A hit diadala

– Ránézésre is látszik, hogy kirobbanó formában van.

– A fogyasztásos sportágak világversenyeinek nagy előnye, hogy utánuk egész elfogadhatóan néz ki az ember. De ez nem tart sokáig. Mióta hazajöttem Varsóból, egyfolytában zabálok.

– Az Európa-bajnokság beharangozóiban azt írták, vélhetően ez lesz pályafutása utolsó világversenye.

– Vélhetően az volt.

– Nehéz kimondani, hogy vége?

– Már a riói olimpia idején is fontolgattam a befejezést. Azóta eltelt öt év.

– Tehát nehéz.

– Borzasztóan. Főleg úgy, hogy a pályafutásom a harmadik reneszánszát éli. Talán nem túlzás azt állítani, hogy sosem voltam ilyen jó formában. Az elmúlt időben egymás után három világversenyről is éremmel tértem haza. 38 évesen már nem szokás ilyen szinten birkózni, főleg nem az élmezőnyben. De mit lehet tenni, ha az embernek jólesik a mozgás, és még sikeres is?

– A mostani Európa-bajnokság tulajdonképpen jutalomjáték volt?

– Abszolút. Ha az olimpiát tavaly megtartják, már rég „nyugdíjas” lennék. Az volt a terv, hogy december 31-gyel visszavonulok, ám amikor kiderült, hogy elhalasztják a játékokat, úgy döntöttem, még egyszer megpróbálkozom a kvótaszerzéssel. Arra gondoltam, csodálatos lenne egy olimpiával lezárni a pályafutásomat.

– Az indulási jogot azonban nem sikerült kivívni. Csalódott?

– Mindent megtettem érte, úgyhogy nincs okom a bánatra.

– Őszintén mondja?

– Három olimpiára sem sikerült kijutnom, a negyediknél már voltak, akik teljesen lemondtak rólam. Az orvosok először nyaki, majd deréki sérvet diagnosztizáltak nálam, többen is azt mondták, ha nem hagyom abba az élsportot, komoly egészségi problémákkal kell szembenéznem. Olyan fájdalmaim voltak, hogy aludni sem bírtam, de nem adtam föl, hittem a gyógyulásban, aminek meg is lett az eredménye: megtaláltam azokat az embereket, akik segítettek a felépülésben, és végül kiharcoltam az indulás jogát. A kvalitásaim alapján bíztam az éremszerzésben is. Bár ez aztán nem sikerült, a kijutás felért egy arannyal.

– Van önben hiányérzet az eredményeit illetően?

– 2013-ban bronzérmes lettem a hazai rendezésű világbajnokságon. Tudtam, milyen magyar közönség előtt érmet nyerni, nagyon szerettem volna újra átélni azt a pillanatot. A Jóisten meg is adta a lehetőséget, 2018-ban ugyanis ismét Budapesten rendezhettek vébét. Szinte már a nyakamban lógott a bronzérem, ám az utolsó pillanatban kiénekelték a sajtot a számból. Óriási kudarcként éltem meg, hogy lecsúsztam a dobogóról. A mostani varsói szereplésem ugyanakkor a hit dia­dala volt. Nem úgy vágtam neki a versenynek, hogy érmet szeretnék. Az volt a fontos, hogy ki tudjam magam birkózni, és ez sikerült. Az ezüstérem csak hab a tortán: visszajelzés, hogy még mindig ott a helyem a legjobbak között.

– Az előbb a Jóistent emlegette. Manapság nem nagy divat a vallás, különösen nem a keresztény változata, ön viszont korábbi nyilatkozatai során sem titkolta, hogy hívő. Mit szólnak ehhez a kortársai?

– Igazság szerint nem érdekel, hogy kinek mi a véleménye. A nagypapám azt tanította, ha van valaki, akiben feltétel nélkül hiszünk, előbb-utóbb meg fog jutalmazni minket. Az én életemben pedig ez így is történt. Tudom, hogy konzervatívnak lenni manapság nem menő, de én nem foglalkozom a mainstreammel, büszkén vállalom az értékrendemet, és a pár nap múlva születő kisfiamat is ebben a szellemiségben fogom nevelni.

– Nem fél attól, hogy kilóg majd a sorból?

