A legmélyebb pillanatokban is kitartani egymás mellett

– A tokiói olimpia után most már az egész ország megismerhetett, hiszen férjed, Lőrincz Tamás többmillió néző előtt elmondta, a családja miatt küzd. „Ott van a feleségem és a két gyönyörű gyerekem, akiket négy éve hagyok ott az edzőtáborok és versenyek miatt – az nem lehet, hogy ezek után én itt ne menjek végig.” Tomi már sokszor beszélt erről a nyilatkozatáról, te mit éltél át, amikor hallottad?

– Transzba kerültem. [nevet]. Könnyekig hatódtam. Egyáltalán nem számítottam rá, hogy a tévében, az egész világ előtt, nyilvánosan a családjáról fog beszélni és ilyen szépen. Nagyon jólesett, de kicsit tartottam a reakcióktól, mit szólnak majd az emberek? Mert én is csak egy anyuka és feleség vagyok a sok közül. Mindenkinek megvannak a saját nehézségei, mindennapos küzdelme az életben, sokszor egyedül, ezért azt vallom, minden anyuka csodálatos! Szerencsére csak pozitív visszajelzést kaptunk, sokan írták, hogy Tomi ezzel a nyilatkozatával nők tízezreit ríkatta meg és példa lehet a többi férjnek is. Az biztos, hogy mindkettőnk életében megható pillanat volt, mai napig próbáljuk feldolgozni.

– Tamás négy olimpián szerepelt, már Londonban, 2012-ben nagyon közel került a győzelemhez, akkor ezüstérmet szerzett. Mindvégig hittél benne, hogy olimpiai bajnok lesz?

– Tudom, milyen közhelyes, de mégis azzal biztattam akkor, hogy minden okkal történik, nem véletlen, hogy nem nyerte meg a londoni olimpiát, később megadatik. Végig hittem benne, hogy egyszer sikerül. Utólag most persze mondhattam, milyen bölcs voltam kilenc évvel ezelőtt.

– Négy évvel később viszont a selejtezőben kiesett és testvére, Viktor vitatható bírói ítéletek miatt (ne szépítsük, elcsalták a meccsét) elesett a bronzéremtől. Gondoltad akkor, hogy lesz még folytatás, nem törik ketté ott Tamás pályafutása?

– A riói olimpián minden rossz összejött, a felkészülés is nehezen alakult. Eleve szerintem nem a 66 kg-os súlycsoportban kellett volna indulnia, 13 kilót fogyasztott. Viktor esete is megviselte a családot. Az ötkarikás játékok után Tomi tényleg összeomlott. Bevallom, én is elgondolkodtam, meddig érdemes még küzdenie. Ha akkor nyer, valószínű visszavonul. A barátok és a család biztatott, hogy tartsak ki, legyek erős és adjak erőt Tominak. Tokió után azt mondom, nem bánom, hogy az élet így alakult, az összes nehézség ellenére sem.

– A nagyobb versenyek előtt szoktál valamit mondani Tamásnak útravalóként?

– Mentálisan nagyon erős versenyző, nincs rá szüksége. Inkább utólag beszélünk át minden versenyt, értékeljük, kielemezzük és feldolgozzuk. Beszámol arról, hogy élte meg a viadalt, én meg hozzáteszem a saját nézőpontomat. Fontos neki a véleményem, elhiszi, bízik bennem és sokszor meg is tudom nyugtatni. Néha verseny előtt pár mondattal bocsátom útjára. London, Rio és Tokió előtt elrejtettem az üzeneteimet a táskájában, ezek voltak az én kis titkos olimpiai meglepetéseim. Az utolsó olimpiája előtt már számított rá, nehezen tudtam volna eltitkolni, mert a gyerekekkel együtt készítettük. Dórika piros és zöld ceruzával rajzolta meg a saját ábráját, Marcika még a krikszkraksz alkotói fázisnál tart. Én pedig egy buzdító szöveget írtam, ami a következőképpen hangzott: semmi baj, ha nem úgy sikerül, mi akkor is szeretünk. [nevet] Tudom, mire gondolsz, első olvasatra nem hangzik bíztatónak, de ennek a mondatnak története van.

– Beavatnál az előzményekbe?

– Tomi 2019-ben megnyerte a világbajnokságot, majd a pandémia miatt másfél évig nem versenyzett nemzetközi szinten. Nagyon aggódtam érte, ennyi idő hosszú kihagyás az élsportban. Előfordult, hogy csak Viktorral együtt edzettek, és fogalmuk sem volt, a riválisok miként készülnek. Az orosz edzésvideókat mutogatott aggódva. Próbálkoztam meggyőzni, hogy biztos régi felvételeket posztoltak – valószínű nem hitte el, de tartottam benne a lelket. A 2021-es Európa-bajnokság előtt úgy éreztem, mondanom kell valamit, mert hosszú idő után lépett újra szőnyegre fontos versenyen. Feküdtünk az ágyban összebújva, és akkor mondtam, hogy ha nem sikerül, mi akkor is ugyanúgy szeretünk. A romantikus pillanatot persze egyből elpoénkodta azzal, hogy ennyire bízom én benne.

