A legyőzhetetlen
Húsz év, húsz világbajnoki arany – ez a mérlege Csay Renátának, minden idők legsikeresebb maratoni kajak-kenusának. A 42 éves, kétgyermekes családanya nyakába legutóbb a kínai vébén került újabb medál, miután párjával, Czéllai-Vörös Zsófiával megvédték bajnoki címüket. A magyar rekorderrel való beszélgetés során bepillantást nyerhettünk e különleges sportág rejtelmeibe.– Parádés befejezés: Csay Renáta 20. vb-aranyát nyerte. Ez a címe egy nemrégiben megjelent internetes hírportál cikkének. A linkre kattintva aztán kiderül, hogy az újságíró csupán a vébé utolsó napjára céloz a mondat első felével. Azért nyugtass meg minket: ugye nem akarod abbahagyni a versenyzést?
– Ilyen korban már nem tervez hosszú távra egy élsportoló. Én is mindig az éppen előttem álló évre tűzök ki új célokat. Jövőre Csepel ad otthont a maratoni kajak-kenu Európa-bajnokságnak, azon mindenképp szeretnék részt venni. De ez persze attól is függ, hogy milyen állapotban leszek akkor.
– Most úgy tűnik, remekül érzed magad a bőrödben…
– Pedig elég rosszul viselem, hogy öregszem. Győrben, a vízitelepen, ahol edzek, minden klubtársam 10-15 évvel fiatalabb nálam, furcsa ráeszmélni nap mint nap, hogy már nem a húszas éveimben járok. Egyedül az olimpiai bajnok Kammerer Zolival tartozunk egy korosztályba, ő 78-as, én 77-es születésű vagyok. Szoktam is mondani viccesen, hogy csak akkor hagyhatja abba a sportot, ha engedélyt adok rá.
– A tornában húszévesen az ember majdhogynem veteránnak számít, de a kajak-kenu esetében sem jellemző, hogy negyven év fölött aktívan versenyezzen valaki, ráadásul még kiemelkedő eredményeket is elérjen. Mi a titka?
– 1997 óta indulok nemzetközi bajnokságokon, és talán nem volt olyan megmérettetés, amiről érem nélkül tértem volna haza. Szerencsés vagyok, elkerültek az eredménytelen időszakok, nem voltak hullámvölgyek a pályafutásom során. Persze olyan előfordult, hogy egy-egy edzésen vagy szezon végére testileg és lelkileg is elfáradtam, de a sportág szeretete mindig továbblendített. A kínai vébére való felkészülés például iszonyú hosszú volt, közel kilenc hónapon át kellett tartanunk a formánkat. Jöttek a válogatók, közben egy Európa-bajnokság, és az edzéseken is bizonyítani akartam a fiataloknak, hogy nem véletlenül vagyok még köztük. Október végén nem érdekelt már, hogy lesz vége ennek az időszaknak, csak azt szerettem volna, ha befejeződik. Aztán persze Saohszingban, a dobogó tetején ismét feltöltődtem energiával, úgyhogy egy percig sem gondolkoztam azon, hogy elköszönök.
– Kétgyermekes édesanyaként otthon is helyt kell állnod. Hogy sikerül?
– Szoktam is mondani, hogy ez nemcsak az én pályafutásom, hanem a családomé is. Férjemmel Budapesten kezdtük el a közös életünket közel húsz évvel ezelőtt. Mivel Csepelen edzettem, naponta legalább két órát utazással töltöttem. Közben otthon várt a kisfiam, Brúnó, akit akkor még háromóránként kellett etetni. Beláttuk, hogy hosszú távon ez az életforma tarthatatlan, így végül úgy döntöttünk, a szülővárosomba, Győrbe költözünk. A vízitelepen vertünk gyökeret, ami azért is ideális, mert édesanyám ott lakik a közelben, így amikor szükség van a segítségére, csak átugrik hozzánk.
– A gyerekeid sportolnak?
– Igen, most már mindketten kajakoznak.
– Hogyhogy most már?
– A fiam inkább focizni szeretett volna, a lányom, Lili pedig sokáig hallani sem akart arról, hogy kajakozzon. Ez az ellenállás valószínűleg abból adódott, hogy amikor kicsi volt, sokat voltam távol a versenyek miatt. Aztán mindkettőjüket magával ragadta a vízitelep hangulata. Így szokott ez történni…
– Miért választja valaki a kajak-kenunak ezt az extrém változatát?
– Gyerekkoromban Győrben inkább a maratoni kajak-kenusok brillíroztak, már csak azért is, mert a város környékén olyan vízfelületek vannak, amelyek kifejezetten erre alkalmasak, ezt ugyanis nem álló-, hanem folyóvízen űzik. A sportág egyébként Skandináviában született. Mivel ott nem voltak egységes vízfelületek, mindig át kellett futniuk a sportolóknak a hajóval és a lapátokkal egyik csatornából a másikba.
