– Ön szerint, ha az ország nehéz gazdasági helyzetben van, akkor a művészeti oktatástól nem elvonni kell, hanem éppen több pénzt adni. Miért gondolja így?

– Platón óta ismerjük a művészeti nevelés jellemformáló erejét. Hámori József professzor agykutatásai is bizonyítják, aki zenével aktívan foglalkozik, az az élet minden területén többre képes. Az Európai Unió is felismerte a művészeti oktatás gazdasági jelentőségét, és idén, a kreativitás évében kiemelten támogatja a művészeti oktatást. Az Európai Parlament állásfoglalást tett közzé a művészeti tanulmányokról, amelyben megfogalmazzák, hogy a művészeti nevelés a gyermekek és a fiatalok oktatásának lényeges eleme azáltal, hogy hozzájárul a szabad akarat, az érzékenység és a mások iránti nyitottság fejlesztéséhez. Ezért felszólították az Európai Tanácsot, a Bizottságot és a tagállamokat, hogy „ismerjék el annak fontosságát, hogy a lisszaboni stratégiának megfelelően a művészeti oktatás és a kreativitás elősegítése a tudáson alapuló gazdasági környezetben valósuljon meg.” Az Európai Unió felismerte a zenei képzés társadalmi hasznát is, azt, hogy a kreatív munkaerővel nő a gazdaság teljesítőképessége. A magyar szülők is tudják, hogy a zenei képzésre fordított összeg később megtérül. Ennek köszönhető, hogy ilyen rossz gazdasági körülmények között is létezik még magyar zenei oktatás.

– A Nagycsaládosok Országos Egyesülete a 2010-es költségvetési tervezet visszavonását követeli, mert szerintük a gyermekétkeztetés és a művészeti oktatás elvonásával a gyermekek testi és lelki fejlődése is veszélybe került.

– Négy-öt évvel ezelőtt a művészeti oktatás állami támogatása huszonötmilliárd forint volt, most tizenötmilliárd. Az állami támogatás a teljes költségek felét sem fedezi, ezért ehhez az intézményfenntartók mellett a szülőknek is tíz százalékkal hozzá kell járulnia. Elfogadhatatlan az a szemlélet, hogy zenei képzés annak jár, aki meg is tudja fizetni. Nagy segítség, hogy a hátrányos helyzetű gyermekeknek nem kell fizetniük, viszont az alsó középosztályhoz tartozó szülők gyermekei kiszorulnak a zenei oktatásból, mert nem tudnak még harminc százalékkal többet fizetni. Milyen képzés az, ahol csak a hátrányos helyzetűek és a gazdagok tanulhatnak? Az elmúlt három évben jelentősen nőtt azoknak a száma, akik a térítésmentes képzésre jogosulttá váltak hátrányos helyzetük miatt. Ennek nem tudunk örülni, mert nem ez a megoldás, hanem az, hogy a szülő a saját jövedelméből is meg tudja fizetni a művészeti oktatást. Az állami normatív támogatás gyermekenként százötezer forint, míg egy gyermek zenei képzése körülbelül kettőszáznegyvenezer forintba kerül, és ebben nincs benne a kotta és a hangszer. Nem értem, miért a gyermekétkeztetéstől és a művészeti oktatástól kell elvonni. A fajfenntartás ösztöne még az állatvilágban is erősebb a létfenntartásnál. Az anya az utolsó falat kenyeret nem megeszi, hanem a gyermekének adja. Amíg létezik termelés és gazdaság egy országban, addig mindig a jövőre kell összpontosítani. Nekünk is fel kell ismernünk, hogy a művészeti neveléssel csak előbbre juthatunk, ezért a művészeti oktatást nem megszüntetni, hanem erősíteni kell, mert csak így van jövőnk. Az Európai Uniónak ezzel kapcsolatban komoly tervei vannak. A Bécstől délre levő, Duna menti országok részére nyolcvanöt pályázatot indítanak, amelyeknek az a célja, hogyan lehetne ezt a régiót a művészeti élet és a hagyományok alapján gazdaságilag felemelni.

– Hogyan motiválható az a zenepedagógus, aki olyan fiataloknak tanít ének-zenét, akik nyűgnek érzik azt?

