Fotó: Magyar Sportmúzeum

A délszláv háború sokak szerint 1990. május 13-án kezdődött, amikor a horvát fővárosban a zágrábi Dinamo és a belgrádi Crvena Zvezda összecsapása a lelátón és a pályán is tömegverekedésbe fulladt. Egy évvel később feldübörögtek a tankok, megszólaltak a fegyverek, és a stadionok leghűségesebb, legelkötelezettebb fanatikusai mindkét oldalon elszántan indultak a harcterekre. De nem ők voltak az elsők.Hazánkban is megesett, hogy az út a futballpályáról a frontra vezetett. Kiss Balázs tartalékos főhadnagy hiánypótló munkájából (Békebeli futball a háborús Magyarországon, Hadtörténeti Közlemények, 2012/2. szám) az derül ki, hogy a magyar labdarúgás első hősi halottja az óbudai 33 FC fedezete, ez egyszeres válogatott Steiner Bertalan volt, aki az első világháború elején, 1914-ben esett el a hazáért. A Törekvés jobbösszekötője, Borisz Győző 1916-ban tűnt el a harcok forgatagában, Kóródy Károly, a Ferencváros középcsatára 1917-ben adta életét Magyarországért. Fekete Miklós, a Terézvárosi TC középcsatára fogságban halt meg, a Ferencváros jobbszélsője, Rónay Zoltán túlélte a rabságot, hazatérte után hunyt el fertőző betegségben. Simon Ferenc, a Budapesti Torna Club balfedezete az 1919-es kommün idején a megszálló román csapatok elleni harcok közben egy folyami átkelés során a Tiszába fulladt.

Más futballistáink túlélték a nagy világégést. Fröhlich Sándor, a Ferencváros balösszekötője, klubtársa, a középcsatár poszton játszó Pataki Mihály, a harcokban különösen vitézül küzdő Feketeházy Gyula, a Magyar Atlétikai Club jobbszélsője, illetve a grafikusként ismert, a válogatottban még annak első hivatalos mérkőzése előtt afféle ligaválogatottként szereplő görög származású, evezésben, futásban, kerékpározásban, síelésben, úszásban is szép sikereket arató Manno Miltiades egyaránt élve tértek haza.

Az 1914 és 1918 között dúló „Nagy Háború” legismertebb futballistamúltú magyar katonája minden bizonnyal Friedrich István volt. A későbbi miniszterelnök (1919. augusztus 7. és 1919. november 24. között állt a kormány élén), aki 1922-23-ban a Magyar Labdarúgó Szövetség elnöke is volt, egyetlen alkalommal, 1904 októberében egy Ausztria elleni mérkőzésen lépett pályára a magyar válogatottban – későbbi politikai pályájához illő módon jobbszélsőként.

Egy magyar sportpolihisztor
A legfényesebben ragyogó név Gillemot (kiejtése: Zsilmó) Ferencé. A francia felmenőkkel rendelkező sportember a Műegyetemi FC, illetve a 33 FC csapatának játékosa volt, később részt vett a Magyar Labdarúgó Szövetség megalapításában, 1902. október 12. és 1904. június 2. között pedig a magyar futballválogatott történetének első szövetségi kapitánya volt.

Gillemot Ferenc 1875. szeptember 11-én született Budapesten. Érdeklődése eleinte a kerékpározás felé irányult, 1896-ban és 1898-ban a Budapesti Torna Club versenyzőjeként megnyerte a főváros és Siófok közötti 100 kilométeres országúti versenyt. Futóként is egyedülálló sikereket ért el, az osztrák, illetve a cseh bajnokságban (ne feledjük, ekkor még állt a közös Monarchia) évekig tartotta az 1 angol mérföldes síkfutás rekordját. Más sportágakban is kipróbálta magát: versenyzett a Duna Budapesti Evezős Egyletben, emellett úszott, birkózott, belekóstolt az ökölvívásba, de a téli sportokat is szenvedélyesen űzte. Sokoldalú sportember volt tehát, akárcsak műegyetemi padtársa, az első magyar olimpiai bajnok, Hajós Alfréd, aki nemcsak világhírű úszóként, hanem a magyar labdarúgó válogatott csatáraként is ismert.

Professzionális módszerek
1897-ben Hajós és Gillemot nem csak iskolatársak, hanem csapattársak is lettek a Műegyetemi FC-ben. Ekkortól fordult érdeklődése a foci felé, nemcsak játékosként, hanem bíróként, majd edzőként is. Ő volt az első olyan szakember, aki professzionális módszerekkel készítette fel játékosait. Szemléletmódja messze megelőzte korát, olyannyira, hogy a mai labdarúgásban is ezen elvek érvényesülnek. Gillemot nagy figyelmet fordított a személyre szabott technikai és a kollektív taktikai képzésre, az erőnlét fejlesztésére más kiegészítő sportok (atlétika, kerékpározás, korcsolyázás, és így tovább) bekapcsolásával, és létfontosságúnak tartotta a tehetségek felkutatását és gondozását. Emellett tudta azt, amit a magyar válogatottnál az utóbbi évtizedekben oly sokáig elhanyagoltak, nevezetesen, hogy milyen fontos a csapatszellem, a közösségi érzés kialakítása és az egyéni képességekre alapozott csapatjáték kimunkálása.

