A fejlődést kell fókuszba állítani

– Profi kosárlabdázóként dolgozott együtt sportpszichológussal?

– Eléggé messze kell visszatekintenünk időben az élsportolói pályámon, akkoriban szinte nem is létezett még sportpszichológia. A tehetségem korán megmutatkozott, de saját bőrömön tapasztaltam meg, mit jelent az eredményesség érdekében minden pillanatban prés alatt, kizsigerelve lenni. Mielőtt a pályafutásomban elértem volna a teljesítőképességem csúcsát, 21 évesen befejeztem a profi kosárlabdázást, a hátam mögött három magyar bajnoki címmel, három kupagyőzelemmel, ifjúsági Európa-bajnoki bronzéremmel és sok-sok válogatottsággal. Mostani szakmai tudásommal pontosan tisztában vagyok vele: annyira túlterheltek utánpótláskoromban, hogy a fejlődő szervezetem nem bírta.

– Ha kapott volna szakszerű segítséget, meddig jut? Elgondolkodik néha, mennyit tudna segíteni az akkori énjének?

– Rengeteget. Többször felmerült bennem a gondolat, és azt hiszem, messzire juthattam volna a kosárlabdában. Ugyanakkor nem hat át keserűsége emiatt, talán azért nem kellett az élsportolói pályámat továbbvinni, mert így lett időm felkészülni a hivatásomra és rátalálni arra az útra, amin most járok. A saját élmények és tapasztalatok nélkül most nem tudnék több tízezer gyereknek, vagy ha úgy tetszik, rendszerszinten gyerekek tömegeinek segíteni.

– Ezért is választotta a sportpszichológusi pályát, hogy profi karrierje után valamennyire mégis a sportágban maradjon, és más úton, de segítsen?

– Akkor még nem vezéreltek ilyen célok, nem volt tudatos lépés a részemről. Azért sem, mert bár dolgoztak pszichológusok a sport területén, a sportpszichológia mint önálló tudományterület még csak az identitását kereste nemzetközi szinten is. Megszereztem a testnevelő tanári diplomámat, egy évig pedagógus is voltam, az edzői képesítésemmel pedig öt évig kosárlabdaedzősködtem, de bebizonyosodott, hogy a pszichológia az én utam. Évekig kórházi osztályon dolgoztam, amikor először hallottunk arról, hogy itthon is elindul a sportpszichológusi képzés. A felvételi beszélgetés tulajdonképp brain­storming volt, ezután együtt dolgoztuk ki a tanulmányok, módszertanok fókuszait. Az első évfolyammal végeztem, a kórházat otthagyva magánpraxist hoztam létre, és a sport szépen lassan átvette a szerepet, idestova tizenöt éve foglalkozom sportolókkal.

– Ez a munkafolyamat, tapasztalat vezette el odáig, hogy úgy érzi, jelentős változásra van szükség a sport világában?

– Nagyon szerettem a kórházban dolgozni, de azt éltem meg, hiába teszek bele mérhetetlenül sok munkát, hatékony változást rendszerszinten nem tudok előidézni. Olyan korlátokba ütköztem, ami megakadályozta a valódi fejlődést, közben az egyéni terápiák alatt láttam, mennyi mindent érhetünk el. Ugyanezt tapasztaltam meg a sport területén, remekül haladunk, szépen fejlődnek, egészségesebbé, sikeresebbé és eredményesebbé válnak a versenyzők, de a változás elenyésző ahhoz képest, amit közben a sport gépezetében átélnek. A sportközeg törvényszerűen kitermel problémát, és minderre létezik válasz, de nemcsak egyénileg, rendszerszinten is hatékony előrelépés kell. Egyfelől ezért látom szükségesnek a paradigmaváltást, másfelől azért, amit szülőként megtapasztaltam. A gyerekeim is bekerültek ebbe a rendszerbe, és édesanyaként borzasztóan nehéz végignézni, hogy a családi iránymutatás, értékrend, érzelmi támasz ellenére sokszor ugyanazokat a nehézségeket élik át, mint egykor én a kosárlabdában. Döbbenetes szembesülni vele, hogy évtizedek alatt nem történt előrelépés, holott pontosan látom, tapasztalom az egyéni terápiák alkalmával, hogy lehetséges.

– Hol siklik ki a történet?

