A kosárlabda szolgálatában – interjú Báder Mártonnal

– Tavaly októberben még a Honvéd kosárlabda-szakosztály szakmai igazgatójaként nyilatkozott lapunknak, miután 21 év kihagyást követően visszajutottak az élvonalba. Jelenleg a sportág hazai szövetségének elnökeként beszélgetünk a jövőbeli tervekről. Korábban nem került szóba, hogy elnök­aspiráns lenne, belső motiváció miatt döntött az indulás mellett? Mennyire éles váltás ez az életében?

– A két vezetői filozófia nem gondolom, hogy élesen elválik egymástól. Azt vallom, klubszinten is lehet olyan felfogásban dolgozni, ami az egyesület és a magyar kosárlabda érdekeit szolgálja, de ez mindig az adott vezetőn múlik. A Honvédban három éve építjük az akadémiát, két éve határoztuk el, hogy megcélozzuk a feljutást az élvonalba, amit sikerült is elérni, idén pedig a bennmaradást tűztük ki magunk elé. Mindenhonnan pozitív visszajelzést kaptunk, hiszen magyar edző ül a kispadon, nálunk szerepel a legkevesebb külföldi, a legtöbb magyar és a legtöbb fiatal játékperc is hozzánk kapcsolódik. Ez a fajta vezetési szemlélet, mondhatjuk, előszobáját jelentette a szövetségi elnöki pozíciómnak. Amióta 2015-ben befejeztem a profijátékos-pályafutásom, sportvezetőként dolgozom – előbb a Szolnoknál, majd a Honvédnál –, a diplomámat a Testnevelési Egyetemen is ebből szereztem, és ha megkérdezik, mi a foglalkozásom, sportvezetőnek vallom magam. Mindennek a csúcsa az elnöki poszt. Ezért fogadtam el a jelölést. Az élmény még friss, büszke vagyok rá, de érzem is a felelősségét a pozíciónak.

– Játékosként meghatározhatta, hogy a legrangosabb sorozatokban trófeákért harcoljon. Sportvezetőként milyen szintekben gondolkodott, kitűzött valaha olyan célt, hogy egyszer a szövetség elnöke lenne?

– Ilyen irányú terveim nem voltak. Sikeres sportolóként ugyanakkor kötelességemnek éreztem, hogy pályafutásom lezárása után valamilyen szinten a kosárlabdát segítsem. Rengeteget kaptam ettől a sportágtól, és azt gondolom, sokat adtunk is. Az ember igazán akkor tud mindent értékelni, miután lezár egy szakaszt az életében; én 35 évesen vonultam vissza és húztam meg a határt, összegeztem magamban, meddig jutottam, és mennyi mindent köszönhetek a kosárlabdának. Konkrét pozíciók nem fogalmazódtak meg a fejemben, abban biztos voltam, továbbra is tenni kívánok a sportágamért. Ha tehetném, kötelezném minden sikeres sportolótársamat, hogy a befejezés után, ha lehetősége adódik, tudásával, tapasztalatával adjon vissza valamit az országnak és az adott sportágnak, segítse, építse tovább. A kosárlabda iránti szerelmembe, segítő szándékomba, elkötelezettségembe beleillik az elnöki feladat.

– Érdekes, hogy azt említette, minden sikeres sportolót kötelezne, hogy visszavonulás után is segítse az adott sportágat. Láthatóan egyre többen gondolkodnak önhöz hasonlóan. Ha csak a csapatsportágakat irányító testületeket nézzük, a vízilabdázóknál a kétszeres olimpiai bajnok Madaras Norbert, a kézilabdázóknál a kétszeres olimpiai negyedik Ilyés Ferenc tölti be az elnöki tisztséget. Egy sikeres élsportolói generáció tagjai közül egyre többen folytatják sportvezetőként.

– Biztos vagyok benne, hogy hasonló indíttatásból. Azt gondolom, a változással érkező lendület mindig hozhat pozitív hatást, de ezt meg is kell lovagolni, és nekünk kell tennünk érte. Az elnöki pozíció egy felelősséggel teli lehetőség, a döntéseinken múlik a sportágunk jelene és jövője, ezért megfontoltan kell cselekedni. A kosárlabda-társadalom tőlem és az elnökségtől iránymutatást vár. Azért vállaltam a jelölést, mert kész vagyok szolgálni a sportágamat.

