Drávaszögi és szlavóniai pillanatképek
Nem csak tenger
Horvátországot a magyarok többsége az Adriával azonosítja. Tény, hogy a közeli tenger egy kicsit a miénk is, közel áll a szívünkhöz, és az ott nyaralók között honfitársaink minden évben jelentős arányban képviseltetik magukat. Déli szomszédunk ezzel együtt több, mint az Adria.
Szlavónia, a Szerémség horvát fennhatóságú nyugati vége és persze a magyarok lakta Drávaszög, másképp Baranya-háromszög legalább annyi látnivalót, élményt kínál, mint a mediterrán tengerpart – csak másként. Itt van mindjárt Eszék, Horvátország negyedik legnagyobb városa. Területén már a rézkorban település volt, Kr. u. 8-ban, Augustus császár uralkodása alatt Mursia néven római légiós tábor épült ki itt. Egy oklevélben 1196-ban Ezeek néven szerepelt, később a várost többféleképp is említik: Össek, Eszek, később németesen Essegg vagy Essec.
II. Szulejmán szultán a mohácsi csatamezőre tartva Eszéknél kelt át a Dráván, talán ebből okulva 1664-ben Zrínyi Mikós téli hadjárata során felégette a folyón átívelő fahidat. Az oszmán hódítókat csak 1687-ben sikerült kiverni a városból, ezután gyors fejlődésnek indult Eszék, de mivel a muszlim megszállás megtizedelte a térség magyar és horvát népességét, német telepesek költöztek a városba. Az 1710-es években épült fel ma is látható formájában a barokk stílusú eszéki vár, mely fontos erődítménnyé tette a települést. Az évszázadok alatt a horvátság került többségbe a városban, Eszék pedig az ország keleti felének legfontosabb közlekedési, kereskedelmi, kulturális csomópontjává vált. Ezért a horvát függetlenség 1991-es kikiáltása után az addigra a nagyszerb lázálom szolgálatába állított Jugoszláv Néphadsereg és az azt támogató alvilági szabadcsapatok ostrom alá vették, és bár nem tudták elfoglalni, az 1991 nyarától egy évig tartó támadások mintegy 800 áldozatot követeltek. A Drávától északra fekvő Baranya-háromszöget pedig megszállták a szerbek, és bár a horvát honvédő háború 1995-ben győzelmesen véget ért, a területet csak 1998 elején vehette újra birtokba a horvát közigazgatás.
Kevés magyar szilárd önazonossággal
A ma nagyjából 95 ezres Eszék a fővároshoz, Zágrábhoz hasonlóan a monarchiás közép-európaiság otthonosságával várja a látogatót. Hiába, a közel 1000 éves perszonáluniós együttélés nem múlt el nyomtalanul, Istennek hála. Sajnos a város magyarsága a lakosságnak már 1 százalékát sem teszi ki, de azért hallani magyar szót, főleg a Horvátországi Magyar Oktatási és Művelődési Központban, ahol a horvát és a magyar állam támogatásával óvodától középiskoláig tanulhatnak anyanyelvükön a térség magyar gyerekei – de horvát tanulók is vannak, akik szülei előnyt, perspektívát látnak a magyar kultúrához kapcsolódásban. 2019-ben korszerű kollégium is épült, így a távolabb lakóknak nem kell naponta ingázni. Akik mégis reggel jönnek, délután mennek, azokat iskolabusz hozza-viszi, így a szülők biztonságban tudhatják gyermekeiket. Az itt végzők szilárd magyar önazonossággal hagyják el az intézményt, sokan közülük felnőttként aktív munkásai lesznek a drávaszögi, horvátországi magyar jövőnek.
A piacon is hallani magyar szót, itt külön állandó részleget is kialakítottak a magyar termékeknek. Ahogy gusztáljuk a kofák kínálatát, itt is, ott is környékbeli falvak magyar termelőinek portékája kínálja magát. Végül kopácsi paprikát, paradicsomot, hagymát, őrölt piros paprikát veszünk, hogy mindezek ízletes lecsóvá lényegüljenek át. És mivel idejét sem tudjuk, mikor jártunk ott, nyomban elhatározzuk, hogy Kopácsra is ellátogatunk – de erről majd a maga rendjén szólunk, egyelőre maradjunk Eszéken!