– Gondoljunk bele, hány millió gyerek van a sport rendszerében, akik szívüket-lelküket, gyerekkorukat áldozzák fel, és mennyi szülő, aki azért küldi sportolni a gyermekét, mert egészségesebb lehet, társakra talál, fair play alapú életszemléletet tanul, kap egy keretrendszert, értékrendet, szemléletet. Mégis gyerekek tömkelege hagyja el a sportot, vagy úgy száll ki, hogy a rengeteg rossz élmény miatt soha többé nem akar mozogni. A legjobb szándék ellenére is félrecsúszik valami a mindennapok szintjén, és lesz destrukció, sérülés, fájdalom, és elvesznek a tehetségeink. Az én szakmám terminológiája szerint a tünetekkel kezdenünk kell valamit. Hiszem azt, hogy a régi és a mostani edzők is jól akarják csinálni, és jó szándék vezérli őket, de az évtizedek alatt berögzült és rosszul kezelt szituációkon változtatni kell. Nekünk, pszichológus szakembereknek adnunk kell egy eszköztárat ahhoz, hogyan lehet más módszereket alkalmazni, a sportszakembereknek pedig folyamatos tanulásra, képzésre és önismereti munkára van szükségük a fejlődéshez. A gondolati irányok megértek, szerencsére nagyon sok szaktársat találtam, és elképesztően gyors változásokat érünk el, már nemcsak egyénileg, hanem közösen, együtt gondolkodva, szülőkkel, edzőkkel, egyesületekkel és szövetségi szinten is.

– Megalapította a Sport és Lélek – Sport-pszichoterápiás egyesületet, összefogtak hazai szakemberekkel, és belevágtak az ötkötetes sportpszichológiai tankönyvsorozatba, amelynek az első része, a Dobbantó című meg is jelent, és megtartották az I. Magyar Sportpszichológiai Konferenciát. Nagy lépések a változás felé, ugyanakkor sok tekintetben még mindig ott tartunk, hogy akkor keresik csak fel a sportolók, ha a teljesítményükben romlás következik be.

– Gyakorlatilag mindegyik így érkezett hozzám, de erre előnyként tekintek, mert legalább ez az a pont, amikor az edző és a sportoló is belátja, hogy másik tudományterületre is szükség van. Magyarul: ez egy kincs, egy ajtó, egy belépési pont, hogy segítsünk, tanítsunk, változtassunk, mert az eredményességet a versenyző, az edző és a szülő is akarja. A fizikai teljesítőképesség elérkezett a határára, innentől kezdve rákényszerül az illető más típusú fejlődésre. Jó és tudatos vezetéssel teljesítménybeli, szellemi, kognitív, mentális és emberi fejlődésnek is tanúi lehetünk. Az együttműködéseinkből körvonalazódik, hogy ha jól működik a sportkörnyezet, a gyerekek másként fejlődnek, korosztályuknál sokkal érettebb, jobb emberekké tudnak válni, de ez önmagától nem történik meg, keretet kell adni és vezetést.

– Mennyire szükséges ehhez a sportolót nem feltétlen csak sportolónak tekinteni?

– A sportoló nem robot, hanem ember. A sporttevékenységben nem csak egy része vesz részt. Hiszen adott a genetikai öröksége, idegrendszerének érése, a biológiai esékenysége, gyerekkora, érzelmei, ami mind hatott rá és a személyiségét formálta. Nem lehet különválogatni az „elemeit”, mert mind­egyik hatással van arra, hogy téthelyzetben, az olimpiai döntőben belövi-e a fontos gólt vagy kihagyja. Az egész ember gondolkodása, reakcióideje, izomzata, lelke, érzelmi állapota mind áthatja az utolsó mozdulatot. Az a szemlélet, amelyben dolgozunk, a fejlődésre fókuszál, végtelen erőforrásokat rejt, mérhetetlen erő kezd beáramlani a teljesítményhelyzetbe, nincs az a dopping, ami vetekedne ezzel.

– Mennyire nyitott a sporttársadalom?

– Egyre inkább, de még mindig a kínok kapcsán nyitnak. Mert amíg működik a testi alapú fejlődés, addig nem akarnak még pluszban dolgozni. De ha ez elakad, megérzik a korlátaikat, akkor a következő lépés, hogy elmennek a sportpszichológushoz. Persze itt is megfogalmazzák, hogy nem hisznek az egészben, edzői hatásra érkeznek, de általában egy ülés alkalmával megváltozik a gondolkodásuk. Megérzik azokat a pontokat, hogy a teljesítményük vagy a testük működése miért nem az ő szolgálatukban áll, rálátnak arra, mi az, ami a sportpályán megakasztja őket. Ehhez a személyiségükkel kell foglalkozni, hogy utána a mozgás magától működjön.

– Ha az olimpiákon és világversenyeken szerzett érmeket nézzük, azt is mondhatnánk, minden rendben.

– Egyedül a sportoló tudja, hogyan érzi magát a bőrében. Az, hogy sikeres, még nem jelenti azt, hogy jól is van, és ez az állapot, meg nem értés is elhozza őket a rendelőbe. Hiszen gyerekkoruktól ezért a célért küzdenek, majd amikor elérik, nem történik semmi, vagy nem azt érzik, amit vártak. Azt kihangsúlyoznám, hogy a sportpszichológiában mindig célunk az eredményesség, sosem tévesztjük szem elől. De ha az eredményt tartom célként fókuszban, sosem fogok segíteni a sportolónak, mert pont ugyanúgy beállok abba a rendszerbe, ami egy ponton túl, puszta jó szándékból, kizsigereli vagy túlhajtja. Nekünk a fejlődést kell fókuszba állítani és arra figyelni, hogyan tud napról napra jobbá válni, és mindennek következménye lesz csupán az eredményesség. Az a kolléga, aki eredménycentrikusan dolgozik, mindig bántalmazza a sportolót! Nem annak igényeit és fejlődési ütemét veszi alapul, hanem az eredményességet. Ha a fejlődést veszem alapul, akkor tudok vigyázni a nyomás alatt lévő, határokat feszegető sportolóra, de nem billenek át. A különbség, még ha kicsinek tűnik is, valójában óriási. Az én hitem szerint a sportoló akkor képes a legjobbat kihozni magából, ha emberként jól van, mert az eredmény nem cél, hanem a fejlődés következménye.

