Fotó: MTI/AP/Haszan Ammar
Hirdetés

– Elsőként tért haza Japánból az olimpián érmet szerző magyar sportolók közül. Ha nincs a koronajárvány, még mindig az olimpiai faluban lenne?

– Nem valószínű. Azt beszéltük az edzőmmel, Dancsházy-Nagy Tamással, hogy olyan körülmények között, mint amit a Covid teremtett, akkor sem maradtunk volna szívesen, ha nincs az a szabály, hogy a verseny után két nappal el kell hagyni az országot. Ha lett volna lehetőség szabadon, maszk nélkül jönni-menni, várost nézni, találkozni a többiekkel, és nem fenyeget minket annak a lehetősége, hogy ha elkapjuk a betegséget, két hétre karanténba zárnak, szívesen eltöltöttünk volna még 4-5 napot Tokióban. Így viszont cseppet sem bántuk, hogy föl kell szállni a repülőre. Nagyon vártuk, hogy vége legyen ennek a szezonnak, hiszen a járvány miatt rekordhosszúságúra nyúlt, ez pedig mindannyiunktól extra munkát és kitartást igényelt. Nagyon szeretünk itthon lenni. Én balatoni gyerek vagyok, otthon tudok igazán kikapcsolódni, Tamásnak pedig van egy vitorlása, ami nagy motivációt jelentett a hazajövetelt illetően.

– Amikor a világbajnokság után beszélgettünk, azt mondta, nem szeret interjút adni. Ennek azonban most nyoma sincs, sőt, úgy tűnik, mintha kifejezetten élvezné, hogy megkülönböztetett figyelem irányul önre.

– Az elmúlt két évben belejöttem ebbe a szerepbe, nem mellesleg több energiám is van azóta. A vébé idején még pajzsmirigyproblémákkal küszködtem, ami miatt nagyon meg kellett fontolnom, mibe fektetek erőt. Vissza kellett fognom magam, mert nagyon fáradékony voltam. A barátaimmal sem találkoztam annyit, mint mostanság, ha ugyanis nagy ritkán kicsit később értem haza, és nem tudtam kialudni magam, azzal megpecsételtem a másnapom: gyakorlatilag használhatatlanná váltam.

Korábban írtuk

– Ezek szerint megoldódott a probléma?

– Igen. Az orvosi kivizsgálás után kaptam gyógyszert a betegségemre, az pedig rendbe is hozott.

– Rengeteg protokolleseményen kell most részt vennie, sok a kötelező program. Tapolcára mikor jut el?

– Múlt héten hazamentem egy napra, hogy részt vehessek egy ünnepségen, fölkerült ugyanis a nevem arra az emléktáblára, ami a városhoz kötődő olimpikonoknak állít emléket. Másnap viszont már jöttem is vissza Budapestre, azon a hétvégén volt ugyanis a Honvéd–Debrecen NB I.-es nyitómeccs a Bozsik-stadionban és a Forma–1 Magyar Nagydíj a Hungaroringen, amik kihagyhatatlan programok.

– Ha már Tapolca szóba került, érdemes megemlíteni a múltat. 2006-ban a sportág hazai nagymestere, a Nemzet Sportolója címmel kitüntetett Kulcsár Győző kezdeményezésére indult el az Olimpici nevű program, amely az egykor sikeres, ám az elmúlt évtizedekben visszaesést mutató hazai párbajtőrvívás újbóli felvirágoztatását szolgálja. Sok kisgyerek mellett ön is ennek a keretein belül kezdett sportolni annak idején. Hogyan segítette a kibontakozásban?

– Ez a program lehetőséget ad, hogy a gyerekek már egészen kis korban, nyolc­évesen kipróbálhassák a versenyzést, megtapasztalják, milyen terhelést is jelent egy-egy bajnokság, megérezzék a győzelem ízét, és megszokják a kudarcokat is, elfogadják, hogy ki lehet esni már az első asszó után is. A rendszer öt korcsoportot ölel fel, de van mód a nagyobbak között is indulni, ami a fejlődés szempontjából nagyon hasznos. A fiatalok a kadet korosztályig eljutva olyan tudásra és tapasztalatra tehetnek szert, ami óriási előnyt jelent más országok fiatal vívóival szemben. A program, ami egyébként a FIE, vagyis a nemzetközi vívószövetség szabályai szerint működik, jó reklám a fegyvernem számára, hiszen a versenyeket az ország különböző pontjain szervezik meg, ráadásul úgy, hogy a szülők számára is kellemes kikapcsolódást nyújtsanak.