– Gondolom, a főüzenet átment.

– Persze, olyannyira, hogy megnyerte az Európa-bajnokságot. Majd következett egy törökországi felkészülési verseny, gondoltam, most nem szólok semmit. Nem úgy sikerült, ahogy tervezte, harmadik lett, ami szép eredmény, de tisztában volt vele, hogy hibázott. Ilyen előzmények után érkeztünk el a tokiói olimpiához. Éreztem, most mondanom kell valamit, és így jött az ominózus mondat. Persze mindketten nevettünk, amikor kimondtam. Lehet, elsőre tényleg nem hangzik biztatónak, de mégiscsak az a lényege, hogy bármi történik, mellette vagyunk, ezt a kis üzenetemben is nyomatékosítottam. Megtapasztaltuk az olimpia árnyoldalát is, ilyenkor sokat számít a család, a biztos pont.

– Említetted az orosz edzésvideós esetet. Szükséges, hogy mindig egyensúlyban maradj, ha esetleg Tamás elbillen vagy elbizonytalanodik?

– Ahogy mondtam, Tomi mentálisan nagyon erős versenyző, nincs mindig szükség rám. Előfordul, hogy kiesek az egyensúlyból, vele együtt kibillenek, de gyorsan emlékeztetem magam, hogy nem erre van szüksége. Azért nem lehetek mindig a topon, két kisgyerek mellett itthon is akad probléma, előfordul, hogy szétesek. Arra viszont mindig figyeltem, hogy külföldi verseny vagy edzőtábor alatt pozitív irányba tereljem a beszélgetést, akkor is, ha aznap épp a feje tetejére állt a világ.

– A tokiói olimpia után Tamás befejezte profi pályafutását. Te már átélted a visszavonulást, mennyire lehet erre felkészülni?

– Évek óta tudatosan készítettem fel az élsport és a civil élet közötti átmenetre, sokat beszélgettünk erről az elmúlt években. Most már kezdi megtapasztalni, hogy az a burok, amiben birkózóként élt, teljesen eltér a civil élettől.

– Neked nehezebb volt a váltás az élsport és a civil élet között?

– Úgy fogalmaznék inkább, hogy éles váltásnak éltem meg. Amikor másodjára is leszakadt a porc a könyökömben és egy éven belül a második műtétre is szükség lett volna, besokalltam. Úgy éreztem, elhasználódtam, testileg és lelkileg is. Feladtam. Nem voltam annyira kitartó, mint a férjem és a sógorom, Viktor. Huszonhét évesen a családalapítás is foglalkoztatott. Anyukám találta nekem azt a kihívásokkal teli, pörgős munkahelyet Kiskunfélegyházán, ahol megtaláltam a helyem, önbizalmat adott és teljeses passzolt hozzám, gyorsan jutottam előrébb. Tomival az életünket Cegléden éltünk, de hétköznap ő Pesten edzett, inkább hétvégén találkoztunk, én meg a szülővárosomban dolgoztam. Közben édesanyám lebetegedett és a segítségemre szorult… Ingáztam a két város között.

– A kislányod születéséig dolgoztál a kozmetikai cégnél?

– Kicsit korábban befejeztem… Nehéz erről beszélni, eddig nem is tettem… A kislányom, Dórika, szivárványbaba. Előtte volt egy másik terhességem, de elvesztettem a kicsit. Mindez pont akkor történt, amikor Tomi az utolsó lehetőséget megragadva, külföldön olimpiai kvalifikációs versenyen küzdött a riói kijutásért. Úgy utazott ki megszerezni a kvótát, hogy velünk minden rendben. Közben kórházba kerültem, öt napig nem mondhattam el neki, hogy elveszítettük a kicsit. Emlékszem, örömmámorban hívott fel, hogy sikerült, megszerezte az indulási jogot az olimpiára és szeretné a csapatnak elmondani és megünnepelni, hogy babát várunk. Akkor annyit kértem, várjon vele, én akkor már tudtam, hogy nincs meg a kicsi… Boldogan jött haza a kvalifikációról, otthon tudta meg… Őszintén szólva utána nagyon durva időszakot éltünk át, depressziósak voltunk. Azt hiszem, mindketten a magunk módján próbáltuk feldolgozni, nem tudtunk erőt meríteni a másikból.

– Miért nem beszéltél róla korábban?

– Azt gondoltam, a magánéletünk része. De úgy látom, egyre többen mernek megnyílni, beszélni a gyermekük elvesztésével járó tragédiáról, fájdalomról. Nagyon fontosnak tartom, hogy mi nők adjunk erőt egymásnak, segítsünk túljutni, feldolgozni egy ilyen tragédiát és továbblépni. Hatalmas erőt jelent, ha egymásba tudunk kapaszkodni.

– Te hogyan dolgoztad fel?