Gillemot Ferenc azzal is tisztában volt, hogy a fociban nincs két egyforma mérkőzés, minden meccsre külön fel kell készülni. Odafigyelt arra is, hogy felkészítő és a levezető edzésekkel fokozatosan terhelje játékosait. A magyar válogatott élén töltött bő másfél év alatt a nemzeti tizenegy öt meccsen háromszor győzött, kétszer vereséget szenvedett. Időrendben: 1902. október 12-én Bécsben az osztrákok 5:0-ra nyertek a mieink ellen, 1903. április 5-én Budapesten a magyar válogatott 2:1-re legyőzte a cseheket, 1903. június 11-én ugyancsak hazai pályán 3:2-re diadalmaskodtunk Ausztria fölött, 1903. október 11-én Bécsben 4:2-re kikaptunk nyugati szomszédunktól, 1904. június 2-án viszont a magyar fővárosban 3:0-ra vertük az osztrákokat.

Gillemot Ferenc azonban nemcsak sokoldalú sportoló, sportvezető és edző volt, hanem a sportújságírásban is jeleskedett. Írásai a Sport-Világ, a Pesti Hírlap, a Nemzeti Sport, az Est hasábjain jelentek meg, utóbbi lapnál rovatvezető volt, a Sportfutárnál szerkesztőként tevékenykedett, 1911 és 1912 között pedig saját lapot jelentetett meg Tribün címmel. Felkészült írásait külföldi lapok is átvették.

Aki a halállal komázott
Ám a nagyszerű, sokra hivatott sportember életébe is beleszólt az első világháború. Önkéntesként vonult be Pólába az Osztrák-Magyar Monarchia haditengerészetéhez, ahol nagy hasznát vette úszómúltjának. Később a Magyar Királyi Budapesti 1. Népfölkelő Gyalogezredhez vezényelték, ahol főhadnagyi rendfokozatban szolgált századparancsnokként.

Amikor 1916 nyarán Románia hátba támadta a Monarchiát, Gillemot Ferenc önként kérte áthelyezését a dél-erdélyi harctérre, Petrozsény térségébe. A sportember itt is csodálatra méltóan teljesítette kötelességét. 1916. október 29-én a betegszabadságról a frontra visszatérő Gillemot főhadnagyot a tengerszint fölött 1840 méteren található Moldovișul magaslaton kialakított előretolt állás védelmére küldték.
Kiss Balázstól tudjuk (A sportpályáról a géppuskafészekbe, Nagy Magyarország, 2013/1. szám), hogy a nagy jelentőségű harcálláspontot hatalmas szél- és hóviharban szállták meg a népfölkelők Gillemot Ferenc vezetésével, és drámai véráldozatokkal, de eredményesen védelmezték meg a létszámfölényben lévő román támadókkal szemben. November 6. és 9. között öt szuronyrohamot vertek vissza két századdal és mindössze négy géppuskával. A hatodik támadási kísérlet során, 1916. november 9-én, éppen 100 évvel ezelőtt, mindössze 41 évesen a főhadnagy is elesett Magyarországért Dél-Erdély hegyei között. Gillemot Ferenc hősies helytállásáért posztumusz megkapta a III. osztályú vaskoronarendet. Kiss Balázs idézi az ezredtörténetből:

„A 9-re virradó éjszaka negyven ember esett el ezen a ponton, közöttük ezredünk egyik büszkesége, a sebezhetetlennek hitt, halállal komázó, óriási termetű, legendás hírű Gillemot Ferenc főhadnagy. Utolsó tartalékát akarta bevetni az előnyomuló ellenséges erők ellen, vakmerően példát akarva mutatni, kiugrott a fedezékből és ott érte a halálos golyó. Hősi halála mély gyásza az ezrednek, de dicsőséges példa, amely a dacos kitartás, a rendíthetetlen akarat, és lángoló honszeretet csodálatos energiáját fenntartja bennünk és győzelmekre vezeti a megmaradottakat. Gillemot főhadnagy tetemét két napig cipelték hordágyon a bajtársai, hogy a völgyben temethessék el.”

Földi maradványait végül 1917. május 13-án helyezték végső nyugalomra a budapesti Kerepesi úti temetőben. Tiszteletére a Böjte Csaba ferences szerzetes vezette Dévai Szent Ferenc Alapítvány 2016. október 29-én emléktúrát szervezett hősi halála térségébe.

Gillemot Ferenc, ez a lenyűgözően sokoldalú sportember, akinek szakmai képzettsége ma is útmutató, a nem alkuvó kötelességteljesítés, az önfeláldozó hazaszeretet ragyogó példája. Szellemi és erkölcsi örökségéhez méltónak lenni – ez a mai magyar labdarúgás és minden magyar ember komoly erőfeszítéseket igénylő nagy kihívása.
Ágoston Balázs