– Érdekes, hogy az olimpiai döntőt ezúttal két huszonéves vívta. Nem jellemző ez a sportágra. Generációváltás történik éppen?

– Ezt nem lehet egyértelműen kijelenteni. Szerintem puszta véletlenről van szó.

Fotó: MTI/Illyés Tibor

– Sokan azt gondolják, hogy egy világbajnoknak bérelt helye van az olimpiai dobogón. Van ebben némi igazság?

– Nemcsak gondolják, hanem szinte el is várják az emberek, hogy így legyen. Pedig egyáltalán nincs így, nem adják olyan könnyen azokat az érmeket. Ahogy már többször is elmondtam, az olimpián nincs papírforma, bármi megtörténhet. Hiába mész oda ranglistaegyesként, nagyon sok múlik azon, hogy milyen lábbal kelsz föl a verseny napján, és milyen ágat kapsz. Ilyen szempontból szerencsésnek mondhatom magam, de nekem is meg kellett küzdenem minden egyes tusért.

– Hihetetlen az a nyugodtság, ami önből áradt az asszói alatt, valószínűleg a szurkolók százszor jobban izgultak. Családi örökség vagy szerzett tulajdonság ez a békés természet?

– Inkább azt mondanám, hogy részben velem született, édesapám és édesanyám ugyanis nem ilyen. Az olimpián sokat számított, hogy ki tudtam zárni a tudatomból, milyen versenyen veszek részt, és felfogtam, hogy nem történik semmi, ha nem nyerek érmet.

– Hazatérte után, a repülőtéren azt nyilatkozta, a sportpszichológusa még nem vette föl a kapcsolatot önnel, de nagyon várja, hogy jelentkezzen. Beszéltek azóta?

– Kaptam egy üzenetet tőle, amiben azt írta, „Pici hiányérzet, enyhe szomorúság és komoly önkritika magam felé. Kielemezzük azt a keveset, amit kell!” Ő egyértelműen azt gondolta, hogy nyerni fogok.

– Kudarcként élte meg, hogy csak ezüstérmet szerzett?

– Nem feltétlenül, csak ő is maximalista, mint én.

– Ha ő is ennyire akarja, biztosan megtalálják majd a győzelemhez vezető utat.

– Én is azt gondolom. De elsősorban a boldogságra törekszünk, nem arra, hogy megnyerjünk mindent. Talán így fogunk megnyerni mindent.

– Ha jól tudom, van egy kis füzete, amiben mindig leírja az éppen aktuális gondolatait. A napokban került bele valamilyen bejegyzés?

– Nagyon régóta nem vezetem. Amióta tisztában vagyok az érzéseimmel, nem látom értelmét. Ma már minden történésnek tudom a miértjét.

– A vébé után pár nappal azt mondta nekünk, jó érzés, ha eszébe jut, hogy világbajnok, de igazából már inkább a holnapra gondol. Most is így van ezzel?

– Aki ismer, tudja, hogy én ilyen tervezős figura vagyok. Hazafelé, a repülőúton már minden jövőt érintő dolgot megbeszéltünk Tamással. Azt is tudom, hogy hogyan fogom kipihenni magam, és azt is, hogy hogyan jutunk majd ki a csapattal a három év múlva esedékes párizsi olimpiára. Szeretném, ha oda már nem egyedül kéne utaznom.

Fotó: MTI/Illyés Tibor

Két lábbal a gázpedálon

Nem sok lehetősége volt Siklósi Gergelynek, hogy kifújja magát, miután hazaérkezett Tokióból, másnap este ugyanis a budapesti Bajnokok Parkjában volt jelenése, ahol egy exkluzív beszélgetés során mesélt érzéseiről, élményeiről edzője, Dancsházy-Nagy Tamás társaságában.

