A hegymászó felesége és új élete

– Amikor az ember gyászol, szoktak ilyet mondani, hogy az idő minden sebet begyógyít, és ami nem öl meg, az megerősít. Igaz ez? Csak ki kell várni, és minden rendbe jön?

– Dehogy, ez bullshit. Találkoztam olyan emberekkel, akik elakadtak a gyászfolyamatban. Az évek múlása önmagában nem gyógyít. Azt szoktam mondani, olyan ez az egész, mintha a házadat bombatalálat érné. Persze, idővel magától is benőheti a fű a romokat, nőhetnek rajta virágok, és akkor szépnek is tűnhet az egész, de nincs hol laknod. Tehát új házat kell építened a romok eltakarítása után, a régi alapokra. Ki kell válogatni azt, amit még fel lehet használni, és új téglákat is kell szerezni.

– Ennek feltétlen tudatosnak kell lennie?

– Én pszichológussal dolgoztam ezen, és szerintem jó, ha az embernek van professzionális segítsége. Tapolyai Emőke segített, aki hívő. A gyász borzasztó nehéz és fájdalmas folyamat, és értelemszerűen szeretnénk megúszni, legalábbis én így voltam vele. Le kell ülni és szembe kell nézni vele, egyenként az összes emlékkel, ami felmerül, az ünnepnapokkal és a hétköznapokkal is. Nekem például az ünnepeket volt nehezebb elsiratni, a Zsolttal közös karácsonyaink elmaradását már akkor gyászoltam meg, amikor együtt voltam az új párommal, és valamiért épp nem tudott velünk lenni. Addig mindig egy projekt volt számomra a karácsony, végigcsináltam, ahogy kell, és csak ekkor engedtem meg magamnak, hogy fájjon. Mindenki másképp reagál, van, aki rögtön leül és bőg. Lehet, őt meg abból kell kihúzni. Engem arra kellett figyelmeztetni, hogy éljem meg a veszteséget.

– Sokan úgy reagálnak, mintha az egész nem velük történne, intézkednek, törődnek a gyerekekkel, mennek ide-oda, kvázi elhalasztva az összeomlást, ami így végül talán soha nem is következik be. Ön is így viselkedett?

– Ezt hasításnak hívják a pszichológiában. Akkora trauma éri az embert, hogy összeomlana, ha rögtön szembenézne a veszteséggel, ezért inkább lehasítja magáról. Csak ebben nem szabad benne maradni. De spontán is bekövetkezhet, hogy egyszer-egyszer felbomlik ez a hasítás, így aztán kis adagokban megtörténik a szembenézés.

– Többször is megkeresték filmötletekkel, de csak Csoma Sándornak mondott igent. Miért?

– Őszintén szólva nagyon rosszak szoktak lenni a hegymászós filmek, csak egy jót láttam eddig, az is animáció volt. Viszont Csoma Sándor azzal keresett meg, hogy az én sztorimra kíváncsi, tehát ez nem sportfilm lesz, hanem egy dráma. Persze ahhoz, hogy megteremtsenek benne egy érzelmi ívet, meg kellett változtatni egy kicsit a történetet, így a néző nem agyoncsapva jön ki a moziból, hanem egy reményteli befejezéssel.

– Van olyan, hogy teljesen elmúlik a gyász?

– Megint Emőkét tudom csak idézni, aki azt mondta, a gyász olyan, mint egy búvópatak. Tehát elő-előbukkanhat, de kilenc év távlatából már sokkal kevésbé.

– Körülbelül a halála előtt egy évvel készítettünk interjút Zsolttal, és akkor azért szó esett róla, hogy ön tudatosan készül rá: lehet, hogy nem jön vissza a férje.

