A hazaszeretet vitt előre

Maráz Zsuzsanna nyerte az Athéntól Spártáig tartó 246 kilométeres ultrafutást, a Spartathlont. Az abszolút versenyben csak 16 férfi előzte meg: 27 óra 4 perc 28 másodperc alatt ért célba. Az esztergomi orvosasszisztenssel, intimtorna-oktatóval és ultrafutóedzővel a megmérettetés nehézségei mellett futókarrierjéről és az amatőr sportolók körében is egyre népszerűbb futás vonzerejéről beszélgettünk.

Fotó: T. Szántó György/Demokrata

– Hogyan vált szenvedélyévé a futás?

– Gyerekkoromban csupán hobbi szinten sportoltam, de hogy jól futok, az már akkoriban kiderült. Amatőr iskolai versenyeken ugyan indultam, ennél többre azonban nem vágytam tinédzserként. A húszas éveimben robbant be az aerobic Magyarországra, én is jártam edzésre heti kétszer, ami bőven kielégítette az akkori mozgásigényemet. Sosem küszködtem súlyproblémákkal, de miután megszületett a lányom, maradt rajtam pár haszontalan kiló. Úgy döntöttem, hogy ezt diéta helyett mozgással fogom leadni. Másfél éven keresztül napi tíz kört, vagyis négyezer métert futottam a házunkkal szemben lévő futballpályán. A fölöslegtől hamar megszabadultam, ám e rövid idő alatt annyira megszerettem ezt a mozgásformát, hogy eszembe sem jutott abbahagyni.

– Nincs egyedül: ma már Magyarországon is nagy divat a futás…

– Hihetetlen változás ment végbe e téren az elmúlt két évtized során! Amikor kezdő voltam, még úgy néztek rám az utcán, ha kocogtam, mintha ufó lennék, beszólogattak, csúfolódtak a járókelők. Manapság már teljesen természetes ez az életforma, nemcsak a fővárosban, hanem vidéken is egyre többen választják a sport és a kikapcsolódás e formáját, ami örömteli tény, főleg most, hogy kiderült, mi vagyunk a világ egyik legtúltápláltabb nemzete.

– Egy átlag hobbifutó alkalmanként maximum húsz kilométert tesz meg. Önt mi késztette arra, hogy extra távokat fusson?

– Tíz év után foglalkoztatni kezdett a versenyzés gondolata, és amikor betöltöttem a negyvenedik életévemet, úgy döntöttem, bővítem a bakancslistámat egy maratonnal. Addigra a lányom is elérte a kamaszkort, így több időm maradt a futásra, fel tudtam készülni erre a kemény megmérettetésre.

– Mit érzett, amikor a budapesti maratonon célba ért?

– Leírhatatlan boldogság töltött el. Büszke voltam, hogy nem ütköztem neki az úgynevezett maratoni falnak, a futók jelentős hányadának ugyanis ennél a pontnál fogy el az összes energiája. Én a harmincadik kilométer után is fájdalmak nélkül folytattam az utat, és erőlködés nélkül értem célba.

– Talán valamilyen különleges képesség játszott szerepet ebben?

– Ma is úgy gondolom, a fokozatosságnak köszönhetem, hogy ilyen könnyedén teljesíteni tudtam ezt a komoly távot. Később az ultrafutások során is ezt a taktikát alkalmaztam. Sokan ott rontják el, hogy miután mozgásra adják a fejüket, irreális célokat támasztanak magukkal szemben. Ennek viszont legtöbbször az a következménye, hogy pár alkalom után elmegy a kedvük, és abbahagyják a sportot. Pedig egy maratonra a nulláról is föl lehet készülni egy év alatt, ha az ember kitartó, és ha nem teszi magasra a lécet a legelső napon.

– Egyénileg készül a versenyekre, vagy szakember segítségét is igénybe veszi?

– Edzővel dolgozom, de csak havi szinten találkozunk. Minden hétfőn kapok egy személyre szabott edzéstervet, amit egyénileg hajtok végre, a tréningek során pedig a megadott szempontok szerint dokumentálom a történteket. Az így összegyűlt adatokat hétvégén továbbítom az edzőmnek, aki kielemzi azokat, és a kapott eredmény alapján összeállítja a következő heti programot.

– Meddig bírja futás nélkül?

