A kihívás élteti

– Biztos nem egy pillanat alatt hozta meg a döntést, hogy több mint két évtized után befejezi az élsportolói pályafutását, de talán az időzítés meglepő, a 2024-es párizsi olimpia előtt vonul vissza. Sokan tanácsolták, hogy tartson ki még egy évig?

– Sok mindenkitől kaptam meg, hogy már csak egy év van hátra, miért fejezem be a pályafutásomat, de ez bonyolultabb annál, hogy csak az időt vegye figyelembe az ember. Pár embernek ki is kértem a véleményét a vívódásom egyik szakaszában, nem választ vártam tőlük, hanem más szemléletet, olyan szempontokat, amik esetleg nekem nem jutottak eszembe. A tokiói olimpia óta sokat gondolkodtam azon, hogy merre tovább. Nagy csalódásként éltem meg a harmadik ötkarikás szereplésemet (nem jutott a 16 közé – a szerk.); az, hogy a verseny előtt megbetegedtem, csak tovább bonyolította a helyzetet, és két hónap kellett a gyógyuláshoz. Egyre inkább éreztem magamon a döntéssel járó nyomást, azt gondoltam, választanom kell, melyik úton haladjak tovább, és mindezt a lehető legrövidebb idő alatt. Nem jutottam dűlőre, és ez még inkább nyomasztott. Pár hónap lelki tusa, álmatlan éjszakák, depresszió után arra jutottam, nem siettetek semmit, és adok magamnak még egy évet, versenyzek, tanulok, megnézek másik súlycsoportot, ahol nincs szükség állandó diétára és fogyasztásra. A korábbi 57-ről felléptem 63 kilogrammra, de mégsem tudtam olyan eredményeket elérni, amilyeneket vártam, ráadásul az idő rövidségén túl több rajtam kívül álló körülmény is nehezítette ezt. A tavaly októberi taskenti világbajnokságra még egyszer visszafogyasztottam magam 57 kilóra, az első meccsemet meg is nyertem, rendkívül jó élmény volt, akkor hajlottam arra, hogy mégis folytassam, ez az életem, nem tudom és nem is akarom elengedni. Ugyanakkor ez a súlycsoport siralmas és szenvedős mindennapokat hoz, nagyon egészségromboló, nem csak a fogyasztás miatt. A szervezetemnek utána öt hónapra volt szüksége, míg hormonálisan regenerálódott. A fő ok, amiért a befejezés mellett tettem le a voksomat, pontosan az, hogy nem használhatom ki a végtelenségig a testemet. A pályafutásom alatt négy műtétem, számtalan sérülésem volt, teljesen felborul a hormonháztartásom, ha a kvalifikációhoz és az olimpiai felkészüléshez folytatom a diétámat. Az észérvek vittek a befejezés irányába. Életem álma volt, hogy olimpiai érmes lehessek, kudarc és csalódás, hogy nem sikerült megvalósítanom. Mind a három olimpiá­mon mindent megtettem, hogy elérjem a célomat, semmit sem csináltam volna másként a tokiói felkészülésben sem. Nem tudtam érveket felsorakoztatni, mi lehet még az a plusz, ami ahhoz kell, hogy teljesüljön az álmom, csak a szerencsét tudtam elképzelni, arra pedig nem akartam építeni. El kell fogadnom, hogy ennyi volt, örülni annak, amit elértem, nem pedig azon keseregni, amit nem.

– Azt mondta, az eszére, az észérvekre hallgatott. Legbelül azért sikerült már elrendezni a pályafutását és elengedni?

– Inkább azt mondanám, az elengedés terén most már jobb a helyzet, mint korábban. Nem érzem már magam kevesebbnek attól, hogy nincs olimpiai érmem. Volt egy álmom, ami évek alatt céllá formálódott, és nem valósult meg. Maximalista vagyok, nekem a száz százalék sem elég. Soha nem a siker és a csillogás vonzott, hanem a napi állapotom túlszárnyalását céloztam meg, ezért is tudtam sikeres sportoló lenni. Önmagában az életforma, az edzés, a versenyzés, az atmoszféra nagyon hiányzik, mert én ezt tényleg nagyon szeretem, és nemcsak az érmeket, azokat ki ne szeretné, hanem azt, hogy nap mint nap meghalunk fizikailag a teremben. A napi szintű kihívások éltetnek. A diétám is annak számított; amíg más szinte mindent megehetett, én tartottam magam az egészséges, ellenben nem túl ízletes menüimhez. Az edzésben is mindig az extrát kerestem. Ha láttam, hogy a többiek megálltak, akkor én rátettem még egy lapáttal.