– Egy hegymászó és a felesége is pontosan tudja, ez benne van a pakliban. Zsolt mondta A Hópárduc talpra áll című dokumentumfilmben, ami a lába elvesztése után a rehabilitációt követi végig, hogy a búcsú nem egy puszi a reptéren, hanem egy ideje azzal a tudattal él otthon az ember, arra gondolva ültet egy virágot, hogy talán nem látja megnőni. De aztán közvetlenül az expedíció előtt már nem esett szó ilyesmiről, mert akkor ki sem menne az ember. Amikor már ennyire kézzelfogható a halál közelsége, nem beszélnek róla az emberek. A hegyen nem gondolhat arra, mi van a „völgyben”, mi van a családjával vagy az országgal, amelyik a sikerre vár. Nem lehet rajta semmilyen nyomás, mert az rossz tanácsadó és befolyásoló tényező a döntésekben.

– Nehéz lehet így élni.

– Mivel én is másztam, ez volt a természetes. Ha most lenne egy ilyen párom, már nem viselném így. Addig könnyebben gondolunk erre, amíg valójában nem éltük át. Most már egy állat elvesztése is sokkal érzékenyebben érint.

– Van egy kifejezés, a „trauma ajándéka”, amikor a veszteség értékrendváltást indít el, hirtelen a szeretet lesz a középpontban, a szeretetkapcsolatok válnak elsődlegessé, minden más pedig nagyon lényegtelenné válik, mint a pénz, a hétköznapi apró bosszúságok.

– Igen, ha az ember túlél egy rákot vagy egy ilyen tragédiát, hirtelen egyértelmű lesz, minek van jelentősége és minek nincs. Hegymászóként gyakrabban tapasztaljuk meg a lét és a nemlét határát, ezért ennek sokkal inkább tudatában vagyunk. Nagyon érdekes volt, amikor mentálhigiénét tanultam, hogy elmagyarázták, amit tényleg megéltem én is.

– Ezt meg lehet őrizni? Bizonyos mértékben beépül a személyiségbe, de azért vissza tud állni egyfajta hétköznapi realitás.

– Igen, nekem is figyelmeztetnem kell magam néha. Amikor Zsolt elvesztése után először mérgelődtem valami hülyeségen, hogy elfelejtettem zsemlét venni a gyereknek, és mit adok neki tízóraira, miért nem bírja megenni a kenyeret az a büdös kölök, akkor gondoltam is utána, úristen, mennyire jó dolgom van, hogy csak ez bosszant. De ez végül is jó is, már nem túlélés zajlik, már nem egy hatalmas fájdalom nyom a nap minden percében.

– Nagyon nehéz jót mondani annak, aki gyászol, hogy ne okozzunk még több fájdalmat, hiszen például az „idővel majd jobb lesz” és hasonló kifejezések még egy tőrt döfnek az ember szívébe. Mit kellene mondani ilyenkor?

– Valóban nehéz. Nekem például minden egyes „részvétem” egy arculcsapás volt. Úgy éreztem, még egy pofont is adhattak volna hozzá. Mintha valaki azt mondaná, tudod, hogy meghalt a férjed? Ha nem, akkor most szólok. Én ezt így éltem meg. Azt gondoltam, akarnál a jó francot te ebben részt venni, ha tudnád, milyen. Szóval én most hasonló helyzetben azt mondom, sajnálom.

– Olyat is szoktak mondani, hogy az a gyászfolyamat vége, ha helyreteszi az ember az életében ezt az eseménysort, valamiféle értelmet talál benne.

– Igen, hogy ne azt nézd, mi az oka, hanem azt, mi a célja. Csak ebből logikusan az a kérdés következik, mit szúrhattam el az életemben, hogy az Isten ilyen feladatot ad. De nem hiszem, hogy azért tenne árvává két gyereket és özveggyé egy nőt, mert az utóbbinak személyiségfejlődésre van szüksége. Én ezt megfordítanám: Isten mindenből, még ebből a rettenetből, ebből a szörnyűségből is képes valami jót kihozni. Megingott a hitem, amikor a miértekre kerestem a választ, hogy Isten miért engedte, hogy hagyhatta ezt? Aztán végül elengedtem ezt is. Minden miért egy újabb miértet szül, egy darabig szabad kérdezni, van értelme, de aztán már nincs. Most már meg sem fordul a fejemben, hogy ha fölmegyek, mit válaszol Isten, mert úgy gondolom, világos lesz minden, meg se kell kérdezni.

