Zichy Edmund (Ödön) gróf (1811-1894), a híres utazó, keletkutató Zichy Jenő édesapja a család szentmihályi ágának alapítója volt. A Fejér megyei birtokok mellett jelentős uradalmakkal rendelkezett Somogyban és Árva vármegyében is (ma Szlovákia). Házassága révén a birtokállomány tovább nőtt, herceg Odescalchi Paulinát vette nőül, 1832-ben. Az 1848. évi forradalom idején bátyját Zichy Eugént (a köztudatban ő is Zichy Ödönként él) hazaárulásért felakasztották, így Ödön a Bécsbe költözés mellett döntött. Magyarországtól nem szakadt el, hiszen a főrendiház tagja maradt, rendszeresen tartózkodott vidéki birtokain, s Budapesten is. Számos vasútépítési és biztosítási ügyletben vállalt szerepet, érdekeltsége volt például a Déli Vaspályatársaságban vagy az Anker Biztosítótársaságban is. Két székesfehérvári palotájából az egyiket bérlőknek adta ki, ebben üzemeltették a ma is híres Hotel Magyar Királyt.

A művészeti és zenei mozgalmak egyik meghatározó alakjaként ismerték Monarchia-szerte. A Bécsi Iparművészeti Múzeum kuratóriumi tagja volt, s támogatta a Budapesti Iparművészeti Múzeum létrehozását is (a keleti gyűjtemény számos darabját ő adományozta). Bécsi keleti műkincsgyűjteménye nemzetközi hírűvé vált, a műértő grófot A libanoni emír-ként festette meg Borsos József. A Magyar Nemzeti Galériában kiállított olajfestmény a romantikus, világlátott Zichy Ödön legismertebb – habár igen rendhagyó – hiteles portréja.

Az Északi-sarki Expedíció

„A tudomány terén vivandó e nemes verseny-küzdelemben Ausztria és Magyarország sem akart el maradni a világ tengeri nagyhatalmasságaitól.” írta a Vasárnapi Újság 1872. aug. 4-i száma az Északi-sarki expedíció nemzeti motivációiról. Állami kezdeményezésre gyűjtés indult a birodalom mindkét felében, s rövid idő alatt több mint kétszázezer forint gyűlt össze. Zichy Ödön egy egész vagyont adományozott: „E szép eredmény előteremtésében legtöbb érdeme van Zichy Ödön grófnak, ki maga is 45,000 frtot írt alá e czélra.” tudosított, a már említett magyar hetilap. A műértő gróf támogatása nem csak a költségek igen jelentős hányadának kifizetéséből állt. A sarkköri vállalkozás tagjait „végigkísérte” európai utazásukon, amiről így írt Dr. Kepes Gyula, az expedíció magyar orvosa 1872-ben: „Jun. 13-dikán egy búcsúebéd után, (melyen gróf Zichy Ödön is jelen volt, a kinek egyedül köszönhetjük az expedícziónk sikerét, hónapokig ernyedetlen buzgalommal működvén…) hagyta el hajónk Geestemündét dörgedelmes „hurrah” kiáltások között”.

A két évvel később hazatérő felfedezők köszöntésére a németországi Hamburgig utazott, ahol az ünnepségek egyik főszereplőjévé vált: Julius von Payer (az expedíció tudományos vezetője) és dr. Kepes Gyula nyakába borulva fogadta a várva-vártakat, s ő adta át Trefort magyar közoktatásügyi miniszter üdvözlő táviratát.

A Vasárnapi Újság így írt az ünnepi forgatagról 1874-ben: „Innen a kikötőhöz mentek, hol már hullámzott a nép, s ragyogó világítás vette körül az Elbe széles torkolatát. A fogadtatás szivessége, az üdvözletek rohamossága megható volt. A folyton harsogó „hurrah” miatt sok gratuláló beszédet nem is lehetett elmondani. (…) Az expediczió legénysége Litrow fiumei fregattkapitány beszéde által, melyet a magyar tengerészeti hatóság megbízásából tartott, a könnyezésig meg volt hatva.”

Az 1873. augusztus 30-án megpillantott, majd 1874. május 20-ig feltárt földet a király nevében vették birtokba a császári és királyi haditengerészet tisztjei, magától értetődőnek tűnt, hogy a felfedezett szigetvilág a Ferenc József-föld nevet kapja. A tájak „megkeresztelésekor” számos magyar nevet adományoztak, mint például Deák-sziget, Deák-fok, Hungária-öböl, Budapest-fok, Ráth Károly-fok (Budapest főpolgármestere), Vámbéry-sziget vagy a Fiume-fok. A jeges szigetvilág nyugati fele, tíz nagy szigettel a Zichy-föld összefoglaló nevet kapta. Zichy Ödön földjei immár Fejér megyétől az Arktisz területéig rúgtak.

