A gyerekek megfiatalítanak

– Nem sokat öregedett az elmúlt két évtizedben. Az egyetlen szembeötlő változás, hogy vastagabb lett a szemüvegkerete…

– A hajam pedig megritkult egy kicsit.

– A csuklója milyen állapotban van?

– Miért kérdezi?

– Úgy tudtam, a szertornászoknak a csuklójuk megy tönkre leghamarabb. Vagy ez csak a lólengőkre igaz?

– Azt szokták mondani, hogy ha egy olimpikonnak reggel nem fáj semmije, akkor meghalt. De én nem panaszkodom, teljesen rendben vagyok fizikálisan, nincs komolyabb problémám, amivel kezelésre kéne járnom. Valószínűleg a géneknek köszönhetem, hogy nem öregszem látványosan. Harmincéves koromban még simán előfordult, hogy elkérték tőlem a személyimet.

– A sportnak semmi köze a külsejéhez?

– Az aktív sportpályafutásom vége felé alig vártam, hogy ne kelljen többé fogyókúráznom. Miután abbahagytam a versenyzést, zabálni kezdtem, aminek eredményeként hamar felszedtem húsz kilót. Nem tetszett a látvány, azóta igyekszem formában tartani magam, hetente négyszer is futok. Az időm nagy részét pedig gyerekek között töltöm, ami megfiatalít.

– Mivel foglalkozik mostanság, ha épp nincs karanténban?

– Egy soproni táncegyesületben tartok talajakrobatikát fiataloknak, a szombathelyi egyetemen pedig külsős szakoktatóként dolgozom. Azok a hallgatók, akik nálam tanulnak, testnevelő tanárok lesznek.

– A sportkarrier befejezése után sokan nem találják a helyüket a nagyvilágban, önnek is voltak hullámvölgyek az életében, miután leköszönt. Hogy érzi, mostanra révbe ért?

– Vannak elképzeléseim, megpróbálom megvalósítani őket, aztán vagy összejönnek, vagy nem. Nem aggódom. Ha akarnék, tudnék főállásban dolgozni. Jól érzem magam a bőrömben, sokat vagyok itthon, segítek a családnak. Most épp a kerti munka a fő tevékenységem.

– A sportága történéseit nyomon követi?

– Egyáltalán nem. Van jobb dolgom is.

– Kiábrándultnak tűnik. Teljesen megszakította a kapcsolatot a tornatársadalommal?

– Ők szakították meg velem. Nagyon szívesen edzősködnék Sopronban, csak hát nem engedik.

– Miért?

– Soha nem akartam se szövetségi elnök, se vezetőedző lenni, egyszerű nevelőedzőként képzeltem el magam, ám ahhoz, hogy a saját elképzeléseimet érvényesíteni tudjam, kegyetlen hatalmi harcokat kellett volna megvívnom. Lehet, hogy ha egyszer-kétszer befogtam volna a számat, akkor teljesül ez az álmom, de mindig is kritikus és szókimondó ember voltam, egyetlen pozícióért sem tartottam magamban a véleményemet, vagy álltam be olyan sorba, amiben nem éreztem volna jól magam.

– Többször vállalt munkát külföldön. Miért költözött végül haza?

– Amerikából azért, mert szerettem volna kizárólag az olimpiai felkészülésre koncentrálni, és bár korábban volt olyan Európa- és világbajnokság, amire saját magam állítottam össze az edzéstervet, Sydney-vel kapcsolatban úgy gondoltam, szükségem lesz egy tapasztalt szakember segítségére. Izlandon a család felének rettenetes honvágya volt, ezért döntöttünk a költözés mellett, Svájcot azért hagytam ott, mert idővel beláttam, nem megy az ingázás, Ausztriában pedig szembesültem azzal, hogy a sportágnak nincs olyan hagyománya, mint itthon, az osztrákok inkább hobbiként, mintsem hivatásként tekintenek a tornára.

