a rabokat. Nyolc hónapot kapott, de kiszabadulása után folytatta szervezőmunkáját. Ismét letartóztatták a „törékeny testű, sápadt leányt” (Népszava). 1937-ben szabadult súlyos betegen, és a következő év végén elhunyt egy prágai szanatóriumban. Az egyébként jelentéktelen Martosból 1945 után a kommunisták faragtak népi hőst. Megindult a legendagyártás, a bíróság előtt rettenthetetlen munkáslány bátorságának irányított propagandája. Sok konkrétummal azonban a visszaemlékezések és legendák sem szolgálhattak. Martos Flórára valójában alig emlékezett bárki is. A Szabad Nép 1956-os megemlékezését érdemes idézni: „Igaz, bátor kommunista volt, mint annyi százan, akik a proletariátus felszabadításáért minden áldozatot és megpróbáltatást magukra vettek. Gyönge fizikumában azonban nemcsak hősi bátorság lakozott, de gyöngéd szeretet is. A kórházban is zokszó nélkül viselte el a rettenetes szenvedéseket, és ha eszméleténél volt, olyan tűzzel, olyan lelkesítően beszélt a pártról, a kommunisták harcáról, hogy hatása alól senki sem vonhatta ki magát. A párt, elvtársai iránti odaadó szeretete tette őt különösen alkalmassá a Vörös Segélyben végzett munkájára.”

Várnai Zseni

Várnai Zseni minden volt, csak zseniális költőnő nem, bár utólag annak kozmetikázták. A Weisz Eugénia néven született vörös kisasszony korán verselni kezdett, és már 1910-ben ájuldozó kritikák emlegették nevét a baloldali lapokban. Szabó Ervin a Nyugatban mutatta be. Katonafiamnak című, pacifistának álcázott antimilitarista verse miatt a hatóságok vizsgálatot indítottak (ebből csak pár sor: „Mióta a császár kenyerét eszed / Vörösbe fordult itthon a világ! / Most készülünk a döntő, nagy csatára / S ti lesztek ellenünk majd a sereg / Ha ráuszítnak önnön véreidre, / Ne lőj, fiam, mert én is ott leszek!”). Ennek és más lázító költeményének köszönhette ismertségét, nem csoda, hogy az őszirózsás forradalom napjaiban afféle vörös Madonnaként csodálták a forradalmárok, legismertebb versét pedig a barikádokon szavalta néhány elvtársa. Várnai Zseni legismertebb versét plakátokra nyomtatták, röplapon terjesztették, neve tehát egybeforrt Károlyiék puccsával.

1919-ben más, jelesebb alkotókkal együtt őt is beválasztották az írói választmányba. A bukás után belekeveredett az úgynevezett szőnyegügybe: az arisztokratáktól, nagyiparosoktól elkobzott javakat a kommunisták „zárlati osztályba” helyezték, de legbizalmasabb barátaiknak szőnyegjegyeket osztogattak. Várnai Zseni 1919 őszén, a Tanácsköztársaság bukása után hírlapi úton közölte, hogy valóban járt a zárt raktárban, de csak „szőnyegmegtekintési jeggyel”, nem pedig „szőnyegjeggyel”. Ezek szerint annyira mégsem tartották megbízható elvtársnőnek.

Várnai Zseni a két világháború között kettős játékot űzött: erdélyi zsidó felekezeti lapban közölte verseit, titokban azonban egyre jobban belesodródott az illegális mozgalomba. Az mindenesetre nyilvánvaló volt, hogy kik tartják magukénak, amint azt a Szocializmus folyóirat 1928-as számában olvashatjuk: „Várnai Zseni ugyanis mindenekfölött és mindenek­előtt a miénk… A miénk, mert költészetének egész lényege abból az átérzésből fakad, amely átérzés minket, szocialistákat visz és hajt kitűzött céljaink felé. Költői pályafutása egyenes, töretlen vonalat mutat. Nem keresgélt és nem bukdácsolt irányzatok és világnézetek között, nem kezdte a nő poétáktól addig megszokott szerelmi és erotikus lihegésekkel, már legelső verse mihozzánk vezette, és ebben az első versében már tisztán megmutatkozott a mai Várnai Zseni, a proletárság nagy asszonyköltője.”

A nagy asszonyköltő a második világháború végén, amikor hamis papírokkal bujkálása befejeződött, győztesnek érezhette magát. Nem csoda, hogy lelkesen befeküdt a kommunistáknak. Előtte azért az új hatalomnak még igazolt egy illegális elvtársat, és jól bemártotta Féja Géza írótársát. Ilyen előzmények után nem meglepő, hogy 1949-ben Sztálinhoz írt hódoló verset. Az ötvenes években olyan pompás költeményekkel gyarapította életművét, mint A tervkölcsönsorolás felé („Mert a Tervkölcsön győzelem / boldog jövőnk motorja / nekem, neked, mindenkinek / kamatját bőven ontja”). A Szabad Nép 1955-ben ugyanúgy versei „békeharcos, osztályharcos tartalmáért” üdvözli, mint harminc évvel azelőtt a Szocializmus.

Várnai élete szerencsétlenül alakult, hiszen első fia meghalt, és meg kellett érnie lánya, férje halálát is. Eszményképe, a szocialista állam is sok fájdalmat okozott neki, vejét kíméletlenül elvitette az ÁVH. Várnai Zseni 1981-ben hunyt el, kitüntetésekkel dúsan ékesítve, de már életében elfelejtve.

Ez a sors jutott a vörös amazonoknak. Bár a feminizmustól az eszperantó nyelven keresztül a propagandaköltészetig sok mindennel foglalkoztak, nevüket, alakjukat kirostálta az idő. Ma már senki nem emlegeti őket, nem hivatkozunk rájuk, már a megvetés sem igen éri el őket, hiszen teljesen kikoptak a köztudatból. Érdemes volt? Nem lett volna jobb, hasznosabb a magánélet ösvényei mögött teljes értékű életet élni?

Költői kérdés, amelyre talán még Várnai Zseni sem tudna rímbe foglalt választ adni.