Jókai Mór fantasztikus regényt írt az újonnan felfedezett szigetekről Egész az északi pólusig! címmel, s a Zichy-földre utalva, a cselekményeket a gazdagabb, magyar területekre helyezte. A mecénás gróf hosszú, s rendkívül tartalmas életet kapott. 1894-ben, Bécsben hunyt el, 83 éves korában. Testét a „Fejér megyei Zichy-földeken”, a sárszentmihályi katolikus temetőben adták át az örök nyugalomnak.

A Tegetthoff

Az expedíció hajója Wilhelm von Tegetthoff-ról (1827–1871), a Lissai csata hőséről, a k. u. k. flotta népszerű admirálisáról kapta nevét. A külön erre a sarki felfedezőútra kialakított és megépített gőzös-vitorlás a maga idején rendkívül modern hajónak számított. A bremerhaveni német építők megerősített hajótestet terveztek az afféle XIX. századi „jégtörőnek”.

75 kilowatt erősségű gőzturbinája mellett a háromárbocos hajó a lehető legerősebb vitorlázatot kapta. 130 tonna szenet szállított, kazánja táplálására, a raktárak kapacitását a két télre is elegendő óriási mennyiségű élelmiszerkészlet töltötte ki.

A hajó hossza 38 méter volt. Az osztrák–magyar tengerészek „eszkimó módon gondolkodva” nyolc szánhúzó kutyát is magukkal vittek, amik – vagy inkább akik – a későbbiek során számos esetben játszottak életmentő szerepet: 1-1 kutya 23-27 kilogramm terhet tudott húzni a jégen; időben riasztottak a jegesmedve-támadások során; nélkülözhetetlenek voltak a vadászatoknál s a legnagyobb hidegben melegítőként is szolgáltak.

A nagyszerűen felszerelt hajóról szinte egyetlen metszet, hiteles felvétel sem maradt – hiszen a hajógyárból azonnal az északi vállalkozásra indult. A hazatérte utánra tervezték bemutatását a birodalom hírkövető közönségének. Sohasem futhatott be azonban Fiume vagy Trieszt kikötőjébe. Szerencsés véletlen, hogy Julius von Payer, az expedíció tudományos vezetője nagyszerű rajzoló és festő is volt. 1876-ban megjelent könyvének (Die Österreich Ungarische Nordpol-Expedition) rajzai pontosan mutatják az osztrák–magyar jégtörő tengerjáró részleteit.

A tervek és a felfedezések

Az Osztrák–Magyar Északi-sarki expedíció terveit Dr. Kepes Gyula foglalta össze a magyar olvasóközönség számára, mindenki számára érthetően, s lényegre törően – indulásuk napján, 1872 július 13-án: „Ideális czélja: az észak-keleti átmenetet megkísérteni, s a Behring-utig hatolni… Utunk Tromsőtől a Novaja Zemblja felé vezet, innen a Cseljuszkin-fokot akarjuk elérni, és ez lenne az első téli állomás (még eddig senki sem érte el); a 2-dik nyáron az uj-sziberiai partok mellett (a hol tudományos kutatások tétetnek, ugy szintén népismeiek is, szamojedok, tungusok, csukcsok, jakutok lakván e vidéket,) a Wrangel-földig, itt lenne – ha lehetséges, – a második telelés; – harmadik nyáron a Behring utat, azután Chinát, Japánt érintve, a Suez-csatornán haza.”

Csakhogy a természet erői – mint annyi más sarkvidéki expedíció során és annyiszor – ez esetben is mindenestül felforgatták, s az utolsó szóig átírták a terveket: A Tegetthoff már 1872. augusztus 21-én egy jégtorlaszban rekedt, amiben északra sodródva elérte az északi szélesség 80. fokát. A szokatlanul korán beállt tél többé nem engedett szorításából.

A hőmérők higanyszála hetekre befagyott, s ha működtek, rémisztő, -40-50 Celsius-fokos értékeket mutattak. Október 19-én utoljára kelt fel a nap, s a korai napnyugta után 4 hónapra beköszöntött a fogcsikorgatóan hideg sarki éjszaka. Ilyen körülmények között indult osztrák–magyar atyafiaink két évig tartó odüsszeiája az Arktisz jégvilágában – így sodródtak addig soha nem látott északi szélességekbe, a Zichy-föld partjainak közelébe.

Gőgös Norbert