A magyaroknak a póló olyan, mint a braziloknak a foci

– A két és fél órás vetítés után felmerül az emberben, hogy ezt a filmet valószínűleg nem tudta volna ebben a formában olyasvalaki elkészíteni, aki korábban nem vízilabdázott és nem az uszoda világában nőtt fel. Kellett ez a szenvedélye a sportág iránt?

– Ha az ember bármit komolyan csinál, elengedhetetlen, hogy szeresse és bizonyos értelemben a megszállottja legyen. Alapvetően két dilim van az életben: a film és a póló. Édesapám a Császár-Komjádi Sportuszoda igazgatóhelyettese volt – miközben filmes múlttal is rendelkezett –, mindenképp azt szerette volna, ha vízilabdázó leszek, ő vitt le az uszodába és fertőzött meg a sportág szeretetével. Ritkán adatik meg az ember életében, hogy olyan közegben mozoghat, amibe a világ legjobbjai tartoznak. Nagyon más érzés úgy menni az uszodába, hogy olyan olimpiai bajnokok vesznek körül, mint Faragó, Szívós, Horkai, Gerendás, Gyarmati Dezső vagy Kárpáti György.

– Akkor a vízilabda beleívódott az életébe…

– Teljesen, hihetetlen hatással van az emberre. Ha valamiért büszke magyar vagyok, akkor az egyik az, hogy a vízilabda egy magyar sportág, nekünk, magyaroknak a póló olyan, mint a braziloknak a foci. Nekem rengeteg örömöt szerzett az életemben. Egy idő után úgy mentem be egy uszodába, mintha én is vízilabdázó lennék, úgy viselkedtem, mozogtam. Felvettem a meccsek ritmusát, otthon majdnem leromboltam a lakást egy-egy izgalmas találkozónál. Elmesélek egy legendássá vált történetemet a 2006-os budapesti Világkupáról. Ahogyan a filmben is látható, a szerbek – szó szerint – elvertek minket a döntőben, kikaptunk. Nem bírtam magammal a nézőtéren, és mindenfélét (be)mutattam az ellenfélnek. A meccs után az előtérben odalépett hozzám az egyik klasszisuk, Vujasinović, aki a filmben egyébként többször is megszólal, mert kiszúrta a reakciómat, a vállamat kicsit erőteljesebben megfogva azt kérdezte, hogy erre mi szükség volt. Rájöttem, hogy igaza van. Azért meséltem el mindezt, hogy érzékeltessem, ennyire benne voltam és a részemmé vált ez a világ. Pólós ugyan nem lettem, cserébe filmes igen. Végigkísértem ezeknek a fiúknak az életútját, egészen a kilencvenes évek közepétől, amikor még a junior válogatottban cseperedtek. Már akkor rengeteget beszéltek egy fiatal generációról, akik utánpótlásszinten gyakorlatilag végigverték a világot. Érezni lehetett, hogy egy nagy történet kezdődik…

– Ha ennyire az élete részévé vált a vízilabda, akkor nehéz lehetett a reális történetet bemutatni, nem pedig egy pátoszos alkotást készíteni. Hiszen a győzelmek mellett azért mélypontja is volt a bemutatott időszaknak. Mennyire vívott harcot önmagával, hogy mit mutasson meg a közönségnek? 

– Kellett harcolnom önmagammal, nem is keveset, de ezért vannak az embernek kollégái, hogy segítsenek kívül maradni és objektívnek lenni. Mivel a sportágban mégiscsak én voltam a „bennfentes”, ezért minden szereplővel én készítettem az interjút. Egy történetet akartam elmesélni és nem dokumentumfilmet készíteni. Minden életútnak vannak mélypontjai és minden embernek nehéz pillanatai, ennek a csapatnak is voltak. Gondoljunk bele, eleve nem egyszerű tizenhárom, tizenöt, húsz embert úgy együtt tartani éveken keresztül, hogy mindig egyformán szeressék és tiszteljék egymást. Benedek Tibor egyszer kiszámolta, hogy az utazások miatt előfordult olyan év, amikor Fodor Rajmunddal többet aludt, mint a feleségével. Kemény Dénes azon túl, hogy nagyszerű szakember, az egyik legnagyobb húzása, hogy egyensúlyban tudott tartani ennyi embert, hogy minden működjön. Filmes oldalról talán a mi titkunk pedig az, hogy hagytuk, beszéljenek a csapaton belüli nézeteltérésekről, nehezebb időszakokról is. Semmit nem nagyítottunk fel vagy színeztünk ki. A valóságot őszintén mutatjuk be.