– Én is kilógtam. Kevés gyerek élte annyira szigorú rendszerben az életét, mint amilyenben én. De pont ettől lettem aztán olyan kiegyensúlyozott, ami csak kevesekre jellemző. Azt gondolom, hogy az ember a hozzá hasonlókat vonzza maga köré, ezáltal olyan lesz, mint az őt körülvevők átlaga. Nem mindegy tehát, hogy egy gyerek milyen társaságba keveredik, hogyan és kik között nő föl. A szülői szeretet és támogatás pedig nagyban befolyásolja ezt. Ha Nándi azt a derűs életfelfogást örökli, ami nekem meg a feleségemnek van, nem lesz baj.

– Balgaság lenne megkérdezni, milyen sportágat szán neki…

– Pedig ezzel kapcsolatban a liberális vonalat képviselem. Nem erőltetünk rá semmit a gyerekre. Ösztönözni fogjuk, hogy úszással és tornával kezdjen, hogy jó alapokat szerezzen, de aztán hagyjuk, hogy ő döntse el, melyik sportágnál köt ki. Ebből az értékekben devalválódott világból a sport jelenti az egyik kiutat, ezért már azt is sikerként fogjuk elkönyvelni, ha képesek leszünk megszerettetni vele. Ha még eredményes is lesz, az már a bónusz.

– Ön hogy horgonyzott le épp a birkózásánál? Ha jól tudom, édesapja vízilabdázó volt, édesanyja pedig kézilabdázott.

– Apukám szerette volna, ha követem a példáját, de hamar belátta, hogy az én adottságaimmal maximum labdaszedő lehetnék. A labdaérzékem sem volt kimagasló. Később, amikor már birkóztam, gyakran vezettük le az edzést valamilyen labdajátékkal, és ha a csapatkapitányok egymásnak választottak játékosokat, mindig én keltem el elsőként. Amikor édesapám légiósként Olaszországban élt néhány évig, sok időt töltöttem a nagypapámmal, aki annak idején ökölvívó volt. Nem igazán érdekelték a fejlődési ciklusok, már hatéves koromban súlyzót nyomott a kezembe. Nagyon szófogadó, jó gyerek voltam, a szüleim viszont szerették volna, ha magamba szívok egy kis csibészséget, zsiványságot. Így kötöttem ki végül a BVSC birkózótermében.

– Ma már le sem tagadhatná, hogy milyen sportágat űz.

– A füleimre gondol? Azoknak sokat köszönhetek. Nem nagyon kötöttek belém az elmúlt 38 évben.

– Nem csak a füleire gondoltam…

– Ja, igen, olyan a homlokom, mint a Ramapithecusé. Már meg sem tudnám számolni, hány öltés van a szemöldökömben. A varsói Európa-bajnokság volt az első verseny, ahol nem turbánnal a fejemen jöttem le a szőnyegről. Én a hagyományos, rakkolós birkózóiskolát képviselem, szeretem kifárasztani az ellenfelet. Ezzel viszont nemcsak őket gyötröm meg, hanem magamat is.

– Az egyik sarokpontja a birkózókarrierjének az 1998-as serdülő világbajnokság. Milyen emlékeket őriz erről a tornáról?

– Önmagában az, hogy az ember 15 éves korában, serdülőként eljuthat Dél-Afrikába, óriási eredmény és élmény. Pretoria olyan volt, mintha Las Vegasban járnék. Tíz évvel később a Frei-dossziéban mutatták azt a vidéket, édesanyám pedig nem akarta elhinni, hogy ott jártam. Meseszerű utazás volt. Az, hogy a versenyen érmet szerzek, fel sem merült bennem. Addig maximum a velünk szomszédos országokban vettünk részt nemzetközi mérkőzéseken, Dél-Afrikában azonban kinyílt előttem a világ. Jöttek a tehetségesebbnél tehetségesebb, ám számomra ismeretlen ellenfelek, én pedig sorban megvertem őket, aztán csak azt vettem észre, hogy a dobogó tetején állok, és nekem szól a magyar himnusz. Ekkor tettem le a névjegyemet a nemzetközi birkózósportban, és ekkor tudatosult bennem, hogy még bármi lehet belőlem.

– Gondolta volna, hogy húsz évvel később a felnőttek között is maga mögé utasítja a világ legjobbjait?