– Talán ez az a lényeges pont és szemléletbeli különbség, ami a változtatás irányába terelte?

– Azt vallom, minden embernek a saját háza táján kell először söprögetni, a saját felelősségünket meglátni. Az, hogy eredmény vagy fejlődésközpontúan dolgozom-e, az én egyéni szakmai felelősségem. Mi, pszichológusok azért tettük le az esküt, hogy az embert segítsük, fejlesszük, vezessük. Minden más esetben hitelemet vesztem, arról nem beszélve, hogy nem etikus és nem is szabályos. Ennek az alapvetésnek a fontosságát ismerte fel az ELTE tavaly, és tanácsadóként kérte fel a Testnevelési Egyetemmel közösen a Sport és Lélek egyesületünket, hogy adjunk szakmai iránymutatást a sportszakpszichológus-képzés országos szabályozásának módosításához. Akkor tudunk a leghatékonyabb változást előidézni, ha a rendszer minden szintjén változtatunk. Éppen ezért a Károli Gáspár Református Egyetemen a szeptemberben induló sportszakpszichológus-képzés már teljes egészében a mi szemléletünkön, koncepciónkon, tantárgyleírásunkon alapul, valamint vendég­előadók vagyunk a Pécsi Tudományegyetemen és az ELTE-TF képzésén is. Fontos, hogy olyan tanítást kapjanak a szakembereink, hogy ha kikerülnek terepre, valós segítséget tudjanak adni a sportolóknak és sportszakembereknek. Elkerülhetetlen a paradigmaváltás! Mert addig nem tudunk egészséges nemzedéket nevelni, amíg nem érünk el változást a sportban.

– Ahogy említette, ehhez rendszerszintű változás szükséges. Nyitott az együttműködésre minden fél?

– Szerencsére Magyarországon edzői és sportvezetői szinten egyre többen értik és érzik az új irányt. A sport minden szegmensében szereztem tapasztalatot, ezért állítom, hogy értem a nehézségeket. A problémát felismerni egy dolog, kijelöltük a keretrendszert is, de a hogyanra is választ kell adnunk. Abban hiszek, hogy ezt csak folyamatos együttgondolkodásban és együttműködésben, a mindennapok szintjén a kis változtatásokban lehet megvalósítani. A jó keret nem elég, azt minőségi tartalommal kell feltölteni! Sportoló nemzetté csupán akkor fogunk válni, ha a mozgásformák gyakorlását minden életkorban áthatja a megfelelő pedagógiai, pszichológiai és önismereti tudás, aminek a feltételei ma még nincsenek meg. Még egyszerűbben megfogalmazva, ha jó kenyeret szeretnénk készíteni, nem elég önmagában a liszt – mint mozgásforma –, vagy a víz és a só – mint pedagógia és pszichológia –, hozzá kell adni a kovászt, az önismeretet is, ami áthatja. A sport területén minden szakember együttes felelőssége, szándéka, tanulása, gondolkodása szükséges a változáshoz.

– Ezen az úton mi jelentheti a győzelmet?

– A labdajátékban megtanultam, hogy ha megnyerjük a mérkőzést, az egy végeredmény. De amíg odáig eljutunk, arra figyelünk, hogy minden pillanatban a legjobb döntést hozzuk meg. Az én célom az, hogy a sporttársadalomban minden területén olyan szakemberek dolgozzanak, akik tenni akarnak az ifjúságunkért, és vállalják a felelősséget, az együttműködést a változtatás érdekében. Hiszek a sportoló nemzet fogalmában, de azt közösen kell hogy megtöltsük tartalommal. Fontos, hogy merjük megtenni a lépéseket, hogy az utánpótlássport valójában a gyerekek tanítását, fejlesztését, nevelését jelentse. Ha ebben a szemléletben dolgozunk, akkor évek múlva sokkal több tehetségünk marad meg, és sokkal több érmet fogunk nyerni. Ami pedig talán még fontosabb, lesznek, akik nem az élsport útjára lépnek, de ők is olyan egészség- és személyiségfejlődésen mennek keresztül sportpályafutásuk alatt, ami alapot ad arra, hogy értékalapú, a fair play szerint élő emberek társadalmát tudjuk létrehozni. De ehhez még rengeteget kell dolgoznunk és változtatnunk!