A figyelemért meg kell dolgozni

– Nemrégiben lábon kihordott egy hátsó fali szívinfarktust. Hogy érzi magát?

– Élek és virulok. A Bajcsy-Zsilinszky-kórház kardiológiai osztályán helyrepofoztak, az egészségem újra a régi.

– Mit gondol, volt köze a szívrohamhoz a hazai ökölvívás mélyrepülésének?

– Nem csodálkoznék, ha kiderülne, hogy igen. Közel két évtized telt el az­óta, hogy Erdei Zsolt bronzérmet nyert a sydney-i olimpián, azóta nem állt magyar bokszoló az ötkarikás játékok dobogóján. De vébén is rég villantottak a fiúk, utoljára Kovács István személyében avathattunk bajnokot 1997-ben, Budapesten. Keserűség tölt el, ha arra gondolok, honnan hová jutottunk.

– Mi okozhatja ezt a hosszan tartó krí­zist?

– Összetett problémáról van szó. A rendszerváltás óta eltelt időszakban hatalmas pénzek tűntek el a szövetségben, és ennek ma is isszuk a levét. Az edzők éhbérért dolgoztak, és a versenyzők is filléreket kaptak egy-egy siker után. Eközben népszerűvé váltak a különböző küzdősportok, amik elszipkázták tőlünk a fiatalokat. Ez persze nem csoda: míg nálunk, ökölvívóknál egy magyar bajnoki címért sokáig csak hátbaveregetés vagy maximum néhány ezer forint járt, addig egy színvonalas kick-box gálán komoly pénzt lehetett bezsebelni a győzelemmel. Ugyanez a helyzet a profi boksszal. A jobb megélhetés reményében rengeteg amatőr váltott szakágat. És akkor még nem beszéltünk a szakemberhiányról…

– Múlt időben beszél. Akkor azért csak javult valamelyest a helyzet…

– Ami az anyagiakat illeti, igen. Az elmúlt évtizedben sokkal több állami támogatást kapott a magyar sport, mint korábban, ebből pedig minden sportág profitált. Hogy mást ne említsek: a Vasasban új edzőteremben tréningezhetnek a bokszolók. Akik jártak a régiben, tudják, mit jelent ez a változás. Azelőtt vödrökbe gyűjtötték a mennyezetről csöpögő esővizet, azokat kerülgették a fiúk bemelegítés közben, mintha szlalompályán lennének. Borzasztó állapotok uralkodtak, most azonban európai színvonalú helyen készülhetnek.

– Az elnökváltástól sokan vártak változást. Jót tett a sportágnak?

– Áprilisban volt két éve, hogy Csötönyi Sándort leváltották, ennyi idő senkinek nem lett volna elég, hogy a romokból várat építsen. Madár kiváló ökölvívó volt, de a sportág marketingfeladatainak ellátásába neki is bele kell tanulnia.

– Valahogy a közönség részéről sem irányul akkora figyelem a sportágra, mint egykor…

– Ennek is több oka van. Ha nincsenek nemzetközi sikerek, nincsenek ikonok sem, akikért érdemes kimenni a versenyekre. Sokaknak a cirkusz, a show kell, ami az amatőr tornákról teljes mértékben hiányzik. A profi gálákon a plafonról is lógnak az emberek, még akkor is hajlandóak több ezer forintos jegyet váltani, ha képzetlen bokszolók lépnek a szorítóba. Az amatőr bokszot kiherélték a különféle szabálymódosításokkal, mint például a gépi pontozás vagy a fejvédő kötelező használata, amely arctalanná tette a versenyzőt. Szerencsére ma már ezeket nem alkalmazzák, ám tudomásul kell venni, hogy a sportrajongók bizalmát nem lehet visszaszerezni egyik pillanatról a másikra. A figyelemért meg kell dolgozni.

– Az ön idejében még nem volt lehetőség profinak állni. Bánja?

