A bemutatott, szépen megmunkált tárgyak a két népi iparművész, Vass János és Tomó Zsolt, hagyományfelelevenítő munkájának köszönhetően, újra mindennapjaink részévé válhatnak. Különösen fontos ezt hangsúlyoznunk, hiszen a pintérmesterség 2004 előtt Magyarországon kihalt mesterség volt. A szakma kiváló munkáit csupán múzeumok, poros padlások, kiskamrák őrizték meg az utókor számára, élő műhely, ahol ezeket a tárgyakat újra és újra elkészítették volna, nem létezett. A hagyományok és a népi kultúra újrafelfedezése azonban korunk kiváló kézműveseit arra biztatják, hogy éltessék és megidézzék a régi korok tudását és elérhetővé tegyék azt a ma embere számára.

Számos jel arra mutat, hogy a hagyományok nyomán létrejövő értékek napjainkban és a jövőben is, egyre fontosabb szerepet töltenek be életünkben. Egy összetett folyamat eredményeként jön mindez létre, melyben egyaránt megtalálható a múlt és a gyökerek megismerésének vágya, a hagyományok tisztelete, a magas minőségű, egyedi kézműves tárgyak szerepének újraértékelése és a napjaink égető problémáira megoldást kereső fenntarthatóság, környezettudatosság kérdései is. Mindezek a tényezők közösen segítették az elveszett mesterég újjászületését.

Vass János számos, a Néprajzi Múzeum gyűjteményében, falvakban, Erdélyben végzett kutatásának és gyűjtőmunkájának köszönhetően, ezeket a tárgyak ma újra birtokba vehetjük. A hagyományos tevékenység felelevenítése a továbbadásra is lehetőséget ad. Ennek köszönhető, hogy ma már nemcsak egy, hanem két pintér és kupakészítő népi iparművész munkáiban gyönyörködhetünk. (Huth Anna – kulturális menedzser)

Vass János – pintér és kupakészítő népi iparművész

„Szükséges megbecsülnünk a múltunkat, hogy jövőnk is lehessen.”

1951-ben született. Második generációsként, a szülei által alapított, fával foglakozó, bajai műhelyben gyakorolja mesterségét. Fontosnak tartja a szüleitől kapott értékek, a tőlük tanult tudás továbbadását a harmadik generáció számára is. A pintérmesterséget felelevenítő munkáját 1995 óta folytatja. Termékei belföldi (pl. Iparművészeti Múzeum, Hagyományok Háza, Kapolcs – Művészetek Völgye stb.) és külföldi kiállítások (pl. Waiblingen, Ulm) gyakori szereplői.

Tomó Zsolt – pintér és kupakészítő népi iparművész

„Munkámban a régiek tudására támaszkodom, és a mai kor igényeihez illesztem.”

1976-ban született. A fa megmunkálásával 1998 óta foglakozik. A kupakészítés mellett, a gasztronómiához tartozó fa használati eszközöket is készít. A szakmát vejétől, Vass Jánostól tanulta. Munkáit a kezdetek óta zsűrizteti. 2001-ben megkapta a kupakészítő népi iparművész, 2004 augusztusában pedig a pintér népi iparművész címet. Termékei belföldi (pl. Iparművészeti Múzeum, Hagyományok Háza, Kapolcs – Művészetek Völgye stb.) és külföldi kiállítások (pl. Waiblingen, Ulm) gyakori szereplői.

Pintér, bodnár, vagy kádár?

A pintéreket egyes vidékeken a bodnár, vagy kádár nevekkel is szokás emlegetni. A Magyar Néprajzi Lexikon is azonos szakmaként említi őket. E szakmák mégis – bár hasonlók, hisz dongás, abroncsos faedényeket állít elő valamennyi -, sok tekintetben különböznek egymástól, tevékenységük vidékenként változhat. A kádárok és a bodnárok elsősorban keményfából, hajlított dongával, az ipar és a borászok számára készítették edényeiket, a pintér ezzel szemben puhafából, egyenes dongájú edényeket hozott létre, a paraszti háztartás számára.