– Nincs nap, hogy ne futnék. Olyan előfordul, hogy gyengébb edzésmunkát végzek, de számomra a futás jelenti a kikapcsolódást, a pihenést, így még ha elutazom külföldre, akkor is szánok rá időt. Nemrégiben voltam a barátnőimmel Madridban, ott például kocogva jártuk be a várost. Nem kellett buszra szállni, ráadásul olyan dolgokat fedeztünk föl, amiket egy átlag turista tömegközlekedve biztosan nem vesz észre.

– Adott már föl versenyt?

– Önszántamból még soha.

– Mit kell tudni a Spartathlonról?

– Az 1983 óta évente rendezett verseny szeptember utolsó péntekén rajtol, és a futók az Akropolisz lábától Leonidász király Spárta főterén álló szobráig futnak. A legenda szerint ezen az útvonalon rohant végig az a küldönc, akit a marathóni csata előtt Miltiadész menesztett Spártába, hogy segítséget kérjen a perzsák elleni harchoz. 1982-ben egy brit ultrafutó társaival elindult, hogy kipróbálja, valóban lehetséges-e ezt a 246 kilométeres távot másfél nap alatt futva megtenni. A kísérlet majdnem kudarcba fulladt, de végül a csapat egyik tagja mégis megérkezett. A következő évben megszervezték az első hivatalos versenyt, amit azóta minden évben megtartanak.

– Milyen a terep?

– A verseny során 3800 méter szintkülönbséget kell leküzdenünk 36 órán belül. A tengerparti szakasz után át kell futnunk a hegyeken. Ez adja a verseny nehézségét, illetve a meleg. Nekem az elmúlt két évben szerencsém volt, elmaradt a kánikula. Legutóbb inkább a viharos időjárással kellett megküzdenünk, 19 órán át esett az eső. Egyszer teljesen át kellett öltöznöm, majd később felsőt és cipőt is cseréltem, de szerencsére az így okozott időveszteség nem befolyásolta a végeredményt.

– Melyik volt a futással töltött 27 óra során a legkritikusabb szakasz?

– Sokan azt gondolnák, hogy a hegyen való átkelés, pedig nem. A holtpontom, azaz a verseny legnehezebb része 190 kilométer környékén jelentkezett, amikor a gyomrom megfájdult, és szédülni kezdtem. Szerencsére éppen egy emelkedő jött, ahol gyalogolnom kellett, ezalatt pedig rendeződött a probléma. A verseny vége mindig nagyon nehéz, igaz, az utolsó húsz kilométer szinte végig lejtő, de itt már minden lépés fáj. Ám mivel nem először vettem részt a Spartathlonon, és elég jó formában vágtam neki, ráadásul mindvégig vezettem, ezért nem is kellett annyira hajtanom, ez az utolsó szakasz most sem fizikálisan, sem mentálisan nem viselt meg.

– Ez az oka, hogy a célba érés pillanatában nem volt felhőtlenül boldog?

– Igen. Tavaly a célhoz közeledve minden méter egy szenvedés volt. Ezúttal elmaradt a katarzis, mivel a sikerhez nem kellett akkora energiát befektetnem, mint az előző két évben. Később aztán eljött a várva várt öröm, felfogtam, hogy győztem.

– Szórakoztatta magát futás közben, vagy önkívületi állapotban volt?

– Kétszer társsal futottam, de amikor egyedül voltam, énekeltem, aztán az utolsó negyven kilométeren a Himnuszt dúdolgattam és szavaltam. Nagyon szerettem volna hallani a dobogón is, ez pedig rendkívüli motivációt jelentett. Tulajdonképpen a táv vége felé a hazaszeretet vitt előre.

– Van még olyan verseny, amiben kihívást lát?

– Úgy érzem, van még egy-két jó év előttem, így hát keresem a következő állomást. Ezekből a nagy távokból nem lehet egy-kettőnél többet lefutni egy év során. Meglátjuk, hogy a 24 órás világbajnokságot hol és mikor fogják megrendezni, és ahhoz mérten választok még egy nagy futamot, amire szívesen készülök egy éven át.

– A Spartathlonnak búcsút int?

– Ezt azért nem merem állítani, de tény, a dobogó mindhárom fokán álltam már, ez pedig meglehetősen szép befejezés lenne.