– Az Egyesült Államokba a rendszerváltás után költözött ki. Komoly elhivatottságról árulkodik, hogy végül búcsút intett Amerikának.

– Volt egy edzőkollégám, akivel megbeszéltük, hogy a 2000-es olimpia után saját klubot alapítunk, ám az éremkollekciómból hiányzott még egy vb-arany, amire nagyon vágytam. Hívtak több helyre is dolgozni, de úgy határoztam, inkább itthon maradok és felkészülök a versenyre. Nem hoztam rossz döntést: 2002-ben hazai közönség előtt nyertem világbajnokságot, így minden babért learattam, amit lehetett.

– Mennyit változott a sportág azóta, hogy abbahagyta a versenyzést?

– Az elvárások és az eredménykényszer is jóval nagyobb mostanság, talán ezzel magyarázható, hogy nagy a lemorzsolódás. A torna ma olyan, mint a cirkusz. Ha megnézed egy szer döntőjét, olyan elemeket, kombinációkat látsz, hogy megáll az eszed. Az a lényeg, hogy a látvány minél több embert vonzzon a képernyőhöz. Az én időmben még mind a hat szeren meg kellett mutatnunk, mit tudunk, ma ez nem így van, mindenki specifikálódik, arra fordítja az idejét, amiben a legjobb. Sokkal többet kell edzeni ahhoz, hogy magas szintre kerülj, ezért kevés a kitartó versenyző, nem beszélve arról, hogy a jó eredményre akkor sincs garancia, ha az ember a lelkét is kidolgozza. Ráadásul ebből a sportból megélni nem lehet.

– Ajánlaná a saját gyerekeinek a tornát?

– Ajánlottam, de egyikük sem hajlott rá. A legkisebb lányom az akrobatikus rock and rollt választotta, a középsőt a művészetek vonzzák, színésznőnek készül és hegedül, a legnagyobb pedig Dublinban él, hosszú évek óta ott dolgozik.

– 2020 dupla jubileum az ön számára. Nemcsak az ötvenedik születésnapját ünnepli, hanem a huszadik évfordulóját annak, hogy olimpiát nyert. Sokak szerint minden idők legszebb gyűrűgyakorlatát mutatta be akkor. Mire lenne elég, ha most indulna vele egy versenyen?

– Olimpiai aranyérem biztosan nem járna érte, sőt, talán még döntőbe sem kerülnék vele. Persze nem azért, mert gyenge a gyakorlat, hanem mert sokat változtak a szabályok, más pontszám jár egy-egy elemért, kombinációért.

– Elgondolkozott azon, mit tett volna, ha a sydney-i olimpia évében hasonló járvány üti fel a fejét, mint amilyen a mostani?

– Semmi különöset. Folytattam volna a felkészülést az új időpontig. Persze mentálisan azért biztosan megvisel mindenkit, ha elhalasztanak egy ilyen várva várt nagy eseményt, hiszen borul az addigi edzésterv, de egy év pluszmunkába még akkor sem hal bele az ember, ha már nem fiatal versenyző. Ha elmaradt volna az olimpia, az már más kérdés lenne. Abba beleroppantam volna lelkileg.

– Változtatna valamit az elmúlt ötven éven, ha lenne rá lehetősége?

– A pillangóeffektus-elmélet szerint ha egy lepke megrebbenti a szárnyát a föld egyik felén, az akár tornádót is gerjeszthet a másikon. Lehet, hogy ha megváltoztatnék valamit, nem az jönne ki a végén, mint ami most van. Szerintem minden történésnek megvolt az oka az életemben. Például, amikor Amerikában éltem, visszahallottam, hogy a rossz nyelvek szerint elhízott életművészként tengetem a mindennapjaimat. Ezen felbuzdulva aztán olyan edzésmunkába kezdtem, mint még soha. Az eredmény pedig egy olimpiai arany lett. Nem öltem embert, nem raboltam bankot, nem kábítószereztem. Nincs mit megbánnom.