Vörös kísértetek: Sztálin elvtárstól Rákosin át a Kárpátok géniuszáig

Kun Miklós 2002-ben megjelent, Az ismeretlen Sztálin című művében különös alapossággal rajzolja meg Sztálin élethű portréját, a családjával, rokonaival, elvtársaival – vagy inkább alattvalóival – való, finoman szólva is ellentmondásos kapcsolatát, miközben megismerhetjük a közepes tehetségű, alapvetően lusta, intrikára hajlamos, félművelt grúz vargabetűkkel teli útját és a XX. század első felének orosz-szovjet világát. A szerző rendkívül jó tollú író, érdekfeszítően, olvasmányosan ír, a kötetet a téma nehézsége, sokszor lelkileg igencsak megterhelő történetei ellenére nehéz letenni: kiderül, hogyan lett Joszif (Szoszó) Dzsugasviliből az egykori bukott tbiliszi papnövendékből az illegalitásban a bolsevikok pénzszerző akcióit, cinikus eufémizmussal „kisajátításnak” nevezett postakocsirablásokat és efféle terrorcselekményeket irányító Koba elvtárs, majd a párt ranglétráján egyre feljebb kapaszkodó, arrogáns és kíméletlen politikus. Ahogyan Kira Allilujeva – Sztálin feleségének unokahúga – fogalmazott, a kedves rokon „mindenkire bajt hozott, aki csak a bűvkörébe került”.

A gazdag fotóanyag mellett az oroszországi és amerikai levéltárakban kutató szerző magánlevelek, feljegyzések, jegyzőkönyvek, vagyis megannyi történelmi forráson, és a ma már elképzelhetetlenül értékes oral history interjúkon alapulva – hiszen 1993 és 1998 között a szovjet rendszer utolsó élő szemtanúit szólaltatta meg sokszor sokórás mélyinterjúiban – hozza közel az olvasóhoz a Kreml furcsa belső világát, a szovjet elit mindennapjait. A kötet lapjain megelevenedő, hátborzongató történeteken keresztül nemcsak Sztálin legszűkebb környezetének tragédiája, felesége, Nagyezsda Allilujeva öngyilkossága, a gyerekeihez – Szvetlánával, Vaszilijjal és legidősebb fiával, az első házasságából származó Jakov Dzsugasvilivel – fűződő furcsa, ellentmondásos kapcsolatára derül fény, hanem a sztálini korszak egészére gyakorolt tömegpszichózis, a „csordaszellemmel elegy paranoia” működésének rejtett mozgatórugóit is igyekszik feltárni a szerző, miközben választ keres a mindenkit izgató kérdésekre: hogyan tudott Sztálin évtizedekre megkapaszkodni a hatalomban, és vajon mi késztette az embereket arra, hogy a nép ellenségének nevezzék a hozzájuk legközelebb állókat, feljelentve akár a családtagjaikat, sőt, olykor előre menekülve, akár még önmagukat is? És miért asszisztált a társadalom többsége, „a szovjet gépezet kis csavarjai” e szürreális méreteket öltő bolsevik ámokfutáshoz?

Különleges nézőpontból közelít országa XX. századi történetének legsötétebb évtizedeihez Ion Mihai Pacepa, Vörös horizontok című, 1987-ben írt visszaemlékezéseiben: Ceausescu kémfőnökének, a Securitate egykori vezetőjének emlékiratai amellett, hogy sorain erőteljesen érződik az önfelmentés vágya, félelmetes korrajzot ad a román kommunista diktatúra Ceausescu által fémjelezett két és fél évtizedéről.

Hátborzongató szembesülni azzal, hogy a kötetben megelevenedő történetek hosszú éveken keresztül Románia valóságát jelentették. Pacepa 1978-ban emigrált Amerikába, amely a román diktátorban páni félelmet és soha el nem múló bosszúvágyat ébresztett az őt eláruló egykori kémfőnökkel szemben, már csak azért is, mert Ceausescu életének egyik célja, és vágya volt elismertetni rezsimjét az általa olyannyira lenézett nyugati világgal – miközben több kontinensre kiterjedő hírszerző hálózatot üzemeltetett, tökélyre fejlesztette az ipari kémkedést, és rezzenéstelen arccal rendelt meg gyilkosságokat. Az archív fotókkal gazdagon illusztrált kötet – a képanyag kevéssé izgalmas, jobbára egykori, hivatalos fotókat látunk – nemcsak a rendszer működését igyekszik bemutatni, nevekkel, helyszínekkel, dátumokkal alátámasztott konkrét ügyeken keresztül, hanem mesél a hatalomtól eltorzult lelkű házaspár, az országot közösen irányító Nicolae és Elena Ceausescu – mindennapjairól, beteges kedvteléseikről, a diktátor paranoiás félelmeiről és arról a luxusról, amit az ország kizsigerelése folytán biztosítottak legfőképp maguknak, és persze a nomenklatúrának.

Papp István történész-levéltáros A magyar kommunisták című, hiánypótló kötete tavaly látott napvilágot, amely a magyar kommunista mozgalom belső világába visz. Ahogy a szerző fogalmaz, „a mozgalom tanításai az utolsó állomást jelentették az emberiség utópiáinak történetében: hívei nem csupán a gazdaság és a politika világát, hanem az emberi lét számos megnyilvánulását is át akarták formálni egy jobb és szabadabb világ reményében”. Magyarországon az Oroszországi eseményekhez képest egy ritmussal később léptek a politika színpadára a kommunisták, hogy kihasználva az I. világháborút követő zavaros időszakot, megpróbálkozzanak az ország és a társadalom teljes átformálásával. A XX. században Magyarországon erre háromszor tettek kísérletet: 1919-ben, 1945-ben és 1956-ban. Az adaptációs kísérletekkel kapcsolatban a szerző le is vonja a következtetést: minél inkább követték a magyar kommunisták a szovjet mintát, annál inkább elutasította őket a társadalom, és minél jobban igyekeztek levonni a következtetéseket a korábbi évek kudarcaiból, annál távolabb kerültek az eszme legtökéletesebb megvalósításától. És hogy mi a kommunizmus tapasztalata? Maga a diktatúra – írja a szerző, aki hosszú és fáradságos munkával összegereblyézett iratokon, a pártülések jegyzőkönyveitől a korabeli újságcikkig, levelezésekig, pártprogramokig, az ősforrástól – Marx, Engels és Lenin műveitől – a közepes, vagy annál jóval rosszabb teoretikus művekig számtalan forrást dolgozott fel, hogy a mozgalom belső formálódását, dinamikáját, a vitákat, belső harcokat, vagy a párt kényszerű átalakulásait, számos fontos, és eddig kevéssé figyelembe vett mozzanatot felrajzoljon, amelyek a párt hosszúra nyúlt történetét jellemzik. A történelem e vörös arcképcsarnokából pedig rég elfeledett kísértetek vonulnak el az olvasó szeme előtt, Kun Bélától Rákosi Mátyáson, Gerő Ernőn át Rajk Lászlóig, Nagy Imrétől Kádár Jánosig, és velük hetven év sikertelen próbálkozása arra, hogy ezt a magyar politikai hagyományoktól olyannyira eltérő ideológiát a gyakorlatban meggyökereztessék.