A buborékon túl

– A tokiói olimpiai aranyérem megszerzése után több sportolóhoz hasonlóan hosszabb pihenőre vonult, de utána nem kezdte meg a felkészülést a következő ötkarikás játékokra. Miért döntött úgy, hogy nemcsak egy határvonalat húz és más úton, de folytatja, hanem pontot tesz a karrierje végére?

– A határvonalat az olimpia és az azt követő időszak jelentette, amikor úgy éreztem, időt kell adnom magamnak, mert másra vágytam. Egy éven keresztül billegtem a folytatás és a befejezés között. Mire hangosan is kimondtam a döntést, hogy visszavonulok, addigra eljutottam arra a szintre, hogy legbelül képes voltam elengedni az egész pályafutásomat.

– Azzal, hogy olimpiai bajnok lett, elérte a nagy célját és már nem motiválta a kajakozás?

– Az elmúlt években kikopott belőlem a versenyzési láz, már a tokiói játékok előtt sem éreztem magamban azt a tüzet, amit korábban. Ott lebegett a szemem előtt az olimpia, éreztem, hogy meg tudom csinálni, ezért minden belső motivációmat összekapartam magamban. Igaz, a 2020–2021-es évben jutottam ki az olimpiára, de a saját fizikális teljesítőképességemnek a maximumát évekkel korábban értem el. Sokat küzdöttem sérülésekkel és adódott egy-két olyan komplex problémám, ami nagyon sok energiámat elvitt. Abban fáradtam el mentálisan, hogyan találom meg a balanszot a között, hogy képes legyek teljesíteni, de ne tegyem tönkre a testemet. Éreztem, hogy a határon mozgok, és elérkezett a pillanat, amikor rájöttem, nem éri meg tovább nyüstölöm magam, mert később olyan maradandó nyomai lesznek, amivel majd életem végéig küzdhetek.

– Az olimpiai aranyérem megszerzésénél azt érezte, amit korábban várt ettől a pillanattól?

– Mindaz, amit az olimpián átéltem, a versenyzés, a döntő futam, a célba érés, hogy végre kimondhattam, olimpiai bajnok vagyok, mind olyan érzés volt, amire készültem. Utólag beigazolódott, hogy megérte átküzdeni magam az elmúlt évek akadályain, hirtelen minden értelmet nyert.

– Számtalan cikk jelent meg önről az elmúlt években, de az egyik konkrétan a legbalszerencsésebb kajakosnak nevezte. Ha már a sok küzdelmet említette, sérülések hátráltatták, az előző olimpiai kvalifikáció megszerzése ellenére kimaradt a riói csapatból; mennyire érzi úgy, hogy ez a címke illik a pályafutására?

– Sajnos így van, tükrözi a valóságot, bár néha hajlamosak az emberek túlságosan kihangsúlyozni a negatívumokat. Minden élsportoló életében akadnak nehézségek és sokan felállnak a padlóról, ugyanakkor vannak, akik a helyemben feladták volna. Az én karrierem elég rapszodikusan alakult, de valami mindig a vízen tartott. Elfogadtam, hogy nehezebb az utam, nincs emiatt rossz érzés bennem. Volt időszak, amikor volt bennem hiányérzet, és ha más szemléletben gondolkodnék, akkor most is lehetne, de pont a nehézségek leküzdése miatt sokkal értékesebb a most megszerzett olimpiai aranyérem, és egészen mást jelent számomra, mint ha már 2016-ban sikerül elérnem.

– Egyedülálló volt a kiállása az I. Magyar Sportpszichológiai Konferencián, ahol élsportolóként a szakemberek előtt vállalta fel, milyen mentális nehézségei adódtak a pályafutása alatt és milyen utat járt be. Mikor döntött úgy, hogy szakemberhez fordul?