A pintérmesterség

A pintérmesterség 2004 előtt kihalt, céhes múltú mesterség volt Magyarországon. A pintér a paraszti háztartás mindennapos, fából készült, dongás használati eszközeit állította elő. A vizes padon elhelyezett kiöntőkanna, a mellette lévő ivókupák, az egy itatú apró kupa, a meszelyes kupa, a meszelyes és az egy iccés, bokályforma, fedeles kupa, mind-mind fából készült, dongás faedények voltak. A lisztet és egyéb gabonát is dongás faedényekben tárolták, de még – egyes adatok szerint – a tollat is ilyen edénybe rakták. Az asszonyok fadézsában mostak, és dongás dézsa volt a fürdőedény is. A fehérítő mosáshoz szükséges fahamut is ilyen edényben tartották. Ebben készítették a hamulúgot, de ez volt a szapuló sajtár, vagy párló sajtár is. A fadézsa mellett háromlábú mosogató dézsa is használatba volt. A hústartósítás eszköze a sózódézsa volt, a legfinomabb savanyúságokat pedig szintén fadézsákban készítették. (pl. répás tung, vagy ugorkás hordócska). A kamrában a zsírt fabödönben, vagy vindölben tárolták. Ezek gyakran 10-12 iccések voltak, de említenek 25, 30 és 50 iccés fabönöket is. Az ecet készítéséhez is faedényt használtak. A tej feldolgozása során fejő sajtárt, fejő séfőt, fejő zsétert, tejes sajtárt, fejő kannát és vajköpülő edényeket használtak. Utóbbiakat két-három méretben is gyártották. A vajat és a túrót is faedényben tárolták, és tudunk sajtos vindölről is. A vatálék voltak a kulacsféle, dob formájú edények, amit a vízhordásra használtak. (Észak-Dunántúlon vízhordó dézsa, míg Zala, Tolna és Somogy megyében vízhordó sajtár a neve.) A kútvödör és a lóitató sajtár is fából készült. (Utóbbinak formája nem ismert.) A gabonamérőnek külön jelentősége volt, hisz a munkabéreket vékában mérték.

A régi mértékegységek

A régi mértékegységek mindig duplázódtak. A verdungos pohár 1,77 dl, a meszelyes (két verdung) 3,54 dl, az iccés vagy itcés (két meszely, vagy négy verdung) 7,08 dl, a pintes (két icce, négy meszely, vagy nyolc verdung) 1.416 liter, a véka vagy szapu (nyolc pint) 11,33 liter, az akó (négy véka vagy 32 pint) 45,32 liter. (Egy magyar icce 0,848 liter, egy pozsonyi icce 0,839 liter, egy kis – erdélyi – icce 0,707 liter.) Ezek után könnyen kiszámolhatjuk, hogy a „100 icce bort ide az asztalra” szövegű nótában 70-80 liter bort kellene a csaplárosnénak felszolgálnia! Egyes mértékegységek megfelelőit a két népi iparművésznek máig nem sikerült megfejtenie. Ilyenek a kila, köböl, az oktán, a mérce. Ezek, a vékával együtt, hitelesítve, a gazdaságokban és a malmokban voltak megtalálhatók. Számos edény formája is felfedezésre vár még, hiszen ezeknek csak megnevezéseit ismerik. Ilyen a féloldalas csőszájú palack, a közönséges palack, a talpas pereces pohár, a vízipuska, a hájas pohár. (Forrás: Vass János)

A kiállítás a felsorolt edényeket csak részben mutathatja be, ám a készítő remélik, hogy a további kutatómunka meghozza majd gyümölcsét, és hamarosan a pintérmesterség által előállított edények valamennyi darabját elkészítik majd, a kupakészítők munkáival kiegészítve.

A kiállítás megnyitója a Múzeumok Őszi Éjszakája program része.

A kiállítás a Bács-Kiskun Megyei Közgyűlés Hivatala támogatásával jött létre.

A kiállítás rendezője a Királyi Borház és Pincemúzeum.