A Jóisten a vállamra tette a kezét

– Nem tudom, mennyire szereti a focit, de belegondolt abba, hogy a jelenlegi öttusa is pont kilencven perc hosszú? És az öttusa esetében igazán félidőről sem beszélhetünk.

– Szeretem a focit, de furcsa ebből a szempontból tekinteni az öttusára. Nálunk a számok közötti tizenöt perc pont arra elég, hogy átöltözzünk és átérjünk a következő helyszínre. A lovas- és a vívóruha átvétele ilyen rövid idő alatt azért okoz némi kihívást.

– Hogyan viszonyul ehhez a rövidített verzióhoz?

– Embert próbáló. Ebben a kilencvenperces öttusában a túlélésre megyünk. Az kerül előnybe, akinek a legjobb az állóképessége, az anyagcseréje, a regenerációs képessége.

– Épp megkezdte a felnőttek között a pályafutását, és most áll a sportág a legnagyobb változás előtt a lovaglás eltörlésével. Elgondolkodott már azon, milyen jövője lehet a „megújuló” öttusában?

– Egészen addig, amíg az öt klasszikus szám a részét képezi az öttusának, nem gondolkodom azon, hogy mennyire az én sportágam még. Ha a lovaglást kiveszik és helyére betesznek valami bohócsportágat, akkor mérlegelem majd a folytatást. A legnagyobb szívfájdalmamról kérdezett, mert most kezdek beérni, a legszebb éveimet élhetném a sportágban, és 21 évesen azon kell gondolkodnom, mi lesz a 2024-es olimpiát követő időszakban. Két év nagyon rövid idő. Ott állok majd 24 évesen erőm teljében, amikor még lehetőségem lenne fejlődni, és ehhez képest azon gondolkodom, abbahagyom-e, rajtam kívülálló okok miatt. Olyan öttusában nem szeretnék részt venni, amelynek a lovaglás nem lesz része.

– És arról mit gondol, ha olimpiai bajnok lesz két év múlva Párizsban, a csúcson hagyhatja abba…

– Nagyon sokszor megkaptam már ezt. Az olimpiai arany minden sportágban a legnagyobb eredmény, ezért küzd mindenki, de ha én olimpiai bajnok lennék, ugyanúgy folytatnám. Mindenkit más motivál, érmek, trófeák, pénz, dicsőség, én az öttusa szeretete miatt csinálom. Engem nem nyugtatna meg, hogy ’24-ben nyerek és bajnokként visszavonulok.

– Érdekes, több helyen is nyilatkozta, hogy az eredményesség szempontjából nem szeret meghatározni célokat, és most is ezt érzékelem, ahogy az olimpiai aranyról beszéltünk. Nem szeretné egy trófeához, egy címhez kötni magát és a pályafutása sikerességét?

– Ezáltal nyomást sem helyezek magamra. Kiskoromban előfordult verseny előtt, hogy azt mondtam, mindenáron nyerni fogok. Ha nem sikerült, nem is voltam büszke magamra. Most már inkább úgy gondolkodom, ha mindent megteszek azon a napon, kihozok mindent a versenyből, akkor nem számít a helyezés. Számomra még elérhetetlen cél egy világbajnoki vagy olimpiai bajnoki cím, nem érzem magam esélyesnek rá, sokat kell javítanom és fejlődnöm addig.

– Egyik nyilatkozatában úgy fogalmazott, nem tudja pontosan, a Jóistennek mi célja volt azzal, hogy ilyen jól összejött az első világkupája.

– Mélyen hívő embernek tartom magam és ez a verseny számomra kicsit isteni élmény volt. A világkupa közben megbizonyosodtam arról, hogy a Jóisten segít. Lehet, sokaknak furán hangzik és megmosolyogják, de belekerültem egy olyan állapotba, amit mások talán flow-nak mondanának, én Istennek tulajdonítom. Nem olyan könnyű erről a témáról beszélnem…

– Biztos sokan nem is osztanák meg ezen gondolataikat, de elmesélné, hogyan élte meg Isten jelenlétét és segítségét a kairói világkupán?

– A lovaglásnál kezdődött, olyan lovat kaptam, amelyik mindig odaverte az akadályhoz a lábát, csinálhattam én bármit… Ötször-hatszor is előfordult, minden alkalommal ugrott egyet a rúd. Az elsőnél, bár szigorúan tilos, azért hátranéztem, mégis rosszulesett volna az elején egy hibával indítani, de fennmaradt a léc. Amikor beértem és bemondták a pontszámomat, el sem hittem, mindegyik fa a helyén maradt. Nem a szerencsére fogtam, hanem úgy éreztem, segítettek. Az érzést vittem magammal a víváshoz, és minden nehézség ellenére meg is tartottam. Az úszás kifejezetten jólesett, kihoztam belőle, amit tudtam.

– Figyelte közben az eredményét?

