A nap, amikor a világ meghajolt a magyar futball előtt
6:3 – többet nem is kell mondani, minden magyar ember tudja, miről beszélünk. Az identitásunk része lett. 71 évvel ezelőtt ezen a napon, 1953. november 25-én lépett pályára londoni Wembley stadionban az Aranycsapat, hogy történelmi győzelmet aratva legyőzze a hazai pályán akkor már 90 éve veretlen angol válogatottat. A jeles évforduló alkalmából a Demokrata a korabeli reakciókból és újságcikkekből válogatott.
1953. november 25. örökre bevésődött a magyar labdarúgás történelmébe. Ezen a napon, a londoni Wembley Stadionban, a Sebes Gusztáv vezette magyar válogatott 6:3-ra legyőzte az addig hazai pályán 90 éve veretlen angol csapatot.
Az 1950-es évek eleje a magyar labdarúgás aranykorának számított. A Sebes Gusztáv által kidolgozott taktika, az egyéni játékosok zsenialitása és a csapat szelleme páratlan kombinációt alkotott. Az Aranycsapat tagjai, Puskás Ferenc, Hidegkuti Nándor, Bozsik József és Grosics Gyula a világ legjobbjai közé tartoztak. A csapat nemcsak eredményes volt, hanem játékszerető, látványos futballt mutatott be, amely világszerte elismerést váltott ki.
A Wembley-i csoda
Az angol válogatott a mérkőzés előtt verhetetlennek számított hazai pályán. A Wembley Stadionban játszott mérkőzések szinte szentnek számítottak az angolok számára. Azonban Puskásék nem riadtak vissza a kihívástól. A mérkőzés elejétől kezdve lendületes, támadó játékot folytattak, és hamar megszerezték a vezetést. Az angolok próbáltak visszavágni, de a magyarok hatékonyabbak voltak. A végeredmény egy történelmi jelentőségű 6:3-as magyar győzelem lett.
A magyarok támadó, látványos játéka felrázta az angol futball konzervatív felfogását. Az angol szövetség és a szakértők is elgondolkodtak azon, hogy a magyarok taktikáját hogyan lehetne átvenni, de az Aranycsapat játéka nagy hatással volt az egész világ futballjára. A hátravont középcsatár szerepe, a gyors, kombinatív játék és a támadó futball mind-mind a legendás magyar válogatott hatására terjedt el világszerte.
Győzelem!
„Győzelem! Amit az egész világ sportközvéleménye kísért figyelemmel, aminek eredményét a szó legszorosabb értelmében az egész magyar nép várja szívszorongva: a londoni magyar—angol labdarúgó-mérkőzés világraszóló magyar győzelemmel végződött” – írta a Népsport, természetesen címlapon 1953 november 26-án. A lap sietett leszögezni, hogy „Idegen földön sportgyőzelmet aratni mindig nagy sikere egy ország sportjának. Az idegen pálya, a szokatlan éghajlat, a hazai csapatot viharosan biztató közönség mind-mind olyan körülmény, amely legtöbbnyire gátlóan hat a vendégcsapatra, megakadályozza legjobb képességeinek kifejtésében. Ez a mostani győzelem azonban kivételesen értékes, mert csapatunk olyan ellenféllel szemben érte el, amely hazai pályán idegen csapattól még soha nem szenvedett vereséget. Olyan ország válogatottjával szemben diadalmaskodtak a mieink, amely ország a labdarúgás őshazájának számít.”
Istenek alkonya
Egészen más hangulatú cikkekben számolt be a meccsről az angol sajtó „Istenek alkonya! A veretlenségünket alaposan szétverték.” „Micsoda megalázás volt az angol labdarúgók részére. Soha nem tudtunk elképzelni jobb csapatot, mint az uruguayit, de a magyarok határozottan sokkal jobbak azoknál is.” „Olyan erőnlétet láttunk a magyaroknál, amilyet nálunk sohasem követelnek meg…A tragédia az volt, hogy az angol csapat meg tudott volna verni bármely más csapatot a világon – csak a magyart nem…Ez a mérkőzés történelmi fordulatot jelent a labdarúgásban.” – fogalmaztak a Magyar Labdarúgó Archívum gyűjtése szerint, amelyből az is kiderül, hogy értékelték a mérkőzést a korabeli szakemberek. Billy Wright, az angol csapat kapitánya úgy nyilatkozott, „…a magyaroktól nem volt szégyen kikapni. Megvallom, el sem tudtam képzelni azt, hogy ilyen jó lehessen a magyar együttes…” Sir Stanley Rous, az Angol Labdarúgó Szövetség vezetője kiemelte, „tanulságos volt számunkra a mérkőzés és nem szégyenlünk tanulni a tanítványoktól. A magyarok új elemeket vittek a labdarúgásba és ezzel jelentősen előbbre vitték a sportág fejlődését.”
Sir Bobby Robson angol labdarúgó és edző, a sportág történetének egyik legnagyobb tiszteletnek örvendő alakja így nyilatkozott a mérkőzésről:
„Egy olyan játékstílust és játékrendszert láttunk, amit korábban soha. Ezek a játékosok semmit sem jelentettek számunkra. Nem tudtunk Puskásról. Ezek a fantasztikus játékosok számunkra olyanok voltak, mintha a Marsról jöttek volna. Angliába jöttek, ahol a válogatottat még soha nem győzték le a Wembley-ben – ez biztosan egy 3–0, 4–0, talán még 5–0 arányú kiütés lesz egy kis ország ellen, amely éppen csak megjelent az európai futballban. Puskást Rohamozó Őrnagynak hívták, mert a hadsereg tagja volt – hogyan lehetséges, hogy egy magyar katona eljön a Wembley-be és tönkrever minket? De ahogy játszottak, a technikai zsenialitásuk és szakértelmük – a mi formációnk kilencven perc alatt megsemmisült. Ez a meccs mély hatást gyakorolt, nemcsak rám, hanem mindannyiunkra.” Robson hozzátette: „Ez az egyetlen mérkőzés megváltoztatta a gondolkodásunkat. Azt hittük, hogy mi fogjuk megsemmisíteni ezt a csapatot – Anglia a Wembley-ben, mi vagyunk a mesterek, ők a tanulók. A valóság teljesen az ellenkezője volt.”
Vittorio Pozzo, az olaszok egykori szövetségi kapitánya is megszólalt, szerinte „Olyan élmény volt ez a mérkőzés, amilyenben nagyon ritkán lehet része egy sportembernek. Már az olimpiai selejtezők során megjósoltam, hogy a magyarok nyerik az olimpiai bajnokságot. Megmondtam, hogy legyőzik Londonban az angolokat és azt is kijelentettem, hogy meg fogják nyerni a világbajnokságot is. Három jóslatom közül kettő már beteljesedett.”