– Ha visszatekint a pályafutására, melyik pillanatot emelné ki?

– A 2020-as esztendő kiemelkedő volt számomra. Sokan voltak mélyponton a Covid-járvány alatt, engem meg az hajtott, hogy egyedül, otthon készülve vagy az utcán kocsit tolva a legjobb állapotba tudjak kerülni, szerettem volna extrát kihozni ebből az időszakból. Nagyon erős voltam fejben és fizikailag is. Az Európa-bajnoki aranyérem megszerzése az egyik kiemelkedő pillanat, és ugyanebben az évben, első cselgáncsozóként az év sportolója lehettem. Büszke vagyok rá, az elismerés erejét, pozitív hozadékát nagyon élveztem. De kiemelhetném az első, 2012-es londoni olimpiámat is, meghatározó élmény volt számomra az a három hét (Karakas Hedvig ötödik helyen végzett – a szerk.). A 2009-es év pedig vízválasztó volt a karrieremben, előtte mélypontra kerültem, be akartam fejezni a dzsúdót, mert a junior korosztályomban kiestem a világbajnokságon. Aztán következett a csúcsév, nagy dolgokat vittem véghez, junior vb-n és Eb-n is nyertem, a felnőttek között mindkét világversenyen bronzérmes lettem.

– Összességében vissza tud rá úgy tekinteni, hogy szép kerek pályafutást zárt le?

– Még az analizáló fázisnál tartok. Büszke vagyok arra, amit elértem, de az a baj, hogy ezt a maximalizmusom lerombolja. Azt az életet élhettem, amit szerettem, sikeres voltam, és azt gondolom, sok mindenkinek tudtam példát mutatni, az egyesületen belül és a dzsúdósportban, ezek hajtottak előre. Összességében sikeres pályafutásnak gondolom, de nem tagadom, van hiányérzetem is.

– Amikor mérlegelt, hogy marad-e az élsportban vagy befejezi, mennyire töltötte el aggodalommal, hogy tulajdonképpen új életet kell kezdenie?

– Bevallom, iszonyatosan rémisztő a gondolat. Tízéves koromtól kezdve a sport határozta meg az életemet, az iskolát, a minimális szüneteket, magánéletet, étkezést, ünnepeket, szóval mindent. A 23 év alatt az életem részévé vált, ebben nőttem fel, ez a világ a természetes nekem. Kialakult a napi rutinom, egy életmód, és mindez teljesen felborul, egy ismeretlen világba kell kilépni. Félelmetes és nehéz a sportolók számára. Sokszor éreztem magam úgy a civil életben, mint egy kis csecsemő, aki tud enni-inni, de minden mást meg kell tanulnia és felfedeznie. Szerencsére támogató közeg vesz körül, mégis magamnak kell kitalálom, merre tovább.

– Marad a sport világában, a Nemzetközi Dzsúdószövetség versenyszervezőjeként dolgozik a jövőben. Még úgy is más világ, hogy ismeri a közeget?

– Teljesen más, létezik a sportolói A oldal és a háttér, a B oldal. Abban látom az előnyömet és az erősségemet a sportszervezésben is, hogy olyan tudás birtokában vagyok a cselgáncsozómúltam miatt, amit a civil életből érkező, aki soha nem űzte ezt a sportot, soha nem fog annyira megérteni. Ezt szeretném kamatoztatni. Egyébként teljesen más világ, még nem tudom, mi vár rám. Az élsport mellett nagyon sok energiát fektettem a tanulmányaimba, a Testnevelési Egyetem sportszervező szakát végeztem, nemzetközi kapcsolatok és sportdiplomácia témakörében folytattam tanulmányokat, és dzsúdószakedzői képesítésem is van, de nyilván az apró munkafolyamatokat el kell sajátítanom.

– Szüksége lesz ezen a területen is célok kitűzésére?