– Nagyjából hároméves ciklusról beszélhetünk. Mint oly sok sportoló esetében, nálam is a teljesítményfokozás volt a hívószó. A sok sérülésem miatt az edzőmmel együtt kerestük a megoldást arra, hogy a fizikai részen kívül hogyan lehet javulást elérni. Tisztában voltam a saját érzékenységemmel, hogy a lelki problémáim testi szinten jelennek meg, de ennél tovább egyedül nem jutottam. Kerestem a testi és lelki összefüggést és egy magánéleti vonal is indokolta, hogy szakemberhez forduljak. Goschi Gabriella klinikai szakpszichológussal (aki a Sport és Lélek Sport-pszichoterápiás Egyesület alapítója is – a szerk.) elkezdett közös munkánk, a terápiák alatt tanultam meg nagyon sok mindent és változott meg a gondolkodásom önmagamról.

– A konferencián, a színpadon egy erős, határozott nő állt, de az ott elmondott története pont a bizonytalanságairól szólt. Honnan indult és hova jutott ezen az önismereti úton?

– Kicsit ki is rázott a hideg, ahogy végiggondoltam, mert a lényeg valójában az, hogy eredménytől függetlenül az ember önmagában erős tudjon lenni és képes legyen kiállni saját magáért. Én nagyon messze voltam ettől, és mai napig tudatosan figyelnem kell arra, hogy ez a magabiztosság meglegyen, mert amit az ember ösztönösen hoz magával, nem lehet teljesen felülírni. Amikor megkezdtem a terápiát, sokkal bizonytalanabb voltam, nem jelentettem támaszt önmagamnak. Ha nem tudtam valakihez kapcsolódni, elveszettnek éreztem magam és rendkívül nehezen hoztam egyedül döntéseket. Problémát jelentett összehangolni az eszem és a szívem, mindig úgy éreztem, túl nagy a szakadék a kettő között. Több mint három év távlatában most már a legtöbb helyzetben azt tudom mondani: bármi történik is, magadra számíthatsz. Megtanultam önálló döntéseket hozni és összehangolni, amit az eszem mond és a szívem diktál. Mindezek kulcsfontosságúnak bizonyultak az olimpiai felkészülésemben. Most már nyugodt szívvel hozok meg bármilyen döntést, nem kérdőjelezem meg utána magam.

– Korábban mennyire az eredményei határozták meg?

– Mint általában az élsportolókat, engem is ez határozott meg, de eljutottam odáig, hogy nemcsak akkor leszek értékes ember, ha megnyerem az olimpiát, hanem azon kívül is vannak értékeim. Azzal, hogy a helyére került minden, a motivációm és a versenyéhségem is visszajött, de másként. Elcsitult bennem a bizonyítási vágy, hogy mindenkit le kell győzni, mert csak attól érzi erősnek magát az ember. Leraktam a terhet, magamnak akartam bizonyítani, nem másoknak. Az olimpiai sikeremet is belül éltem meg.

– Nem lehetett egyszerű a változtatás, hiszen az élsportban az számít, aki a csúcson van, a finanszírozás ettől függ, és a sportolók ebben a felfogásban szocializálódtak.

– Teljesítmény alapján értékelik az élsportolókat, de pont emiatt fontos, hogy mindenkinek meglegyen a kellő önismerete, ami az én életemben nagyon későn jött el. Ezért is érzem küldetésemnek, hogy a fiatal sportolókat felkészítsük és hozzásegítsük, hogy másként gondolkodjanak magukról, mert akkor sokkal könnyebben elhelyezik magukat a profi világban. Sokan küzdenek a befejezéssel is, mert a buborékon kívül nagyon más az élet.

– Épp ezért sok sportoló nem is mer kilépni ebből a buborékból. Harmincegy évesen jelentette be a visszavonulását, megerősödött annyira, hogy nem volt önben félelem? Egy biztos közeget hagyott ott úgy, hogy három évig kellett volna kitartani a párizsi olimpiáig, és korban akkor már az életjáradékra is jogosult lenne.