– Mekkora távot kell megtennetek manapság egy verseny során?
– A hölgyeknek 26,6, az uraknak 30 kilométert. De ez nem régóta van így, pár évvel ezelőtt még egységesen 36,6 kilométer volt a versenytáv, amit átlagosan három óra alatt teljesítettek a sportolók. Most elég két óra is. Ez idő alatt hét kört kell megtenni, vagyis hatszor futunk úgy, hogy közben a kezünkben visszük a lapátokat és a 12 kilós hajót.
– Keveset hallani erről a szakágról. Ez lenne a kajak-kenu mostohagyermeke?
– Mivel nem olimpiai szám, ezért kissé háttérbe szorult, rossz a marketingje, nem kap elég figyelmet. Pedig nem kevésbé látványos, mint mondjuk a Tour de France vagy a Forma–1. Régen volt egy olyan teória, hogy azok választják ezt a sportágat, akik a síkvízen sikertelenek, de ez rég nem igaz. A maratoni kajak-kenu intenzitását illetően annyiban különbözik a síkvízitől, hogy itt 180-as helyett 160-as pulzussal nyomod végig a versenyt. Mi mind szeretetből csináljuk ezt, megélni ugyanis nem lehet belőle. Nálunk nem jár jutalom még egy világbajnoki aranyért sem.
– A 90-es években egy hajszálon múlt, hogy az olimpiai program része legyen ez a sportág…
– Egy szavazaton bukott el a kezdeményezés. A kínai világbajnokságon a magyar csapat megkapta a legeredményesebb nemzetnek járó díjat, több mint kétszer annyi dobogós helyet gyűjtöttünk be, mint a második helyezett. Összesen 21 érmet szereztünk. Félelmetes belegondolni, mennyivel lehetne több érmünk az olimpián, ha egyszer bekerülnénk a kiváltságosak közé.
– Húsz évvel ezelőtt, Győrben nyerted meg első vb-aranyadat. Hogy emlékszel vissza arra a bajnokságra?
– Az volt a második vébém. 98-ban kijutottunk Dél-Afrikába, de ott sajnos egy kormánytörés miatt elég rossz helyen végeztünk. Mivel egy évvel korábban Európa-bajnoki ezüstérmet szereztünk, nagy reményekkel utaztunk oda; óriási csalódás volt ez az eredmény. 99-ben hazai pályán szépítettünk, ez viszont mindenért kárpótolt bennünket. Rengetegen szurkoltak nekünk, jó érzéssel gondolok vissza azokra a pillanatokra.
– Társaddal, Czéllai-Vörös Zsófiával hogy kerültetek össze?
– Zsófi eredetileg a síkvízi kajak-kenu irányába indult el, de aztán nem jöttek úgy az eredmények, ahogy szerette volna, ezért váltott. Egy U23-as versenyen elért második helyezésen felbuzdulva turbófokozatra kapcsolt, talán még étrendet is váltott. Hitt magában, és ennek meg is lett az eredménye. Azt mondta, olyan jó időket megy 2000 méteren, hogy most már úgy érzi, be tudna ülni mögém. Én meg gondoltam, miért ne… Bara Szandival, a korábbi társammal már kihoztuk magunkból a maximumot, nem volt bennünk fejlődési lehetőség, ezért megadtuk egymásnak a továbblépés lehetőségét. Jól jött nekem Zsófi fiatalos lendülete, kizökkentett a komfortzónámból.
– Egyértelmű volt, hogy a hajóban te ülsz majd elöl?
– Igen, nem vagyok egy magas, robusztus ember, a termetemből kifolyólag adott volt a hely. Az első a szem a párosban. Zsófi azt mondja, ő csak a csípőmet nézi, ahogy forgok, próbálja átvenni a ritmust. Én diktálom a tempót, és az irányt is én adom meg, hiszen nálam van a kormány.
– Magyarul te vagy a főnök?
– Ilyen értelemben igen, de ez nem azt jelenti, hogy ha például Zsófinak van egy jó ötlete, akkor ne hallgatnám meg. Meg szoktuk beszélni, milyen taktikával menjünk.
– Hogy néz ki a forgatókönyv a jövő évi Európa-bajnokságig?
– Májusban lesz a magyar bajnokság, a hagyományokhoz híven ismét Győrben. Az a verseny egyben az első válogató is nekünk. Benne kell lennünk az első kettőben, hogy Csepelen megcsillogtathassuk a tudásunkat.