– Hiszem azt, hogy kellenek az ember életében a célok, kisebbek-nagyobbak egyaránt. Talán azt is ki merem jelenteni, ez mentett meg az elmúlt másfél évben. Sok apró célt tűztem ki, ami tartotta bennem a lelket, adott motivációt és hajtott előre. Ez idő alatt szereztem egy diplomát, letettem a nyelvvizsgát, elvégeztem egy nemzetközi képzést (női vezetők a sportban), ami hozzásegített a nemzetközi szövetségben betöltött munkámhoz. Mindeközben tavaly még szerepeltem Európa-bajnokságon és világbajnokságon is, és írtam a szakdolgozatomat. Ahhoz, hogy az ember tudjon fejlődni és jól érezze magát a bőrében, kellenek a célok. Most nem hosszú, hanem rövid távúakat tűzök ki. A legaktuálisabb, hogy találjam meg magam a munkában, sikeresnek érezzem magam. Nyilván visszajelzést nem úgy kapok, mint egy edzésen vagy versenyen. Ha elvégzem a munkámat, nem jár érte érem, nem veregetik meg a vállamat.

– Mit gondol, az a fajta elismerés, amit egy sikeres verseny hozott, hiányozni fog?

– A civil életben ha valaki jól elvégzi a munkáját, az a természetes. Talán hiányozni fog, de elsősorban önmagamnak kell bizonyítanom. Tavaly részt vettem egy sportdiplomáciai konferencián Zágrábban, ahol angol nyelven kellett prezentációt tartanom a szakdolgozatomról. Nagyon stresszesnek éltem meg, rosszabb, mint egy nagy verseny előtti pillanat. Olyan mély víz volt, amit túléltem, teljesítettem, és még pozitív visszacsatolást is kaptam. Tehát meg lehet találni a sikert a civil életben, ha érem nem is jár, de elismerés igen.

– Pályafutása alatt számtalanszor kellett a mélyből felkapaszkodnia a csúcsra. Mennyit adhat mindez a civil életben?

– Sokszor éreztem azt a pályafutásom alatt, hogy nekem mintha mindenért többszörösen meg kéne küzdenem. Az biztos, hogy kemény munkaerő vagyok, és a munkamorálommal sincs gond. Ha kihívásokkal és akadályokkal kell is szembenéznem, valamilyen formában megoldom majd. Feladni nem fogom, soha nem is tettem.

– A diétától végleg megszabadult?

– Szabadabb életet élek, de továbbra is fontos az egészséges táplálkozás, inkább fokozatos engedményeket teszek magamnak. Az előző évben a magasabb súlycsoportnál már módosítottam egy-két dolgon, akkor döbbentem rá, mennyire finom a joghurt – amit 15 évig nem ettem – vagy a rántott hús. Arra viszont tudatosan készültem, ha egyszer befejezem az élsportot, ne essek át a ló túloldalára. Továbbra is szeretnék példa lenni a fiataloknak, és megmutatni, hogy az élsportolói lét nem ér véget a visszavonulással, fontos, hogy az egészség és az önmagunkra figyelés megmaradjon. Az edzéssel sem álltam le, és klubomnál, a Honvédnál próbálom majd a tudásomat és tapasztalatomat átadni a fiataloknak, hogy ne essenek olyan hibákba, amik elkerülhetők, és többé váljanak, mint amit gondolnak magukról.

– Az egyik közösségi médiás posztjánál egy fél mondatban célzott arra, hogy ha nem is versenyzőként, de ott lehet a párizsi olimpián. Belegondolt, milyen érzés lesz „külső” szemlélőként részt venni a játékokon?

– Az olimpiai bizottság felkérésére sporttársaimmal legóból kiraktuk a másfél méter magas Eiffel-tornyot, amit még a visszavonulásom előtt kezdtem el építeni. Elgondolkodtatott, és adott egy ötletet is. Az új munkámban akár azt a célt is kitűzhetem magam elé, hogy kijussak a 2024-es ötkarikás játékokra. Úgy érzem, ha ezen a területen is megtalálom a kihívást, szeretni fogom, akkor hosszú távon ez jelenti a jövőmet. Nem gondoltam bele, milyen lesz kívülről figyelni a versenyt, de abban biztos vagyok, hogy nagyon fájni fog a szívem.