Az üvegbeton emlékművet Széri-Varga Géza és Széri-Varga Zoltán készítette. A szobor felállításának kezdeményezője a Hortobágyi Kényszermunkatáborokba Elhurcoltak Egyesülete volt. Az emlékmű felállítására a Fővárosi Közgyűlés öt-párti egyetértéssel szavazott meg 30 millió forintot.

A deportálások hatvan éve, 1950 júniusában kezdődtek meg. A kommunista terror szisztematikus tisztogatásai ekkor érték el tetőpontjukat. A vezetés által közrendre vélhetőleg káros elemeknek tituláltakat bírói eljárás nélkül, álmukban rájuk törve, az éjszaka közepén hurcolták el. A célzott támadás a középréteget érintette igazán, de az sem menekült, akinek volt egy rosszakarója, vagy akinek házára a felsőbb vezetés szemet vetett. Az elhurcolások családok ezreinek életét törték keresztbe több évtizedre, hiszen aki 1953-ban amnesztiával szabadult, az megbélyegzetté vált. Szabadulás után a rendszer tiltotta, hogy múltjukról beszéljenek.

Hortobágyi deportálások (1950-1953)

1950. június 23-án éjjelétől kezdődően az ÁVH központi terv alapján, több hullámban családok ezreit gyűjtötte össze és hurcolta marhavagonokban a hortobágyi pusztába. Itt fokozatosan 12 kényszermunkatábort létesítettek, melyekbe a továbbiakban nagyvárosokból, mint például Szeged, Hatvan, Pécs, és Nagykanizsa további családokat deportáltak.

A táborokban fegyveres őrizet mellett kényszermunkát végeztek a rabok, miközben emberhez méltatlan, szinte állati körülmények között tengődtek. A higiénia, az orvosi ellátás, és a kielégítő élelmezés teljes hiánya jellemezte a táborokat. A deportálás teljes vagyonelkobzással járt.

Ítélet nélkül a Hortobágy, Nagykunság, Hajduság 12 kényszermunkatáborba hurcolt személyek száma 7289 fő (Forrás: Hantó Zsuzsa)

Budapesti kitelepítések (1951-1953)

1951 májusában megindultak a budapesti kitelepítések is. Mintegy 15 ezer embert, családokat fosztottak meg otthonuktól és telepítették őket kisebb falvakba. Itt az úgynevezett kulákok házaiba, pajtáiba szorították be a mindenüktől megfosztott embereket, ezzel a kulákot is büntetve.

Ítélet nélkül Budapestről kitelepítettek számáról nincs pontos adat, a kutatók 14-15 ezerre becsülik számukat.

1953-ban, Sztálin halála után életbe lépő amnesztiarendelet alapján a túlélők eredeti lakhelyükre nem térhettek vissza, minden jelentős nagyvárosból, és értelemszerűen a határsávból is ki voltak tiltva.

A kitelepítések alatti megaláztatásokat elszenvedettektől soha nem kértek bocsánatot, és soha sem kaptak méltó kártérítést a jogtalan sérelmekért.