Hatalmas adag csokoládés pattogatott kukoricával fogadja a riporter Siklósi Gergelyt a Bajnokok Parkjában. Nem véletlenül, a Honvéd 23 éves párbajtőrözőjének, aki a magyarok közül másodikként állhatott fel az olimpia dobogójára, ez a kedvenc csemegéje, és ha van olyan alkalom, amikor megérdemli, hogy kényeztessék, az egyértelműen a mostani.

A döntő pillanatait edzőnek és tanítványának még nem volt ideje visszanézni, Gergő meg is lepődik a felidézett képsorok láttán, elmondása szerint ugyanis sokkal izgalmasabb a csörte így kívülről szemlélve, mint amilyen volt személyesen átélni, a páston ugyanis hihetetlen nyugalom szállta meg. Ez, ahogy már többször is elmondta, annak a képességének köszönhető, ami élete első országos bajnokságán született meg, amikor 14-11-es hátrányból sikerült fordítania. Azóta, ha rövid időre is, be tudja kapcsolni azt a képzeletbeli gombot, ami segít neki az extra koncentrációban.

– Most szeretnénk elfelejteni a vívást két-három hétre, úgy tervezzük, hogy csak szeptemberben indul újra a munka. Akkor majd elemezzük, hogy mi volt a jó, amire építeni lehet, és melyek azok a hibák, amiket el kell kerülnünk a jövőben – mondja Dancsházy-Nagy Tamás. Hozzáteszi, már öt éve dolgoznak együtt Gergővel, kapcsolatuk pedig napról napra szorosabb lesz, már félszavakból és egy-egy tekintetből is megértik egymást; rég volt olyan, hogy amit előre megbeszéltek, ne úgy történt volna a páston.

A páros több új, különleges technikát is bevet Gergő vívótudományának tökélyre fejlesztéséhez. Folyamatosan monitorozzák például a pulzusát, hogy aszerint ütemezzék az asszót. A mester így pontosan tudja, mikor kell időkéréssel megszakítani a mérkőzést, hogy a versenyző egy szusszanásnyit pihenni tudjon. A siker érdekében Dancsházy-Nagy Tamásék együtt dolgoznak egy céggel, amelyik a vetélytársakat profilozza. Megmondják, mik az ellenfél erősségei és gyengeségei, hogy meg tudják törni azt az aurát, amivel az illető a pástra lépett. Nem azzal kapcsolatban adnak tanácsot, hogy támadni kell-e, vagy védekezni, hanem hogy mi a jobb taktika: üdvözléskor erősen a másik szemébe nézni, vagy éppen mosolyogni rá.

A mesteredző azt mondja, az olimpiával kapcsolatban nincs miért szégyenkeznünk, ahogy fogalmaz, két lábbal álltak a gázpedálon, mindent kihoztak magukból, a döntő utolsó szakaszában pedig már látta tanítványa testtartásából, mozgásából, hogy elfáradt, képtelen lesz fordítani. Gergő persze nem érezte, hogy fogytán lenne az ereje. Azt mondja, az adrenalinszintje olyan magas volt, hogy csak este tűnt föl neki, mennyire kimerült: órákon át készült arra, hogy letusoljon, csak harmadik nekifutásra volt képes beállni a zuhany alá. Hozzáteszi, a verseny alatt elképesztő erőt adott neki, hogy tudta, egy ország szurkol érte, és külön öröm számára, hogy nemcsak saját magának, hanem az egész nemzetnek boldogságot szerzett a teljesítményével. Hangsúlyozza, francia ellenfele jobb volt ugyan, mégis azt érezte, két nyertes áll a páston.

Dancsházy-Nagy Tamás a három év múlva esedékes párizsi olimpiával kapcsolatban is bizakodó.

– Párbajtőrcsapatunk most nincs sajnos, de érzem a fiúkban az erőt, azt hiszem, nagy sikerek kapujában állnak. Szinte biztos vagyok benne, hogy 2024-ben éremért indulhatnak majd az ötkarikás játékokon, ebben pedig Gergőnek, mint a hazai és a nemzetközi párbajtőrmezőny meghatározó személyiségének, nagyon fontos szerepe lesz.