Puglia városkáinak múltja az európai történelem legszebb pillanatait idézi
Kalandozások Dél-Itáliában (Képgalériával)
Dél-Itália keleti része, vagyis az Adriai-tenger partvidéke kevéssé frekventált célpont a turisták körében; a nyugati part, Nápoly, Sorrento, Amalfi elviszi a show-t, ám e terület – Puglia régió – talán éppen ezért is érdekes: ősi, kissé vad tájaival, emberközeli, élhető városkáival, kócos tengerpartjaival, narancs- és olajfaligeteivel, középkori és barokk templomaival, már-már közel-keleti hangulatot árasztó öreg tereivel izgalmas, felfedezésre váró táj, ráadásul a turisták tömegei sem lepik el, legalább is a főszezonon kívül időszakban biztosan nem.
Örökzöld világ
Az elmúlt években egyébként érezhető errefelé némi fellendülés a turizmusban: az árak Nyugat-Európához – és bizony hazánk népszerű turistacélpontjaihoz képest is – olcsóak, egy öt tagú család Lecce központjában elköltött ebédje összesen hatvan euróba került –, nem beszélve a szállásról. A tengerparttól tíz kilométerre fekvő tüneményes Mesagne-ban, a barokk terecskéivel, középkori, sikátoros utcáival, és a történelmi városka szívébe vezető, tekintélyes Porta Grande-val – mert milyen város az, amelyik nem méretes díszkapuval fogadja az érkezőket? – büszkélkedő városkában megszállni szintén hihetetlenül olcsó. Csak még egy adat: Mesagne kanyargó főutcáján álló, a helyiek által igencsak felkapott kávézóban egy ízletes csokoládés croissant-ért és capuccinóért – ezt a kávéfajtát csakis reggel és délelőtt fogyasztják, délután szentségtörés ilyet rendelni – mindössze három eurót fizettünk. És ha már szóba került a gasztronómia: az ételek igazán jók, minőségi alapanyagból készülnek – válasszunk akár házitésztát vagy vaslapon sütött tintahalat –, ám akkor üti meg az ember a főnyereményt, ha betéved egy piacra: az általunk is ismert gyümölcsök itt egészen új arcukat mutatják, a kivinek, a mangónak, a narancsnak íze, illata, színe van, ami nem meglepő, tekintve, hogy még novemberben is zöldellnek – vagy inkább sárgállanak a gyümölcstől – a narancsligetek.
Mesagne esti pillanatai
A késő ősz Pugliában egyébként gyönyörű, a természet semmiféle jelét nem mutatja az ősznek, az örökzöld növények látványától olyan érzése támad az embernek, mintha Petőfi Tündérországában járna, mert „nyoma sincs a télnek”, a hőmérő higanyszála még november elején is húsz-huszonkét fokot mutat, a levegő pedig a még ilyenkor is erős napsütésben bizony jóval melegebbnek érződik. Nem csoda, ha november végén a tengerparton fekvő Brindisi strandján a lelkes turisták még javában pancsolnak a tengerben. Puglia kisebb városaiban igazi dél-itáliai béke honol, ami a felszínes szemlélő számára afféle mediterrán nemtörődömségnek tűnhet, valójában csak sajátos életfelfogás, ami azért kissé irigylendő. Itt még Halloween idején is nyári időszámítás van, abban az értelmemben legalábbis, hogy minden áldott nap jóval éjfél után fekszenek le az emberek, reggel kilencig pedig senki nem jár az utcákon. Délután egykor bezárnak a boltok: indul a szieszta ideje, amit az itt élők véresen komolyan vesznek.
Barokk méltóság
Nápollyal és a többi déli nagyvárossal ellentétben errefelé kevés bevándorlóba botlik az ember, igaz Lecce – mint a régió egyik jelentős városa – már eltart jó néhány bevándorlót, az Afrikából érkezők itt is piacozással, maguk készítette ékszerekkel, kosarakkal próbálják fenntartani magukat. Lecce a Salentói-félsziget közepén fekszik, dél Firenzéjének is nevezik, egységes, a barokk által meghatározott városképe miatt. A város igazán ősi, már az ókori görögök is bevették magukat e vidékre, fellendülése pedig kiknek másnak, mint az élet napfényes oldalát élvező rómaiaknak köszönhető: maga Octavianus is ellátogatott ide, hogy megszerezze a helyi, messzáp arisztokrácia támogatását nagyratörő politikai terveihez. Lecce utolsó virágkora a barokk idejére tehető, ekkor épült ki a város, fennkölt homlokzatú, pazar belső terű templomok sorát építették fel, a város minden csücskére egyet. Ám csalódni fogunk, ha arannyal és burjánzó díszítményekkel teleaggatott barokkot várunk. Lecce ősibb ennél, öreg város, ami minden pórusában érezhető.
Lecce, a barokk város
Lecce, Cattedrale di Santa Maria Assunta
Szerzetesek és James Bond
Leccéből a Basilicata régió csücskében álló Materába indulunk, amely ezeréves barlanglakásaival, a sassikkal, ősi barlangtemplomaival – a Santa Maria de Idrist konkrétan sziklába vájták –, az egymás fölé épített homokszínű házaival egy mély szurdokvölgy feletti magaslatra épült város. A szikrázó napsütésben a homokszínű házak között tekergő sikátorok között, lépcsősorokon fel és le járva egészen furcsa időutazásban lehet részünk: a VIII. században itt letelepedő bizánci szerzetesektől a középkori városka lakóin át a reneszánsz és barokk hercegecskék világáig az európai történelem különleges pillanatai vonulnak el a szemünk előtt – vagy legalábbis azok nyomain járhatunk. Az Unesco 1993-ban a világörökség részévé tette a Sassi di Matera épületegyüttesét. Ez a puritán világ egyébként számos filmest megihletett, a bibliai témájú alkotásoknak ideális díszletet biztosított az ősi látkép: Pasolini itt forgatta a Máté evangéliuma című filmjét, és Mel Gibson is ezt a várost választotta a Passió című film forgatásához, de a hollywood-i szuperprodukciók is kinézték a várost maguknak, az egyik James Bond-film Matera főterét választotta nyitójelenete helyszínének.
Matera
