>Mert az utazás nemcsak egy spirituális jelenség, de muszáj is akkor, hogyha az erkélyre ültetett petúnia színvariációiban és illatában nemcsak augusztus végén, hanem novemberben is gyönyörködni akarsz. Erdélyországban is léteznek közös román"magyar virágmag forgalmazó cégek, de a termesztők azt mondják, hogy aki tőlük veszi a magot, annak a petúniái már augusztus végén leáldoznak. Tehát akár lelkileg, akár üzletileg akarsz föltöltődni, utazni kell. Az mindegy, hogy az utazási vállalkozótól vagy üzletembertől kapod a közös román-magyar kormányülések esztendejében a Magyarország kapuja kulcsának tekinthető ötszáz euróst, a határátkelés mindenképpen árt a kintrekedt magyarok becsületének és maradék önérzetének azzal, hogy már az anyaországba történő belépéskor rá vagy kényszerítve, hogy minden ok nélkül csaljál és félrevezessél. Ettől eltekintve, hiszem, hogy a Jóisten a világot nagy gonddal, jól teremtette meg.

Meredek hegy tövében, csobogó patak partján született és nevelkedett embert gyermekkorában egészen biztos, hogy figyelmezteti az őt féltő gonddal nevelő édesanyja, hogy amikor fürödni megy a folyóvízre, ne egyből szökjön bele a hideg, hegyi forrásokból táplálkozó folyóvízbe, hanem fokozatosan, először csak bokáig, amíg megszokja, nehogy a szegény gyanútlan határontúli szíve meghasadjon. Talán szükség is van ezért, hogy a határátkelőhelyen, amikor a román határőr megkérdezi, hogy van-e ötszáz euróm, magabiztosan, szemrebbenés nélkül kimondjam: igen (da). Ehhez nem kell különösebb mea culpa, egyrészt, mert egy bankjegy igen változatos módon kerülhet az ember birtokába, másrészt, mert a vámos határőr úr minden kedves átutazónak igen gyakorta jó nagyokat hazudik. A legnagyobb baj az, hogy az átutazóval ellentétben ő nem is tud róla. Arról van szó, hogy igen-igen megoszlanak a vélemények arról, hogy hol is kezdődik Magyarország, és hol végződik Románia. Egyre többen Ojtozra és Gyimesbükkre esküsznek, de olyan is akad, aki a Nistru és a Tisza között képzeli el az eljövendő Nagy-Románia nem természetes határait. És ezt a napokban szentkeresztség gyanánt is megvallották, amikor az új román államelnök a testvéri Moldáviába látogatott éppen az EU-s csatlakozás előtt. Az őt fogadó lelkes, határontúli moldáv tömeg, kiket az anyaországiak, eltérően a magyarországi gyakorlattól, nem határon túli moldávoknak, hanem egyszerűen kettős állampolgárságú románoknak tartanak, teljes hangerővel skandálták: Basescu, ne feledd, Basarabia a tied! Csak úgy megfordult a fejemben, hogy mi lenne, ha mi is Sepsiszentgyörgyön úgy fogadnánk például Mádl Ferencet, hogy: Mádl, ne feledd, Erdélyország a tied! Rossz belegondolni, milyen óriási ribillió keletkezne ebből, talán még a Biztonsági Tanácsot is összehívnák. Szinte látom Tom Lantost, amint a Fehér Házban pottyantaná el a megfelelő pillanatra beidőzített, jól fölhizlalt krokodilkönynyeit, beismervén töredelmesen, hogy az ő népe, melyből (nem szándékosan) vétetett, az anarchia útjára tévedt és olyan megengedhetetlen ábrándokat kerget, ami megrengetné Európa, Amerika és ezáltal a világbékét. Basarabiával az eset egészen más. A világ csendőreinek fókuszában már egy évszázada a magyar nemzet áll.

No, de ettől még így is igaz, hogy a Teremtő jól megalkotta ezt a világot, mert megteremtette a dupla határnál a hazugság kényszerhelyzetét az ötszáz eurós fölmutatásakor. Úgy fogalmaznék, hogy bokáig léptem a hazugság vízébe és ez akár életmentő is lehet, mert ami ezután várt rám, enélkül talán ki sem bírtam volna.

Történt ugyanis, hogy kedves vendéglátóm legnagyobb és legokosabb kislánya, a tizenkét éves Dórika ott tartózkodásom ötödik napján lehorgasztott fejjel, szomorúan jött haza a jó hírű egyházi iskolából. Látszott rajta már az ajtónál, hogy valami nemkívánatos közölnivalója van, csak nem tudja rávenni magát, hogy nekifogjon. Később mégis győzött benne a bátorsága és föltűnően erős jelleme, így beszámolt az MSZP-s klikk vezette vidéki város iskolájában történt hétköznapi (!) eseményről. Mintha érezte volna, négy napon át hallgatott arról, hogy kik az ők vendégeik, de ötödik nap megtörte a csendet és egy szünetben a honfoglalók bátorságával kijelentette, hogy bizony nekik erdélyi vendégük van. Nem volt ahonnan tudja, hogy Magyarországon még volt egy ilyen időszak a múlt század dereka táján, amikor nem volt ajánlatos kibeszélni, hogy kiket látsz vendégül. Az előjelek természetesen változtak azóta. Már vissza is szívta volna a kis Dóra a kimondott szavait, de a hatodikos Zsolti olyan hirtelen lecsapott, mintha a pelenkakorszaktól kezdődően mind csak erre készült volna: "az nem erdélyi, hanem román!"

No, ehhez a nagyobbik hazugsághoz szolgáltatott bemelegítőt a magam felnőttkori hazugsága, miszerint az ötszázas bankó az enyém, de még így is erősen megviselte a határontúli szomorú szívemet. El is határoztam, hogy fölhívom telefonon az utazási vállalkozót és megkérem, hogy egy héttel programozza előbbre hazautazásom időpontját. A kutyabőrös székely nemesi ivadéknak megadatott a lehetőség, hogy válasszon: román legyen-e Magyarországon vagy hazátlan (bozgor) Székelyföldön. Én az igazságot választottam, mert nem rajtam múlott, hogy nem születtem románnak. És hogyha a Jóisten akaratából magyarnak születtem, identitásom tagadása több mint hazugság, rágalom, főleg azért, mert Magyarországon a két világháborúban a megszálló román csapatok nagyon sok magyar vért ontottak ki. Nemcsak én nem tudok azonosulni velük, hanem a megszálló katonák unokái sem. Identitáscserére még azért sem vagyok alkalmas, mert a jó öreg fodrászom is tudja, hogy jobboldalt a fejem tetején hosszabbra kell hagyja a hajtincset, hogy elrejthessem annak a tágas sebnek a nyomát, amelyet az ókirálysági katonáskodásom alatt a magyar identitásom védelmében szereztem.

Ha tudnám, hogy kinek az érdekében áll és kinek a parancsára történik, még örvendhetnék is a nagy egybeborulásos Tariceanu-Gyurcsány-féle közös üléseknek, főleg akkor, hogyha ez a külhoni magyarok és az anyaországiak közti kapcsolattartást elősegíthetné.

Amikor pakolgatni kezdtem az utazótáskámba, akkor jöttem rá, hogy ahelyett, hogy "román" legyek Magyarországon, számomra mennyivel könnyebb elviselni, hogy hazátlan (bozgor) legyek otthon, a szülőföldemen, olyan, mint a csecsen, kurd és baszk, a különbség csak annyi, hogy sokkal, de sokkal türelmesebb.