– Nem, én így érzem kereknek a karrieremet. Persze a pénz nem jött volna rosszul, de a sikerekkel kapcsolatban nincs hiányérzetem. A müncheni arannyal megkoronáztam a pályafutásomat. Rá két évre, 1974-ben behívtak katonának, ezzel pedig megpecsételték a jövőmet. Két évig szolgáltam, és mivel nem voltam hajlandó átigazolni a Honvédba, nem készülhettem a világversenyekre. Bár a 75-ös montreali előolimpiát megnyertem, a játékokon végül nem sikerült dobogóra állni. Négy évvel később, Moszkvában sem úgy jött ki a lépés, ahogy elterveztem, ezért úgy döntöttem, búcsút intek a hivatásomnak.

– De az ökölvívástól mai napig nem szakadt el. Mivel foglalkozik mostanság?

– A szövetség országos szakfelügyelője vagyok, járom az országot, keresem a tehetséges fiatalokat. Emellett technikai­minimum-vizsgákat tartok. Azoknak a fiatal ökölvívóknak, akik legalább fél éve rendszeresen járnak edzésre, egy ilyen próbatételen kell részt venni, mielőtt versenyezni kezdenének.

– Volt már olyan, akit elutasított?

– Nem. De nem azért, mert lágyszívű vagyok, hanem mert addig nyüstölök mindenkit, amíg meg nem tanulja az alapokat.

– Erre a kitartásra és maximalizmusra egykori edzője, Adler Zsigmond nevelte rá?

– Mindent, amit elértem a sportban, neki köszönhetek. Évről évre kilátogatok a sírjához, idén még nem voltam, de tervezem, hogy kimegyek mostanában.

– Ennyire szoros viszony volt önök között?

– A faterral? Nem kérdés! Nevelő­apám­ként tekintettem rá. Ő nemcsak edző volt, hanem pszichológus és nagyszerű barát is.

– A sport révén rengeteget utazott Nyugatra. Kiváltságos helyzetben volt, akkoriban az átlagember számára nem nyílt erre lehetőség. Sosem jutott eszébe, hogy disszidáljon?

– Nagy volt a kísértés, főleg akkor, amikor a montreali előolimpiát megnyerve négyszázezer dollárt és egy szerződést nyomtak a kezembe. Sosem láttam annyi pénzt egyben. De a gyökereim itthon tartottak. A nevelőanyám majdnem rosszul lett, amikor meghallotta, hogy megfordult a fejemben, kint maradok, ezért inkább hazajöttem.

– Korábban azt nyilatkozta, volt az életében rengeteg örömteli pillanat, de keserűség is. Mire gondolt?

– A feleségem alig múlt negyvenéves, amikor egy betegség következtében meghalt. Onnantól kezdve egyedül neveltem a két kisebbik gyermekemet. Az előző házasságomból született egy fiam, ő már nagyobbacska volt ekkor, sokat segített nekem, de így sem volt könnyű felnevelni őket, főleg rokkantnyugdíjból.

– Rokkantnyugdíjból?

– 94-ben, már edzőként súlyos balesetet szenvedtem az egyik edzésen. Rosszul mozdultam, megsérült a gerincem, ezért tolókocsiba kényszerültem. De nem vagyok egy majrés pali, összeszedtem magam, és talpra álltam. Újra megtanultam járni, igaz, a mai napig bottal közlekedem, mert így érzem magam biztonságban.

– Az aktív sport befejezése után a vendéglátásban dolgozott egy darabig, 98-ban pedig köztéri cipőpucolással hívta fel magára a figyelmet. Erre miért volt szükség?

– Nem magamra akartam felhívni a figyelmet, hanem az egykori élsportolók nehéz helyzetére. Nem voltunk megbecsülve, valahogy megfeledkezett rólunk az állam. De úgy látszik, az akcióm sikeres volt, mert még abban az évben megszavazták az olimpiai életjáradék bevezetését, ami sokat javított a helyzetünkön. Most egy törvénymódosításnak köszönhetően növelték is az összeget, illetve kiterjesztették a kedvezményezettek körét. Örömmel tölt el, hogy nemcsak a bajnokokat, hanem az érmeseket és a felkészítőket is ugyanúgy megjutalmazzák a jövőben.