– Az elnöki munka megítélését, főleg csapatsportágak esetében, a válogatottak eredményessége is befolyásolja. Ha ebből a szempontból nézzük, a következő négy év lehet sikertörténet?

– Szeretném, ha a szövetségnek lenne egy jól elhatárolható hivatali, adminisztrációs lába és egy szakmai lába, utóbbi alapját adja a szakmai bizottság. Ők határozzák meg az irányt, ellenőrzik a válogatottak munkáját, számonkérnek, értékelnek, és ha szükséges, változást javasolnak az elnökségnek. Ismerem a szövetségi kapitányokat, edzőket, szeretnék velük leülni és beszélgetni, de nem szólok és nem is szólhatok bele a döntéseikbe. Fontosnak tartom, hogy racionálisan nézzük, hol a helyük Európában és a világban. A kérdést nem megkerülve, úgy látom, a női válogatottunk fiatal átlagéletkorú, jó szerkezetű csapat, ami véleményem szerint a következő évekre kellő biztosíték arra, hogy magas szintű kosárlabdára legyünk képesek, és kijutott az Európa-bajnokságra is. A női utánpótlás helyzetét szintén biztatónak látom az eredményeik alapján. A férfiak zsinórban két kontinenstornán is részt vettek, augusztusban olimpiai selejtezőt játszanak. A férfiutánpótlásról már nem tudok pozitív képet festeni, eredményét tekintve a legrosszabb helyzetben van, ezen a területen komoly feladat vár ránk. Felelős vezetőként abban hiszek, hogy a problémát nem a szőnyeg alá kell söpörni, hanem kitenni az asztalra. Meg kell fogalmazni a kritikákat is, akár csapatokkal, játékosokkal vagy edzőkkel szemben is. Akikkel szemben megfogalmazzuk, azoknak pedig érteniük kell, hogy az érdekükben történik, mert csak így lehet változást elérni. A probléma az előző elnökség alatt is felmerült, az okokkal tisztában vagyunk, és látjuk, hol kell változtatni.

– A változtatások nem mindig hoznak népszerűséget egy elnöknek.

– Nem egy népszerűségi versenyre neveztem be, hanem a kosárlabda megújítását tartom szem előtt, a feladatomat akarom elvégezni. A változás sokszor jár áldozattal és lemondással, de abban egyetértünk, hogy lépéseket kell tenni a fejlődés érdekében, és nem mindenki számára tetszetős lépéseket. Azt azért tisztán kell látni, hogy a mi kosárlabda-kultúránk nem „termeli” ki a tehetségeket, hanem minden egyes játékosért, tehetségért meg kell küzdenünk.

– Ha jól értem, nem a merítés hiánya a probléma, hanem strukturálisan nem megfelelően működik a kiválasztórendszer?

– A szervezeti struktúrát nem látom problémának, és tíz éve folyamatosan növekszik a játékosok száma. Két dolgot tartok nagyon fontosnak: a kiválasztást és az edzők képzését. Ezeken a területeken szükséges irányt mutatni és konkrétabban meghatározni az oktatást, képzést. Sajnos sok helyen azt tapasztaltam, hogy a 15-16 éves korosztály nagyon le van maradva attól, ahol tartania kéne ebben az életszakaszban, a hátrány szinte ledolgozhatatlan. Csodák és kivételek vannak, én például 13 évesen kezdtem kosarazni, Dávid Kornél meg 17 évesen. Annak ellenére, hogy későn kezdtem, olyan képzésben részesültem, ami megadta az alapot, hogy a legmagasabb szintre jussak. Minden gyerek másként fejlődik, vannak, akik gyorsan tanulnak, vannak született őstehetségek, és olyanok is, akik átlagos képességűek, átlag feletti szorgalommal, de hiába tesznek meg mindent, ha nem kapják meg a megfelelő képzést. Hiába magas és ügyes valaki, ha labdavezetés, dobás, taktikai érettség, technikai fejlettség szintjén lemaradt.

– Szükség van bármilyen központi iránymutatás szerinti képzési rendszerre?

