A jég hátán is

A korcsolya ősét már a korai kőkorszakban is használták a jégen való gyorsabb és biztonságosabb haladás érdekében, elsősorban vadászat és halászat közben. Az első példányok állatok csontjából készültek, amint az Észak-Európában feltárt régészeti leletek bizonyítják. Rövid időn belül az egész kontinensen elterjedt, a középkorban már általános használati tárgynak számított.

Ahogy azonban a legtöbb eszköz, úgy a korcsolya is jelentős átalakuláson ment keresztül az évszázadok folyamán. Mivel a csontot csak a ránehezedő súly tartotta a talp alatt, a lábakat felemelni nem lehetett, így irányváltoztatásra sem volt mód, ezért idővel megjelent a fúrt változat, amit a lyukakba fűzött zsineggel vagy bőrszíjjal rögzítettek a cipőhöz. Kezdetben csak az egyikhez, a másik lábbal ugyanis hajtották magukat, mint ahogy manapság a rollert szokás. Az ironga – ahogy itthon a legtöbb vidéki településen nevezték – idővel igen népszerű játékeszközzé vált, viselőik tolóbot segítségével hajtották magukat a befagyott tó jegén. Magyarországon ezt a szerszámot tájegységenként másképp hívták, egyes vidékeken csáklyás pálca, máshol iszánkodóbot volt a neve.

Az 1300-as évektől divatba jött a fából készült korcsolya, vagyis a glics (a német glitschen ige azt jelenti, elcsúszni), amibe vaspengét ékeltek, majd ezt úgy formálták, hogy görbülete lehetővé tegye a körívben való siklást. Továbbfejlesztett változata, az 1850-es években feltalált acélkorcsolya fejlődéstörténetében mérföldkő volt Földváry Tibor újítása. A magyar Európa-bajnok, aki a Városligeti-tó jegén győzte le a kontinens legjobbjait, pengéjét egy csőszerű, hegyes kampóval látta el, amivel kapaszkodni és forogni lehetett a jégen. Ebből alakult ki a modern kor műkorcsolyája, amit a híres ugráskombináció kiötlője, Werner Rittberger tökéletesített.

A sílécet szintén ismerték már az őskorban, erről árulkodnak azok a korabeli barlang- és sziklarajzok, amelyeket elsősorban a világ hóval borított és mocsaras, lápos vidékein fedeztek föl. Csakúgy, mint a korcsolyát, ennek elődjeit is zsákmányszerzés közben használták őseink, rájöttek ugyanis, hogy használatával kevésbé süllyednek a hóba, ezáltal könnyebben vehetik üldözőbe a prédát. Hogy csúszni is lehessen a vadászatot segítő eszközzel, alsó felét náddal és bőrrel borították be.

Idővel az emberiség rájött, hogy nem csupán élelemszerzésre alkalmasak a lábbelire erősített lécek, hanem a harc során is jó szolgálatot tesznek. Az észak-európai népek gyakran küzdöttek egymással fa síléccel a lábukon, Norvégia egyik legkiválóbb királya, az 1200-as években uralkodó IV. Håkon pedig tulajdonképpen ennek az eszköznek köszönheti, hogy életben maradt és a trónra került, összeesküvés áldozatává vált apja hívei, az úgynevezett „nyírfalábúak” ugyanis ilyeneken csúszva menekítették el őt a gonosz trónkövetelő és annak pártfogói elől. Sok egyéb mellett, mint például a vívás vagy az öttusa, a sízés is a katonaságnak köszönhetően vált sportággá, versenyeket ugyanis először a skandináv országok hadseregeinek katonái rendeztek egymás között. A dánok 1800-as évekbeli történelmi hőse, Olaf Rye vezérőrnagy 9,5 méteres, közönség előtt bemutatott ugrásával a világ első síugrója volt.

Az első síparadicsom megalapítója a híres St. Moritz-i palotaszálló egyik tulajdonosa, Johannes Badrutt volt, aki a karácsonyt is nála töltő angol vendégeinek saját maga mutatta be a síelés tudományát. Hogy milyen sikert aratott az új sportág, jól mutatja, hogy a következő télen a később olimpiának is otthont adó alpesi városkát elözönlötték a turisták. A síelés Franciaországban való elterjedésében jelentős szerepe volt a norvégoknak is, akik az 1878-as párizsi világkiállításon pavilonjukban nemcsak bemutatták a sportágat, hanem lehetővé tették a hozzá szükséges eszközök megvásárlását is.

Magyarországon a millennium évében honosodott meg ez a közkedvelt mozgásforma: ekkor rendezték az első versenyt Szabadka és Újvidék között, Chernel István híres ornitológusunk pedig Norvégiában tett tanulmányútjáról hazatérve A lábszánkózás kézikönyve című művével lerakta a sí szaknyelvének hazai alapjait. Az első világháborúval Magyarország magashegységeit kivétel nélkül elvesztette. Bár 1941-ben, Észak-Erdély visszacsatolása után, a Radnai-havasok lábánál elterülő Borsafüredet az építendő magyar olimpiai síközpont helyszíneként jelölték ki, az ötkarikás játékok megrendezése ma is csak álom a helyiek számára.

A szánkó őse a IX. században született meg a vikingek földjén, ahol közlekedési, illetve szállítóeszközként használták ezt a ma már csak kedvtelési célból tartott eszközt. A történelem során persze alkalmazták olyan helyen is, ahol hónak nyoma sem volt: a magyarországi parasztok például a terményt szállították vele, de pásztorkalyibát is építettek szántalpakra, hogy könnyebben lehessen egyik helyről a másikra vinni. A szánkók mérete ugyan változó volt, szerkezetük azonban megegyezett: felfelé görbülő talpukat az eplény fogta össze – a jelenleg legnépszerűbb síparadicsomunknak otthont adó település minden bizonnyal erről az elemről kapta a nevét.

A szánkósport története szintén St. Moritzhoz kötődik. A helyi fiatalok előszeretettel csúszkáltak a település lejtős utcáin, nemegyszer balesetet okozva; nem csoda, hogy közfelháborodást váltottak ki a lakosság körében. Johannes Badrutt testvére, a már említett palotaszálló másik tulajdonosa, Caspar azonban meglátta a helyzetben rejlő üzleti lehetőséget, és a polgármester támogatásával 1884-ben tízkanyaros szánkópályát építtetett a város határában. Hasonló létesítmény a történelmi Magyarország területén is működött, a Magas-Tátra egyik legrégibb síközpontja, Ótátrafüred szánkópályájáról és szánkófelvonójáról még fénykép is tanúskodik. Az enyhe telek miatt ma már ritkán fagynak be huzamosabb időre hazánk természetes állóvizei, nem csoda, hogy a „fakutya” mostanra kiment a divatból. A szöges bottal hajtott, vastalpakra erősített támlás széket a néprajzkutatók feltételezései szerint a Festetics család honosította meg Magyarországon 1860 körül, ennek megfelelően először a Balatonnál, Keszthely környékén használták. A különleges sporteszköz – amit a Dunántúlon riskónak neveztek – rövid időn belül olyan nagy népszerűségre tett szert, hogy versenyeket is rendeztek. Még a XX. században is tartottak ilyen bajnokságokat.