Győzött a piros kisautó
A város építészete erősen eklektikus, a barokktól a klasszicizmuson át a tüneményes szecesszióig sokféle stílus gyönyörködteti a szemet, de a jugoszláv szocreál is rányomta a bélyegét az összképre. Az épületek egy részén ma is láthatók a háború nyomai.
A Vukovári út és a Tripimir herceg utca kereszteződésében sajátságos emlékművet állítottak a harcoknak. Az installáció egy T55-ös tankot maga alá taposó kis piris FIAT-ot ábrázol. A jelenet arra emlékeztet, hogy 1991. június 27-én ugyanebben a kereszteződésben egy eszéki polgár, Branko Brekšić leállította kis piros FIAT-ját, hogy megállítsa a belváros felé száguldó jugoszláv tankokat. Az egyik T55-ös természetesen maga alá gyűrte a kisautót, de Dávid és Góliát küzdelméből végül mégis a gyengébbnek tartott fél, Horvátország került ki győztesen. Utólag az is kiderült, hogy a tankvezető szintén eszéki horvát fiú volt, a Jugoszláv Néphadseregbe besorozott Josip Ilić, akinek fejéhez pisztolyt szorított parancsnoka, így kényszerítette, hogy teljes sebességgel gázoljon át mindenen. Később megszökött az agresszoroktól, és beállt a horvát hadseregbe, történetesen ugyanabba a gárdadandárba, amelyben az eltiport kisautó tulajdonosa is szolgált. Akkor nem találkoztak, a háború után viszont igen, barátok lettek.
Szlavón büszkeség
Eszéken bolyongva lépten-nyomon szembeötlő az erőteljes, meghatározó regionális öntudat. Az itteniek büszke horvátok, de azon belül büszke szlavónok. Ez tükröződik a gasztronómiában, a horvát Konzum élelmiszerbolthálózat helyi kínálatán, a jelképhasználatban, nem utolsósorban a fősodrattal e ponton összeérő helyi szurkolói szubkultúrában, melynek igényes falfestményei az eszéki büszkeséget hirdetik. „Szurkolj a helyi futballklubnak”, „Eszék Eszéknek szurkol”, „Eszék, Isten és mi”, „Szlavónok”, „imádom Eszéket”, „Isten hozott a fehér-kék városban, Szlavónia szívében”, „szeretem Eszéket” – ilyesféle jelmondatok olvashatók városszerte, utóbbi ráadásul németül és magyarul is. Az eszéki futballklub 1988-ban alakult szervezett szurkolói csoportja, az egykori több száz fős római katonai egység, a kohorsz horvát nevét viselő Kohorta kis – de tényleg csak kis – túlzással az egész várost fehér-kékre (nem kék-fehérre ) festette, művészi igényességű alkotásaikon rendre megjelennek Szlavónia címerének attribútumai, a Dunát és a Drávát jelképező hullámok, valamint a nyest (e régió egykor nyestbőrben fizette az adóját, és ez olyannyira meghatározó volt, hogy az euró által mára sajnos felváltott horvát fizetőeszközt is így nevezték el – a kuna magyarul nyestet jelent. De megörökítették a horvát honvédő háborúban is részt vevő szurkolótársuk, a 2018-ban elhunyt Dalibor „Žižo” Žižanović emlékét is.
A sebes sodrú Dráván a város nyugati csücskénél az E73-as európai főút hídján kelhetünk át, Eszék keleti végén a háborúban megsemmisült elődje helyén 1993-ban épült, a független Horvátország első elnöke, Franjo Tudjman nevét viselő híd ível át a folyón, a kettő között pedig az 1981-ben épült, 1993-ban, majd 2007-ben felújított, eredetileg Ifjúsági hídnak nevezett kecses, kizárólag gyalogosan és kerékpárral járható kábelhídon juthatunk át a vadregényes északi partról (ahol a nem túl fantáziadús, annál giccsesebb Kopakabana nevű szabadstrand és büfésor is található) a belvárosba. Ennek központja a barátságos főtér, mely a haza atyjaként tisztelt Ante Starčević (1823-1896) nevét viseli; ő politikus, publicista volt, az egykor meghatározó befolyású Horvát Jogpárt egyik alapítója volt. Tőle ered a horvát nemzeti alapvetésnek tekinthető, eszéki szobrának talapzatán is olvasható mondás: „Csak Isten és a természet törvényei állnak Horvátország népének szabad akarata fölött. Isten és a horvátok.” A tér sarkán áll a neoklasszicista stílusban épült Szent Péter és Pál katedrális, Eszék legnagyobb római katolikus temploma, melynek 90 méter magas harangtornya a város szinte minden pontjáról látható.
