Zágrábi zsákutca

Ajándék lónak ne nézd a fogát, tartja a magyar közmondás. Kár, hogy a horvát kül- és Európa-ügyi miniszter nem ismeri ezt a bölcsességet, ha ismerné, megkímélhette volna magát, továbbá kisantantlogikával azonmód alarmírozott szlovák, román és szlovén kollégáját a fölösleges izgalmaktól. Gordan Grlić Radman azonban megsértődött a Balogh István, hazánk állandó NATO-képviselője által külföldi diplomatatársainak ajándékba adott Nemzeti atlaszban található történelemre, pontosabban annak egykori állami viszonyait láttató térképekre, mivel ezek között akadt olyan, amely – irgalom atyja, ne hagyj el! – Horvátországot nem a mai határai között, hanem kisebb területtel ábrázolja.

Volt ilyen egykor? Volt bizony. Tamási Áronnal szólva az igazságot is meg lehet szokni, Radman kül- és Európa-miniszter azonban ehelyett fájdalmasan felsírt és fellármázta fél Közép-Európát.

Persze nehéz szabadulni a gondolattól, hogy ez a kis adventi izgalom elsősorban az aktuális horvátországi államfőválasztás kampányához szolgált üzemanyagként. Nem valami nagy hatásfokkal egyébként, hiszen a megmérettetés december 29-én tartott első fordulóját az egykori Horvátországi Kommunistak Szövetségének utódszervezete, a Horvát Szociáldemokrata Párt (Socijaldemokratska partija Hrvatske, SDP) által jelölt, addig is hivatalban lévő Zoran Milanović elnök nyerte a szavazatok 49,09 százalékával, míg Gordan Grlić Radman pártja, a jelenleg kormányzó, a független Horvátország megteremtésében elévülhetetlen történelmi érdemeket szerző Horvát Demokratikus Közösség (Hrvatska demokratska zajednica, HDZ) jelöltje, Dragan Primorac mindössze a voksok 19,35 százalékát gyűjtötte be, a második fordulóban pedig Milanović megsemmisítő vereséget mért Primoracra, miután a regnáló államfőt a szavazók 74,68 százaléka támogatta, míg ellenfele csupán 25,32 százalékot kapott. Hogy miért, arra még visszatérünk.

A kül- és Európa-ügyi miniszteri riadalom önmagában szót sem érdemelne, de a kis hiszti az aktuális kampányszándékot leszámítva is illeszkedik abba a sormintába, amely egy önmagában indokolatlanul kevéssé bízó, saját útját a tiszteletre méltó hősiességgel (és nem kevés magyar áldozathozatallal) kivívott függetlenségen túl nemigen találó, összezavarodottnak tűnő ország képét rajzolja ki. Pedig horvát felebarátaink számára már csak azért is hasznos volna a történelem, jelesül a horvát–magyar együttélés közel ezer esztendejének elmélyült tanulmányozása, hogy beléjük vésődhessen a tény: nem mi vagyunk az ellenségeik, a saját magukkal szemben fennálló problémáikat pedig nem tudjuk helyettük megoldani.

A horvát és a magyar sors Könyves Kálmán 1102-ben történt horvát királlyá koronázása óta összefonódott, jobban, mint bármely más közép-európai néppel. A Zrínyiek éppúgy a mi elidegeníthetetlen hőseink is, mint a horvátoké, akárcsak a Kőszeget védelmező törökverő hős, Jurisics Miklós (Nikola Juričić) és fordítva, az etnikailag magyar Rattkayak vagy épp az Erdődyek kitörölhetetlenek a horvát nemzetépítés történetéből.

Az együttélés békéje csak az 1848-as európai forradalmi hullám időszakában rendült meg, noha az 1841-ben horvát nemesek által alapított Horvát–Magyar Párt a lehető legszorosabb kapcsolat és az államközösség fenntartását szorgalmazta. Ám Josip Jelačić (és nem Jellasics, amiként téves írásmóddal Petőfi Sándor közismert költeményében szerepel) táborszernagy, horvát bán (a mindenkori uralkodó képviselője, Horvátország vezetője) 1848-as fegyveres hadjárata fordította szembe a két népet. Igaz ugyan, hogy maga Jelačić kiáltványban deklarálta, hogy nem Magyarország ellen vonul, hanem az uralkodó hű alattvalójaként a királyával szembeforduló forradalmi pesti kormány ellen, de a bán kimondva-kimondatlanul a teljes horvát függetlenség híve volt. (A II. András királytól nemességet kapó Jelačić család egyébként nagy érdemeket szerzett történelmünkben, több tagja hősi halált halt a mohácsi csatában, később egyikük jelentős összeggel támogatta a Magyar Tudományos Akadémiát, 1848-ban pedig két Jelačić is a magyar forradalom oldalán harcolt, az egyik pécsi nemzetőrként, a másik Perczel Mór katonájaként – íme a szétszálazhatatlan és bonyolult történelmi sorsközösség.)