– Már nemcsak Európában, de lassan az egész világon sehol nem becsülik le annyira a pedagógusi hivatást, mint Magyarországon. Az iskolákban nincs annyi ének-zene óra, hogy egy pedagógus a zeneoktatással el tudná magát tartani. Több iskolában kell tanítania, így nem tud a tantestület teljes jogú tagja lenni. Pedig a gyermek zenei nevelését egyenértékűen kell megteremteni a más jellegű neveléssel együtt. Ugyanez a helyzet a rajzoktatásban is. Elvész a művészeti nevelés presztízse, és a gyerekek azt látják, hogy ez nem fontos, így sokkal nehezebb még egy kiváló pedagógusnak is a gyermekeket motiválni. Azokban az országokban, ahol az oktatás kiemelkedően eredményes, tíz jelentkezőből csak egy válhat pedagógussá. Magyarországon, akit nem vesznek fel sehová, az elmegy pedagógusnak, és előbb-utóbb otthagyja a pályát. Egy mérnöki diploma háromszor nagyobb anyagi megbecsülést jelent, mint egy pedagógusi. A legnagyobb probléma az, hogy a középiskolákban a művészeti képzés megszakad. Pont kamaszkorban, amikor a legnagyobb szüksége lenne rá, már nem tanítják hangszerre, énekóra harmadik évfolyamtól már egyáltalán nincs. A művészeti képzés jelenléte a kamaszkorban, a gyermekkor folytatásaként, nagyban hozzájárulna a közösségi, öntudatos és kreatív felnőtté válásban.

– Az elmúlt években a gyermekek kétharmada tűnt el a művészeti iskolákból, és százezerrel csökkent a normatív támogatást igénybevevők létszáma. Ennek mi az oka?

– Volt egy olyan időszak, amikor a jobb állami támogatásnak köszönhetően a csoportos művészeti oktatásban megindult a létszámnövekedés, majdnem a nulláról kettőszáznegyvenezer főre. Az általános iskolák művészeti óráinak csökkenése miatt ez érthető és jogos igény volt. Erre a hirtelen megnőtt nagy létszámra nem volt elegendő szakképzett pedagógus. Ennél is súlyosabb probléma volt, hogy több intézménynél egyszerűen csak beírták a gyermek nevét a naplóba, és felvették utána az állami támogatást. Az állam rendezni kívánta ezt a helyzetet, és bevezette a minősítési rendszert. Egy év alatt minősíteni kellett az összes iskolát, amely valójában többéves feladat lett volna. Csak az az iskola kaphatott a korábbival közel azonos összegű pénzt, amelyet minősítettek, és azt a pénz, amit elvettek a nem minősített iskoláktól, sajnos nem a művészeti oktatásba forgatták vissza. A kiválónak minősített iskolák nem kaptak több pénzt, a nem minősített iskolák pedig egyáltalán nem kaptak esélyt, hogy művészeti iskolákká fejlődjenek. A művészetpedagógusoknak folyamatosan görcsben volt a gyomruk az elmúlt években. Bár az elvont pénzeket teljes egészében soha nem sikerült visszakapnunk, arról sikerült meggyőznünk a politikusokat, hogy a művészeti oktatásra szükség van. Nekünk nem célunk, hogy az utcán tüntessünk, bár tudnánk nagyon jó gyászzenét fújni. Viszont az Országházban tarthatnánk figyelemfelhívó koncertet, hogy minden képviselő pártállástól függetlenül gondolkodjon el azon, hogy az egész világ kincsként tekint a művészeti oktatásra. A magyar népdalkincsünk óriási, mintegy kettőszázezer dalból áll. Más országoknál ez a szám hét-nyolcezer. A magyar egyházzenei kincs is olyan hihetetlenül gazdag, hogy nem győzik csodálni a gregoriánkutatók.

– Hogyan látja Kodály Zoltán szerepét a kultúrák egymásratalálásának világában?

– Kodály Zoltán ma a világ számára sajnos sokkal többet jelent, mint Magyarországnak. Finnországban harminc évvel ezelőtt vezették be a Kodály-módszer alapján a minőségi elvű zeneoktatást. Nem véletlen, hogy a diákok képességszintek szerinti megoszlását vizsgáló PISA-felmérésben Finnország végzett az élen. A világon már mindenhol felismerték, hogy a zenei nevelésnek milyen óriási szerepe van a társadalmi beilleszkedésben. Azok a gyerekek, akik értékes zenét hallgatnak, biztos, hogy nem az utcán fognak csellengeni. A Kodály-módszer nemcsak a zenei nevelésről szól. Egy olyan átfogó nevelési koncepció, ahol a szellem pallérozása mellett a test edzése is fontos. Kodály mindennap úszott, vagy sétált a hegyekben. Egészséges, megfelelő testi tartással rendelkező fiatalokat akart nevelni. Azokra a fiatalokra még nem volt olyan negatív hatással a rádió és a televízió, mint ma. Uniós csatlakozásunk előtt a Nemzetközi Kodály Társaság elnöke azt mondta, hogy mi nemcsak kapunk Európától, hanem adunk is, többek között egy olyan csodálatos zenei nevelési módszert, amelyet Európának kell átvennie Magyarországtól.

Tihanyi Tóth Kata