A Dráva Eszéknél
Eszéki alkonyat, balra a Szent Péter és Pál Székesegyház
Ante Starcevic, a haza atyja szobra Eszéken
Eszéki nyáreste
Az eszéki Szent Péter és Pál székesegyház
Háborús nyomok Eszéken
Eszéki vár
Az eszéki vár a Dráva északi partjáról
Eszéki kábelhíd gyalogosoknak és kerékpárosoknak
Eszéki kábelhíd gyalogosoknak és kerékpárosoknak
A Dráva Eszéknél
Mártír város, mártír falu
A háború nyomai Vukováron
Vukovár újjáépített belvárosa
Háború és béke – vukovári kontraszt
Vukovári sétálóutca
Franjo Tudjman, a független Horvátország első elnökének szobra Vukováron
A horvát szabadságért életüket áldozó hősök emlékműve Vukováron
A horvát szabadságért hősi halált halt francia önkéntes, Jean-Michel Nicolier szobra Vukováron
Eszékről délkeletre vesszük az irányt, a nagyobbrészt szerb uralom alatt nyögő Szerémség horvát fennhatóságú nyugati végébe, Vukovárra, a nagyszerb agressziót talán leginkább megszenvedő mártírvárosba. A megszállók gyakorlatilag a földdel tették egyenlővé, ezt számos romos épület ma is tanúsítja. Vukovár körül 1991 augusztusában zárult be az ostromgyűrű, és bár az 1800 védő hősiesen harcolt a 36 ezres támadósereggel szemben, véres harcok után az év novemberében elesett. A bevonuló szerbek több száz katonát és civilt mészároltak le, köztük a 25 évesen hősi halált halt francia önkéntest, Jean-Michel Niccolier-t, akinek emlékét szobor őrzi a Duna-menti városban. A parton a jellegzetes horvát hármasfonattal, az összefogás erejét jelképező pleterrel ékesített kereszt hirdeti a szabad Horvátországért életüket áldozó hősök dicsőségét, a feliratot az ősi glagolita horvát írással is rávésték az emlékműre. A Duna túlpartja már a szerbek megszállta Bácska.
Vukovár emblematikus épülete az egykori víztorony, amit a megszállók rommá lőttek. A háború után statikailag megerősítették, de meghagyták romos mementónak. Ma kiállítás van benne, ahová lifttel lehet feljutni. Mellette kulturált látogatóközpontot is kialakítottak.
Vukovár hősi temetője méltó és megrendítő emlékhelye a hősöknek és az áldozatoknak, akikért örökláng ég a sírkertben. A városért és a horvát függetlenségért magyarok is harcoltak itt is, nem kell sokat keresgélnünk a sírok között, hogy magyar nevekre bukkanjunk. Az ő sírköveiken is ez áll: horvát védő. A temetőben olyanok is a hősök között kapnak végső nyughelyet, akik túlélték a háborút, és egykori honvédőként később hunytak el.
Visszaindulunk Eszékre, de még betérünk Szentlászlóra, ebbe az Árpád-korban alapított magyar faluba, ahol a 2009-ben Bolíviában meggyilkolt Rózsa-Flores Eduardo vezette Első Nemzetközi Zászlóalj is harcolt 1991-ben, egészen a település novemberi evakuálásáig. A hősökre és az áldozatokra két nyelvű emlékparkban emlékezhetünk.
A rossz zene sem mindegy!