Az 1861-ben létrejött Horvát Jogpárt a teljes függetlenség programját hirdette meg, így a Zágrábnak az addigiakhoz képest is jelentős önállóságot, de facto állami jogokat és saját alkotmányt biztosító 1868-as horvát–magyar kiegyezést sem fogadták el. A következő évtizedekben folyamatosan igyekeztek még inkább bővíteni a jogokat, végül 1918-ban Horvátország elszakadt Magyarországtól, hogy azután a szerb dominanciájú Jugoszláviában évtizedekig az azt megelőző közel ezer évnél lényegesen kevesebb önrendelkezési joggal lavírozzon, várva a lehetőséget. Ez végül 1991-ben érkezett el, és súlyos véráldozatokat követelt. A mai zágrábi feszedezések azért is elkedvetlenítőek, mert a horvát függetlenség kivívásához Magyarország tízezer egykori munkásőr-Kalasnyikovval és hárommillió lőszerrel járult hozzá.

A két ország viszonya ennek is köszönhetően a 2000-es évek elejéig felhőtlen volt. 2003-ban azonban a magyar állami gáz- és olajipari vállalat, a Mol 25 százalék plusz egy részvény részesedést szerzett a horvát olajtársaságban, az INA-ban annak privatizációja során, 2009-ben pedig a horvát kormánnyal megállapodva irányítói jogokat, és megszerezte az INA gázüzletágát is. Ez frusztrálta a horvát politikai elitet.

A viszonyt tovább rontotta a 2015-ös migrációs krízis. Az év szeptemberében példátlan határincidensre került sor, egy horvát vonaton mintegy ezer illegális migráns érkezett Magyarbólyba negyven fegyveres horvát rendőr kíséretében, előzetes értesítés nélkül.

A jelenlegi államfő, Zoran Milanović akkor miniszterelnökként azt bizonygatta, hogy a jövevények dolgozni és javakat termelni jönnek, és Európa vakbelének nevezte Magyarországot, mondván, „aki elkeríti magát, saját magából csinál vakbelet”. Hozzátette, hogy Horvátország Németország, Ausztria és az Európai Unió szellemében politizál.

2022-ben viszont már más húrokat pengetett, a horvát sajtó érdeklődésére azzal magyarázta az ukrajnai háborúból való kimaradást szorgalmazó álláspontját, hogy „azt nézem, hogy mi a horvát érdek, és ez a hülye uniós politika nem az”.

Az Andrej Plenković miniszterelnök vezette jobboldali HDZ-kormány ezzel szemben lelkes támogatója a háborúnak, ráadásul rágalmazza hazánkat. A horvát védelmi miniszter, Ivan Anušić tavaly ősszel azzal hozakodott elő, hogy Magyarország azért nem támogatja a háború meghosszabbítását, mert területeket akar Ukrajnából (értsd: visszaszerezni Kárpátalját vagy annak egy részét), sőt, hazánk Anušić szerint a ma horvát fennhatóságú baranyai térségre is pályázik. Emiatt a magyar Külgazdasági és Külügyminisztériumba berendelték Horvátország budapesti nagykövetét, Mladen Andrlićot. Szijjártó Péter külgazdasági és külügyminiszter arra kérte a zágrábi kormányt, hogy a Milanović köztársasági elnök és a Plenković-kormány közötti belpolitikai vitákba ne rángassák bele Magyarországot.

Ez már Andrej Plenković kormányfőnek is sok volt, kijelentette, hogy Anusić bemondásai nem tükrözik a horvát kormány álláspontját. Amely azonban a védelmi minisztertől függetlenül is háborúpárti – ennek eredményeként szenvedett megsemmisítő vereséget a kormánypárti jelölt az elnökválasztáson.

A horvát külügyminiszternek a történelmi tényeket ábrázoló térképek miatti adventi morgása csak hangvételében tért el Anusić látványosan ostoba, viszont a diplomáciában szokatlanul goromba kötekedésétől. Élünk emiatt a gyanúperrel, hogy mégiscsak valamilyen, kétségtelenül belpolitikai ihletettségű tudatosságról van szó. Ez pedig azt mutatja, hogy Zágráb egyszerűen nem képes józanul felmérni a helyzetét. Szomszédai közül ugyanis messze hazánkkal állt fönn a legjobb kapcsolat. A szlovénok 2009-ig blokkolták Horvátország uniós csatlakozását, mert máig fennálló (de az addig megszületett egyre elfajultabb hangvételű deklarációk törlése után tiszta lappal újrakezdett) határvitájuk van a Pirani-öböl egy részét illetően; Bosznia-Hercegovina az egyetlen kicsinyke tengeri kijáratán átívelő, Horvátország két részét a Pelješac-félszigeten szárazföldön összekötő híd miatt orrolt meg Zágrábra; Montenegróval egy egykori katonai oktatóhajó tulajdonjogán különböztek össze; Szerbiáról ne is beszéljünk. Mindeközben Horvátország népessége drámaian és rohamosan csökken, gazdaságát lényegileg mindmáig a turizmus táplálja, ez pedig kiszolgáltatottá teszi az országot világméretű krízisek idején, amint ezt a Covid miatti lezárás megmutatta. Józan ésszel aligha lehet érdeke egy ennyi bajjal küszködő országnak, hogy összevesszen leglojálisabb és ezt az említett Kalasnyikov-szállítással éppúgy, mint a horvát EU-csatlakozás, majd a schengeni övezetbe való belépés támogatásával mindvégig bizonyító szomszédjával. Zágráb zsákutcába navigálja így magát, ideje lenne újratervezni.