– Az első reakció pontosan az, hogy Párizs milyen közel van, de nem annak, aki benne él. Ha maradok, félelemből hozom meg a döntést. A belső hang azt mondta, most már hagyjuk abba, engedjem el. Nem állítom, hogy könnyű volt, átestem a depressziós szakasz állomásain, ami nálam három hónapig tartott, és erről is kevés szó esik. Felkészültem erre is, tudtam, mi zajlik bennem, és volt felette kontrollom. Ha már a saját példámat említettem, attól függetlenül, hogy ismerős közegben maradtam – a Szegedi Vízisport Egyesületnél dolgozom, ahova évek óta edzeni jártam –, mégis az első két hónapban minden héten volt olyan pillanat, amikor elfogott egy feszítő érzés belülről, hogy mit keresek az irodában. Elakadtam apró, hétköznapi dolgokon, egyre gyűlt bennem a feszültség és bevallom, többször előfordult, hogy felálltam és kimentem bőgni. Tudtam, hogy elmúlik az érzés és megyek tovább, de pont azért szeretnék másoknak is beszélni ezekről a folyamatokról, hogy ne érezzék elveszve magukat, mert ezeken a fázisokon sajnos át kell esni.

– A civil életben mennyire nehéz meghatároznia a sikert?

– Míg a kajakos pályafutásom alatt heti tíz edzésemből nyolcra azt tudtam mondani, hogy sikerült, és napi visszajelzést kaptam, hogy közelebb kerülök a célomhoz, a hétköznapi életben mindez mást jelent. Ritka a hasonló sikerélmény és visszajelzés, még én is keresgetem. Előfordult, hogy azt éreztem, eltűnt az életemből a nagy cél. Pont pár hete azon gondolkodtam, hogy korábban minden januárban láttam előre az egész évemet, tisztában voltam vele, mikor mi következik: edzés, edzőtábor, versenyek. Most nem látom ilyen tisztán, persze a különböző projektek meghatározzák, de ebben még nem vagyok annyira tudatos, mint a versenyzői pályán. Most csak figyelem magam, hogy mik adnak sikerélményt és milyenek a szürke hétköznapok. Kitűztem magam elé mindenfélét, de nincs olyan konkrét cél.

– A pszichológiai konferencián való szereplés egyszeri kiállást jelentett, vagy egy első lépést egy új úton? Lehet ez új cél, hogy a mentális, pszichológiai vonalon a sportolókat segítse?

– A kérdés első részére válaszolva, abszolút első lépés és örülök, hogy kezdenek összekapcsolódni a puzzle-darabok. Felismertem az irányt, amit képviselni szeretnék, megéreztem a saját hangomat, hogy mekkora szerepe és jelentősége van annak, hogy kimondom azokat a szavakat, amiket mások nem, hogy segítség és élő példa lehessek. Több irányba ágazik el ez az út. Egyik iránya, amiben hétköznapi szinten jelen vagyok Szegeden, az a saját sportágamhoz kapcsolódik, mert itt az egyesületben korosztályokra lebontva készítünk a versenyzőknek mentális felkészülési programot. A Sport és Lélek Sport-Pszichoterápiás Egyesületen keresztül pedig nemcsak a pályaelhagyó sportolókat szeretném megszólítani, hanem minden sporthoz kapcsolódó személyt, akit csak lehet. És igen, mindezt összerakva ez az a terület, az én utam, ahol célokat tudok kitűzni. A motivációm visz előre. Nagyon messziről indulunk, hiszen öt éve én sem tudtam, hogy a sportpszichológia és a terápia mennyire fontos és milyen segítséget jelent az élsportban. Még mindig abban a világban élünk, ahol létezik a fizikai sík, és a lelki dolgokkal nem foglalkozunk, ezt megértetni mai napig a legnagyobb gát az élsport világában. Látszik már egy új, nyitott generáció, akikkel elkezdhetünk felépíteni egy új rendszert és megváltoztatni a sportkultúrát.