– Csak reméltem. A junior és a felnőtt korosztály között olyan hatalmas minőségbeli különbség van, amit csak kevesek képesek könnyedén megugrani. Én a váltást követően három hosszú, lemondásokkal teli évet csináltam végig úgy, hogy nem volt átütő sikerem. A 2009-es Eb-n az első mérkőzés után kiestem, a világbajnokságra ezért majdhogynem az esélytelenek nyugalmával érkeztem meg. Nem volt teher a vállamon, nem volt bennem bizonyítási kényszer, ezért szépen meneteltem előre, míg végül megszereztem Magyarország kötöttfogású birkózóinak 25. világbajnoki címét.

– Mi Kiss Balázs sikerének a titka?

– A hit, a szorgalom, az alázat, a kitartás és az újdonságok iránti nyitottság. Mindig vevő voltam az innovatív ötletekre. Az oxigénhiányos edzésmódszert például az elsők között próbáltam ki az országban. Igaz, a dzsúdós barátaimmal sufnituninggal oldottuk meg a dolgot: vettünk egy műanyag búvárpipát, aminek levágtuk a végét, a csutorát a szánkba vettük, az orrunkat ruhacsipesszel befogtuk, és így futottunk.

– Mint minden sportolónak, önnek is egész biztosan voltak mélyrepülései. Melyik volt karrierje legkritikusabb időszaka?

– Nem árulok el nagy titkot: az, amikor doppingbotrányba keveredtem. Évek óta szedtem egy táplálékkiegészítőt, aminek az egyik összetevője időközben felkerült a Nemzetközi Doppingellenes Ügynökség tiltólistájára. A gond az volt, hogy engem erről senki sem tájékoztatott. Amikor itthon ellenőrzést tartottak a tatai edzőtáborban, épp nem tartózkodtam a helyszínen, de amint meghallottam, hogy lehetőség van mintát adni, autóba ültem, hogy ne maradjak ki. Már úton voltunk a moszkvai Európa-bajnokságra, amikor megtudtam, hogy pozitív eredményt produkáltam. A versenyen el sem indulhattam. Iszonyú megalázó helyzet volt. A teljes bulvársajtó rám telepedett. Amikor világbajnok lettem, alig kerestek, a doppingbotrány kirobbanása után ugyanakkor le sem szálltak rólam az újságírók.

– De végül sikerült tisztáznia magát.

– Bebizonyítottam, hogy önhibámon kívül keveredtem ebbe a helyzetbe, ezért kettő helyett csak egy év eltiltást kaptam. Ennek örültem ugyan, de a mai napig igazságtalannak tartom, hogy olyan vétség miatt büntettek meg, amit nem szándékosan követtem el.

– Gondolom, azért a mérleg nyelve a sok viszontagság ellenére is az élsport pozitív oldala felé billen.

– Hogyne! Mindent a sportnak köszönhetek az életemben: a munkámat, a hobbimat, a barátaim többségét és a feleségemet is, aki jelenleg a Szigetszentmiklósi Női Kézilabda SE szakmai igazgatója.

– Ha holnap mégis elköszön az élsporttól, biztos kezekben lesz a magyar kötöttfogásúak 97 kilogrammos súlycsoportja?

– Nyugodtan adnám át a stafétabotot. Szőke Alexet nemcsak emberileg tisztelem, hanem szakmailag is nagyra tartom. Nagyon fiatal, de már sokat letett az asztalra. Tavaly azt a szerb birkózót is sikerült megvernie, akitől én a 2018-as világbajnokság bronzmérkőzésén kikaptam. Ha továbbra is ilyen lesz a hozzáállása, sokra viheti még. Nagyon drukkolok neki, és örömmel segítem.

– Jövőre Magyarország rendezi az Európa-bajnokságot. Nagy a kísértés?

– Ne is mondja! Ha el tudnám érni, hogy indulhassak, az tényleg hatalmas bravúr lenne. A magyar klasszisok között sok olyan van, akinek egyszer sem adatott meg, hogy hazai közönség előtt birkózhasson. Nekem ez lenne a harmadik alkalom. De nagyon messze van még az a verseny, úgyhogy egyelőre nem foglalkozom vele. Most a BVSC birkózószakosztályának vezetésére szeretnék koncentrálni.