– Az iránymutatás tekintetében inkább abban gondolkodom, hogy ha egy műhelynél azt látjuk, nem megfelelő munka folyik, kevesebb tehetség jön ki a tervezettnél, ott konkrétabban meg kell határozni a képzési folyamatot a sikerek érdekében. De nem szeretnék mélyebb szakmai kérdésekbe előre belemenni, a szakmai bizottság és az elnökség feladata meghatározni a változást. Nekünk a kosárlabda-társadalom együttműködésére van szükségünk.

– Amiről beszélgetünk, pont az a terület, amelynek látható jelei később mutatkozhatnak meg, mint egy elnöki ciklus…

– Négy év kevés arra, hogy egy átalakított képzési rendszer hatásai megmutatkozzanak és sikeres generációk jöjjenek ki. A hosszú távú eredmények érdekében és a kosárlabdáért dolgozom. Ha egyetértünk abban, hol és milyen formában érdemes változtatni, akkor hozzá kell látni és véghez vinni. Boldog leszek akkor is, ha a négyéves elnökségem végén vagy utánam lesz látható az eredmény, csak legyen eredménye a munkánknak. Az elnöki megbízás a kosárlabda szolgálatáról, nem pedig az egyéni karrier építéséről szól.

– A Honvédban főleg magyar játékosokra és a fiatalokra építettek, ezt a szemléletet a többi klubnál is meg lehet valósítani? Klubszinten szükséges változást eszközölni a sikerek érdekében?

– A Sopron Euroliga-győzelme fantasztikus eredmény, a nagy sikerek után mindig nagyobb az elvárás is, de idén is jó szezont futottak. Férficsapatoknál nem várható, hogy hasonló sikerek közelébe érjenek nemzetközi szinten. Bízom benne, hogy lesznek olyan csapataink, amelyek a jövőben is erőn felül tudnak teljesíteni. Nyilván a legnagyobb kérdés a légiósszabály és a fiatalok szerepeltetésére vonatkozó előírás. Ezzel kapcsolatban idén a liga már tartott ülést, ahol a Honvéd vezetőjeként jelen voltam, és szinte teljes egyetértést tapasztaltam. A drasztikus, hirtelen hozott szabályváltoztatásokat semmilyen területen nem tartom jónak. Változást elérni átgondoltan, kellő időt hagyva lehet.

– A Honvédban mutatott irány és vezetői szemlélet lehet az ars poeticája elnökként is?

– Nagyon nehéz most még meghatározni, előbb szeretném átlátni a teljes rendszert. Sok embert ismerek a kosárlabda-társadalomban, sok mindennel tisztában voltam eddig is, de reményeim szerint elnökként jobban rálátok olyan problémákra, amikre eddig nem tudtam, vagy nem is gondoltam volna, hogy léteznek. Egy biztos – és ez lehet az ars poeticám is –, a kosárlabda csapatsport, ezért a szövetségről is csapatként gondolkodom.

– És ki szerzi a pontokat?

– A csapat! Mindig abban hittem, ha közösen hozunk egy döntést, közösen is vállaljuk a felelősséget, függetlenül attól, hogy pozitív vagy negatív-e a következménye. A siker és a kudarc is közös. Ha hibázunk, tanulunk belőle, és legközelebb másként csináljuk. Nincs egymásra mutogatás. És a siker mögött sem egy ember áll.

– Mekkora kihívásként tekint az elnöki pozícióra, lehet párhuzamot vonni a játékos-pályafutása alatti bármelyik nagy sorozattal vagy meccsel?

– Más jellegű kihívás előtt állok. Játékosként a pályán aktívan tud tenni az ember a sikerért, vezetőként összetettebb a feladat, bár közös pont, hogy itt is fontos, milyen csapatot hozunk létre a négyéves ciklus elején. Lojális embernek tartom magam; akinek bizalmat szavazok, kitartok mellette és a végsőkig hiszek benne. A szövetségben minden adott ahhoz, hogy sikeresek legyünk. Elismerem a korábbi időszak munkáját, eredményeit, szeretném folytatni a megkezdett utat, de lesznek változások, amelyek remélem, inspirálóan hatnak, és ez mindenkinek új lendületet, motivációt ad a kosárlabda-társadalomban.