– A tizennyolcas döntőt a tizenhatodik helyről kezdtem, nem foglalkoztam a többiekkel. A kombinált szám előtt lepődtem meg, amikor a 7-es rajtszámot megkaptam és 31 másodpercre voltam az elsőtől. Hiába tartozom futásban az élmezőnyhöz, a felnőttek között ez a fél perc soknak számít. Testileg, lelkileg már elfáradtam, kihajtottam magam, egyetlen porcikám sem kívánta a kombinált számot. Ráadásul egész héten, a selejtezőben és az elődöntőben is rosszul ment a lövészet. Beálltam a lőállásba az első lövészetre, és ötből ötöt lőttem nyolc másodperc alatt. Itt éreztem a verseny alatt másodjára, hogy a Jóisten a vállamra tette a kezét. Ebben a pár másodpercben úgy tűnt, mintha nem is én lettem volna. Gyorsan mentem tovább a futásra, nem gondolkodtam. Az utolsó lövészet előtt már negyedik helyen álltam. Akkor elkövettem azt a hibát, hogy hagytam bevillanni egy pillanatra, hogy éremért megyek.

– Hibát?

– Igen, mert kizökkentett, nem az előttem álló feladatra koncentráltam. Határozottan helyre kellett tennem magam, mert nagyon rossz érzés kerített hatalmába. Sorfordító másodpercek jönnek, a legjobb négy ott áll egymás mellett, ilyenkor a legnagyobb a mentális harc. Akkor jött a harmadik megbizonyosodás, hogy Isten velem van, mert a legjobb lövészetet hoztam. A futásnál a szívem behozott a célba, és ezüstérmes lettem életem első felnőttvilágkupáján. Nem tudtam akkor felfogni, mi is történt velem. Nem tartom ezt az ezüstérmet akkora sikernek és később sem fogom, de ez az istenélmény iszonyatosan sok erőt ad a folytatásra.

– A pályafutása alatt máskor is előfordult önnel hasonló?

– A junior Európa-bajnoki ezüstéremnél és a junior világbajnoki bronzéremnél is éreztem ezt a plusz lelkiállapotot és a segítő „kezet”. Minden eredményemben benne volt a Jóisten, azokban is, amikor nem teljesítettem sikeresen. Úgy érzem, az emberek az eredményeket akkor kapják, amikor célja van velük az Istennek.

– Vallásos nevelésben részesült, gyerekkorától része az életének a hit, vagy később találta meg?

– Keresztény családba születtem, hatan vagyunk testvérek, szüleim is hívők. Gyerekkoromtól kezdve vallásosan neveltek, minden vasárnapi programunkban szerepelt a mise, katolikus iskolába jártam. Másfél éve nagyon megrendült a hitem és nagyon mélyre kerültem, de pont abban az állapotomban történt a változás, rájöttem, hogy félreértettem sok mindent, és megváltozott a hitem. Erősebb és mélyebb lett, mint korábban.

– Mi volt az az esemény, ami a hitét is megrendítette?

– Az első Covid-hullám karanténja alatt rosszul lettem otthon, szívfibrillációm volt… Bevallom, megijedtem, mert a sportolóknál a szívprobléma nagyon veszélyes. Kisgyermekkoromban voltak szív­zörejproblémáim, szóval ezt az érzést elég korán megkaptam. Bevonták a versenyengedélyem. Sírva adtam át a kék könyvem a sportorvosnak, nem tudtam elképzelni, hogy itt az öttusázás vége. Vizsgálat vizsgálatot követett, egyre mélyebbre kerültem. Hosszas gyötrődés után rábíztam magam Istenre és azt mondtam: legyen meg a Te akaratod. Nem csak kimondtam, így is gondoltam. Iszonyatosan nehéz volt elfogadni, nehezen is békéltem meg a helyzetemmel. A vizsgálatok befejeződtek, minden helyrejött, megszűnt a szívprobléma. Úgy érzem, akkor jött a változás, amikor tényleg Istenre bíztam a sorsomat. A mélypontokon kell kitartani és akkor kell igazán bízni. A Jóisten ezt látja és megjutalmaz, esetemben azzal, hogy folytathattam az élsportot. Azt az évemet nulláról kezdtem, nem edzettem, hatalmas hátrányban voltam a többiekhez képest, és mégis akkor lettem érmes a junior Eb-n és a vébén. Visszagondolva ijesztő, de bizonyosnak hiszem, hogy Isten akarta így.

– A sportban nem szívesen határoz meg konkrét célokat, de az élete más területein?

– Nagyon vágyom egy nagy családra, hogy megtaláljam azt a társat, akivel el tudom képzelni a jövőmet. Hogy mit hoz az élet a többi területen, igazából másodlagos, a család legyen meg. Jelenleg a Testnevelési Egyetemen edzői szakra járok, és tervezem a sportközgazdász-diploma megszerzését is.

– Élsportolóknál ritka, hogy valaki ilyen őszintén felvállalja a hitét…

– Tabutémaként kezelik sokan a vallást. Sok öttusázóval beszélgettem, akiket korábban ismertem, és csak most derült ki, hogy ők is hívők. Leültünk beszélgetni, és nagyon jó élményben volt részünk. Sokan vannak, akik hisznek, de nem érzik úgy, hogy beszélnének róla, pedig szerintem a hit nem kell hogy magánügy legyen.