– A nemzet aranyai az 1997-2008 között eltelt időszakot mutatja be. Érdekes, hogy szinte egy óra is eltelik, míg megismerjük a csapatot és eljutunk a sydney-i olimpiáig. Úgy érzem, a film első fele inkább az emberi oldaláról közelíti meg az első időszakot, erősen fókuszál a kapcsolatokra, érzelmekre, míg a második fele a vízilabdát és a szakmai részét helyezi előtérbe.

– Amikor készítettük a filmet, mi is észrevettük, hogy időben hosszabb, amíg eljutunk az első ciklus, az első olimpiai arany megszerzéséhez. Ennek az egyik oka, hogy a nézőnek meg kell ismernie a főszereplőket, a hőseinket. Kik ők, honnan jönnek, mit gondolnak… Ezért is koncentráltunk arra, hogy bemutassuk az elején azt a szellemiséget, szeretetet, lojalitást, csapatszellemet, ami jellemezte azt a válogatottat. Szerintünk ez volt az alapja annak, hogy az a csapat működött. Ehhez szorosan tartozik Dénes zsenialitása, ravaszsága, pedagógiai, pszichológiai érzéke és persze a szakmai tudása. Mindezek együttese jelentette az alapkövét nemcsak a filmnek, hanem a pólócsapatnak is. Erre építve mutattuk be a változásokat, új szereplőket, játékosokat, hogyan illeszkednek be, mit hoznak magukkal, mert a három olimpiai arany alatt a csapat folyamatosan változott, de a mag és az alapérték maradt. Abszolút tudatos döntés volt részünkről, hogy mikor, mennyit szánunk a történetmesélésre, mennyit az emberi, szakmai oldalra, a lelki háttérre és a karakterekre.

– Ha az ember azt kívánhatná, hogy élete utolsó pillanatában levetítsék élete filmjét, biztos szeretne egy ilyen két és fél órát látni. Milyen visszajelzések jöttek a játékosoktól?  

– Sokat beszéltünk a fiúkkal arról, milyen filmet szeretnénk készíteni, mindenki más indíttatással, személyes gondolattal vágott neki a munkának. Megtekintve a két és fél órát, különböző megnyilvánulások érkeztek a részükről, de mindannyian büszkék és nagy dolognak tartják, amit elértek. Mindezt kellő szerénységgel, helyén kezelve. Többen kiemelték, rendkívül fontosnak tartják, hogy a gyerekük milyen képet kap majd róluk, miként látják őket és mit őriznek meg az édesapjukról a film után.  

– Amikor tavaly bemutatták Hosszú Katinka mozifilmjét, az úszónő megemlítette, mekkora hatással volt a pályafutására és milyen motivációt jelentett számára az ötszörös olimpiai bajnokról készített filmje, az Egerszegi. A nemzet aranyai hasonló hatást érhet el a fiatal vízilabdázóknál? 

– Megkönnyeztem Hosszú Katinka szavait, mert egy alkotó számára kevés jobb érzés létezik, mint amikor az általa készített film valakire ilyen hatást gyakorol – de nem csak egy világklasszis úszónkra hatott ösztönzően. Kapás Boglárka is sokszor megnézte a filmet, amíg felcseperedett. Ahogyan az egyéni és a csapatsport különbözik, úgy igaz ez a két filmre is. Az utóbbiban is fontos az individuum, de az is kiderül, hogy ennyi egyéniség hogyan képes csapatként együttműködni. A filmben az olaszok világklasszis edzője, Alessandro Campagna is tökéletesen megfogalmazza a magyar csapat egyik sikerének titkát, mégpedig azt, hogy a legnagyobb egyéniségek megértették: a siker és a csapat érdekében együtt kell működniük, és így váltak igazi csapatjátékosokká. A csoda mégiscsak az ebben a történetben, hogy mindeközben a 21 olimpiai bajnok mind megmaradt egyéniségnek, és mindegyik valamiben a legjobb volt a világon. Ha a fiatal pólósok, megnézve a filmet, arra jutnak, hogy a különc nem biztos, hogy rossz és a másikra való odafigyelés fontos, mert a vízben soha nem vagy egyedül, elértük a remélt hatást. Úgy gondolom, a film egyik lényege pont az, hogy nemcsak a vízilabda és a sport világának szereplőivel, hanem mindenkivel megértesse az élet különböző területein: mindenki másban tehetséges, ügyes, érzékeny. Ha mindezt összeadjuk és létezik valaki, aki képes irányítani ennyi különféle személyiséget, akkor az a kollektíva vagy csapat bármire képes. Szerintem ez egy komoly tanulság lehet hazánk minden lakójának.