– Nem lesz jelentősége.

– Igen. Valójában azzal kell együtt élni, ami van. Abból kell valami jót alkotni. Persze kérdés, hogy tudunk-e, pontosabban, az én hitem szerint megengedjük-e Istennek, hogy akkor ebből a romból valami jót építsen. Hajlandóak vagyunk-e együttműködni vele ebben. Hálás vagyok, hogy kialakult egy teljesen új életem, és a személyiségemnek olyan részei válhattak hangsúlyossá, amelyek Zsolt mellett talán örökre homályban maradtak volna. Például nagyon szeretek elő­adásokat tartani, gyerekeket tanítani, a pszichológiával foglalkozni. Van bennem talpraesettség, ami Zsolt mellett nem derült ki, hiszen biztos hátteret nyújtott. A gyászfolyamat automatikusan önismeretbe torkollik, nyilván nálam ráerősített erre a pszichológus is. Értelemszerűen muszáj szembenézni azzal, mit tudsz megoldani és mit nem, miben vagy jó. Egyedülálló szülőként is kiderül, többre vagy képes, mint gondolnád. Én addig jártam Emőkéhez, amíg fel nem épült az egész Hópárduc Alapítvány, segített ezt végigkísérni. Tanultam mentálhigiénét, pszichodrámára jártam, tisztábban látom önmagam és a velem kapcsolatban állókat is, a valóságot, ezért relevánsabban tudok reflektálni rá.

– Hogyan mozdítja előre a gyászt egy pszichológus, milyen feladatok, végiggondolások segítik mindezt?

– Például az nekem sokat segített, hogy Emőke azt mondta, Isten egy házat ad nekünk a mennyországban, és képzeljem el, ahogy ott van Zsolt. Azt gondolom, biztosan a gyümölcsfák között mászkál; imádta a gyümölcsöt és szeretett vele foglalkozni. Közben pedig nagy tudósokkal beszélget arról, hogyan jött létre a világ, mert ez nagyon foglalkoztatta. Amikor ezt elképzeltem, az megnyugvást hozott, hogy jó helyen van, jól van.

– A gyerekek hogyan viselik? Most már mozaikcsaládban éltek.

– Igen, nyár végén lesz az esküvőnk a párommal. Gerda lányom pszichológusa figyelmeztetett régen, hogy a gyerekeknél a gyász visszatérhet egy bizonyos szinten a különböző életszakaszokban. Mivel a párom apaként funkcionál, Gerdánál inkább a két kép ütközése a probléma, adott egy idealizált apakép, és ehhez képest van egy reális apa, akinek például értelemszerűen vannak elvárásai, néha fegyelmez és nevel. Gerda ilyenkor felhorgad, hogy az ideális apa természetesen soha az életben nem csinálna ilyet. A fiam túl kicsi volt akkor, úgyhogy neki nincs előképe, számára a párom az apa.

– A Hópárduc Alapítvánnyal az volt a cél, hogy valamiféle közös értéket képviseljen, amiben Erőss Zsolt és Sterczer Hilda is benne van. Hogyan sikerült ezt megvalósítani?

– Olyan gyerekek járnak hozzánk, akik rengeteg kudarcot élnek meg azért, mert nem illenek bele a nagy átlagba, mások, mint a többiek. Mi azt mutatjuk meg nekik, hogy nem az a lényeg, másokhoz képest mennyit érnek, mérjék saját magukhoz önmagukat. Zsoltban nagyon erős volt az önazonosság, tudta, hogy nagyon jól tud hegyet mászni, és nem akart mást magára erőltetni, hanem az erősségeire fókuszált. Egyszerre tanítunk mászást és fejlesztünk, mindenféle értelemben, fizikailag és ezzel együtt szellemileg, és persze lelki értelemben is. Ebben benne van Zsolt is, meg én is, aki tanítok, illetve az elfogadó, támogató légkör, amelyben dolgozunk immár négyszáz gyerekekkel.