– Teljesen magam alatt voltam, iszonyúan megviselt. Tomit úgyszintén, ráadásul az olimpiára készült, extrán nehezített időszak volt. Visszagondolva, hihetetlen, miken mentünk keresztül… Egy baba elvesztése szörnyű fájdalom, egy nő szerintem teljesen máshogy áll a következő várandósságához is. Fél évvel később, mikor megtudtam, hogy ismét babát várok, próbáltam nem túlaggódni, de az igazi megnyugvást az jelentette számomra, amikor megszületett a kislányom, Dórika és a kezembe foghattam.

– Megfogalmazódott benned, hogy nem vállalsz még egy babát ilyen hatalmas veszteség után?

– Totál biztos voltam benne, hogy szeretnék gyereket! Igaz, hogy lelkileg teljesen összetörtem, mert nagyon beleéltem magam az anyaságba, de nem volt kétségem, hogy ismét vállalom. Azóta már két szép kisgyermek anyukája vagyok.

– Próbáltad elfojtani magadban az érzéseidet vagy fel merted vállalni Tamás előtt? Azért kérdezem, mert nagyon sok nő inkább magában őrlődik. Ráadásul, ahogy megismertelek, nagyon kemény nő vagy, a férjed előtt mennyire mutatod ki az érzéseidet?

– Fontosak tartom, hogy merjük felvállalni az érzéseinket a párunk előtt. Azt vallom, hiába vagyunk kemény nők, néha igenis belefér, hogy elgyengüljünk, elsírjuk magunkat. Nehéz időszakként éltem meg anyukám elvesztését is… Az évek alatt Tominak is meg kellett tanulnia, hogy adott pillanatban egy jó szó, egy ölelés mennyit jelent. A férjem mindig mellettem áll és támogat. Azért 17 éve vagyunk együtt, megtanultuk kezelni egymást és a különböző élethelyzeteket.

– Sokan biztos kíváncsiak a receptre.

– Ugyan, nincs recept! A tökéletes kapcsolat illúziójával nem áltatjuk magunkat, mindenhol vannak nehéz pillanatok, de együtt oldjuk meg és lendülünk tovább. A legfontosabb, hogy kitartunk egymás mellett a legmélyebb időszakban is. Ennyi nehézség után például egy építkezés már meg sem kottyan.

– Birkózócsaládban nőttél fel, édesapád edző, hosszú évekig versenyszerűen birkóztál, Európa-bajnoki ezüstérmet is szereztél, az élsport mai napig az életed része a férjed és a sógorod révén. Beszéltünk arról, mennyire nehéz lehet sokszor az átmenet az élsport és a civil élet között. Képes bármi visszaadni az az érzést, amit a sportban átéltél? Te megtaláltad?

– Ha egy sportoló kijut az olimpiára és ott esetleg érmet szerez, úgy gondolom, ahhoz semmi nem fogható. Nekem ez az álmom nem vált valóra, mégis azt érzem, semmi nem adja vissza azt az érzést, de lehet helyette mást találni. Ha szigorúan csak a sportot nézem, nekem sokáig a fallabda lett a szenvedélyem. Vonzott a gyorsasága, a másik kicselezése, a taktika, fizikailag is komoly állóképességet igényel és az ütővel jól bele lehet bikázni a labdába. [nevet.] Hajtós, pörgős, küzdős személyiség vagyok, amit a sportnak is köszönhetek, ezeket a képességeimet egyébként át tudtam ültetni a civil életembe. Hozzásegített ahhoz, hogy az egyéves gyerekem mellett felépítettem a fotós vállalkozásomat. Rengeteg lehetőséget, fejlődést, előrelépést látok benne.

– Végig támogattad Tamást a versenyek alatt, ő mennyire támogat a karrieredben?

– Ha nincs, nem kezdek el fotózni, nem merek belevágni, nem volt önbizalmam. A férjem erősített meg benne, hogy tehetségem és érzékem van hozzá. Álmomban nem gondoltam, hogy ennyire élvezem! A kislányom három, a kisfiam egy éves volt tavaly, de négy hétvége alatt negyven fotózást bevállaltam. Az éjszaka remek alkalom az utómunkára, képfeldolgozásra. Kemény volt, de élveztem és örülök, hogy igényt tartanak a munkámra.

– Mik a jövőbeli tervek most, hogy nem a versenynaptár határozza meg az életeteket?

– Először szeretnék most levegőhöz jutni. Tervezzük harmadik gyermek vállalását is, de mindenképp szeretném a fotós vállalkozásomat tovább építeni, esetleg egyszer én fogok élsportolókat fotózni…

– Hosszú évtizedek óta meghatározza az életeteket az élsporttal járó stressz. Most, hogy lezárult az életetek ezen szakasza és új fejezet kezdődik, megkönnyebbültél?

– Egy röpke pillanatra. A kislányom négyévesen már focizik és kézilabdázik, belegondoltam, hogy minden kezdődhet elölről. [nevet] Ugyanakkor várom is, hogy vihessem edzésekre, szurkolhassak neki, bár a saját gyerekem versenyét nézni biztos még stresszesebb lesz. Persze a mindennapok is tartogatnak izgalmakat, de ennyi év után kijelenthetem, az élsport jelentette stressz semmivel sem hasonlítható össze. Ez egyáltalán nem panasz, azt hiszem, az izgalom és adrenalin a mi életünk része.