A gyötrő augusztusi kánikula gyakran űz be minket presszókba, kávézókba hűsölni, vizet, üdítőt, Uram bocsá’ sört inni. Az ötletszerű betérések nemzetpolitikai tanulsággal is szolgálnak: majdnem mindenütt rettenetes, szirupos popzene szól – de horvát popzene. Angolszász identitásgyilkolással a legritkább esetben találkozunk. Alkalmasint kötelező tanulmányútra kellene küldeni ide a csonkaországi üzletek, vendéglátóhelyek vezetőit, megmutatandó nekik, hogy lehet nemzeti öntudattal is élni…
Drávaszögi Tüskevár
Eszéket észak felé elhagyva Kopácsra kanyarodunk. Az ősi magyar halászfalu mellett, a Duna és a Dráva összefolyásánál található a 23 ezer hektáros Kopácsi-rét. A védett terület hasonlatos a Kis-Balatonhoz. Nád, sás és más vízinövényzet, amerre a szem ellát. Fából ácsolt takaros tanösvényeken barangolhatunk a Fekete István Tüskevárát idéző vadregényes lápon, sőt, elektromotoros hajótúrán is részt vehetünk, szakszerű vezetéssel. Interaktív kiállításon is megismerhetjük az itteni élővilágot – megjegyezzük, hogy fájó a magyar feliratok hiánya, a horvát és az angol szövegek mellett illene a mi nyelvünkön is feltüntetni a tudnivalókat…
A Tüskevár világát idéző Kopácsi-rét
A Tüskevár világát idéző Kopácsi-rét
A Tüskevár világát idéző Kopácsi-rét
A Tüskevár világát idéző Kopácsi-rét
A Tüskevár világát idéző Kopácsi-rét
Leveli béka a Kopácsi-réten
A Kopácsi-rét bejárata. Fájóan hiányzik a magyar felirat
Ne hagyjuk ki a kopácsi hajótúrát!
Szerencsénkre hajótúra-vezetőnk kopácsi magyar biológus, így a horvát látogatók után nekünk külön magyarul is mesél a lenyűgöző Kopácsi-rétről, ahol 90 rétisaspár fészkel, de él itt 200 hód, 250 kormorán, és 50 különböző őshonos halfaj is megtalálható. A mesterséges csatornát, ahol hajózunk, a Duna áradásai táplálják, az ártéri erdők gazdag táplálékot és biztonságos élőhelyet nyújtanak az állatvilágnak. Voltaképp a fokgazdálkodás valóságát tapasztaljuk meg – nagy tanulság ez is.
Bor, halászlé, és mindez közel
Továbbindulunk észak felé. Csúzán a kitűnő fiatal borász, Kováts Attila pincéjébe térünk be hirtelen váratlansággal, szerencsénkre otthon találjuk a gazdát, régi barátunkat, aki büszkén mutatja meg egyre több szakmai elismerésnek is örvendő borait. Itt, Dél-Baranyában kiváló, ropogós fehérborok és gazdag szövésű, gyümölcsös vörösborok teremnek, és az autósoknak sem kell aszkéta-üzemmódba kapcsolni, a horvát törvények ugyanis, az embereket felnőtt polgárnak tekintő kultúrország lévén, nem üldözik az ebédhez elfogyasztott pohár bort…
Utóbbit, mármint az ebédet a szomszéd faluban, Vörösmarton fogyasztjuk el az egyre szebb, egyre több felújított présházzal csalogató pincesoron, ott is a kitűnő Josić pincészet nagyszerű (és a déli harangszó után nem sokkal 44 fokra szökő embertelen ítéletidő elől menedéket nyújtó) éttermében. A rántott békacomb, a fűszeres zsemlegombóccal, gombás tőzegáfonyamártással tálalt vadas szarvas és a hercegnőburgonyával, zöldborsókrémmel szervírozott omlós füstölt nyakkaraj egyaránt fölségesnek bizonyult. Kiemelkedő volt másnap a haltepertő a bellyei Csingilingi Csárdában (itt van angol nyelvű étlap is), valamint a házilag frissen készített gyufatésztával felszolgált klasszikus dunai stílusú halászlé is a várdaróci Citadella étteremben (itt kizárólag horvát étlap van, de könnyen legyőztük a nyelvi bonyodalmakat, mivel kedves magyar pincérhölgy hozta az ételeket.)
Végül Kiskőszeg felé vesszük az irányt, a jelenlegi magyar-horvát-szerb hármas határhoz. A falu fölé magasodó szirten, akárcsak a budapesti Gellérthegyen, máig éktelenkedik a felszabadításnak hazudott szovjet megszállás emlékműve, ezt leszámítva viszont pazar kilátás nyílik dél felé a szerbek uralta Bácskába vezető bezdáni hídra, észak felé a Mohács alatti csonka-magyarországi ártéri erdőre, északnyugat felé pedig a Mecsek körvonalai sejlenek fel. 2020-ban kulturált kávézó is nyitott itt. Kőhajítás csak ide Villány, alig több Pécs, de Budapest sincs nagyon távol – a magyar fővárosból Szlavónia szívébe, Eszékre autóval nagyon kényelmesen, meg-megállva 3 óra alatt eljuthatunk. Rajta hát!
