A napos oldalon

– A felkészülés legfontosabb fázisában, januárban kapott el egy mononukleózishoz hasonló tüneteket produkáló betegséget, ami tíz nap szünetre kényszerítette. Az úszásnál ilyen fontos szakaszban ekkora kiesés hatalmas visszaesést jelent. Mi tartotta önben a lelket?

– Azon kevés sportoló közé tartozom, akinek már január első hetében megtörtént egy nagy negatív, meghatározó esemény az életében. Remélem, letudtam a legrosszabbat erre az évre. Amikor világossá vált, hogy komolyabb problémával állok szemben, egy célt tűztem ki: történjen bármi, rajthoz állok a világbajnokságon. Ha nem ugrom vízbe, nullázom az esélyeimet az olimpiai kijutásra. Ahogy teltek a napok, tisztult bennem a kép, úgy tűztem ki nagyobb célokat: rajthoz állok, és képes vagyok leúszni a tíz kilométert. Az utolsó pár napban elkezdtem hinni magamban, hogy nemcsak végigúszom a távot, hanem benne lehetek az olimpiai kijutást jelentő top 13-ban. Talán ez volt pályafutásom eddigi legnagyobb mélypontja, örülök, hogy leküzdöttem, lendületet adott a jövőre nézve.

– Amikor a világbajnokságon beérkezett a kvótát jelentő 12. helyre, edzője a gratuláció után azt mondta: „Egy hős vagy! Látod, mire vagy képes?” Utóbbi mondatból arra következtetek, talán Kutasi Gergely jobban hitt a sikerében…

– Kívülről talán kevésbé érezzük át teljesen a másik állapotát. Én belülről átéltem a betegség miatti gyengeséget, a kimaradt edzéseket, kilométereket. Tisztában voltam vele, hogy a versenyen lesz ennek következménye, nem tévedtem, viszont annyian hittek bennem és biztattak, hogy nekem is így kellett tennem. Úgy álltam a világbajnoksághoz, hogy megszerzem a kvótát, de csak akkor hittem el, amikor beértem, és így fogadott az edzőm.

– Kutasi Gergely mondata azt is jelentheti, ha minden negatív előzmény ellenére így teljesített, akkor innentől tényleg mindenre képes. Mennyi erőt ad ez a folytatásra?

– Az elmúlt időszak egy mentális utazás volt számomra. Olyan részekre, mélységekre jutottam el, ahova nem kerülök a történtek nélkül, a fejlődésemben nagyon sokat jelent. Tudtam, fizikálisan nem leszek képes arra a formára, amit szerettem volna nyújtani a világbajnokságon, a hiányt fejben kell pótolnom, az erőt belülről kell merítenem. Nagyon erős koncentrációt igényelt, hogy minden tőlem telhetőt megtegyek. Utólag erősebbnek érezem magam azáltal, hogy így lendültem át történteken, képes voltam legyőzni a nehézségeket, a jövőben ez a tapasztalat hasznomra lehet.

– Mivel az olimpiai indulást a világbajnokságon lehetett megszerezni, a pozíciókért tényleg megharcoltak: ütés, rúgás, verekedés, fulladás, konkrétan minden előfordult, ami visszavethette volna. Egy pillanatra sem bizonytalanodott el a tíz kilométer alatt, hogy bármennyire küzd, nem érhet célba kvótahelyen?

– Pillanatokra többször is feltört az érzés, de próbáltam egyből elhessegetni ezeket a negatív gondolatokat, mert tudtam, még több energiát elvesz tőlem, inkább figyelmen kívül hagytam. Az egész betegségem alatt ezt a filozófiát követtem: kapjak bármilyen rossz hírt is az orvosoktól, nem arra gondolok, hogy vége a felkészülésemnek, az olimpiai kvótának. Arra fókuszáltam, miben tudok fejlődni még akkor is, ha az ágyban fekszem betegen. Próbáltam a napos oldalon maradni és a pozitívumot látni.

– Amikor az ember víz alá kerül egy bolyban, ahol ütik-vágják, és 6-7 másodpercig levegőért, az életéért küzd, ott nehéz meglátni a fényt és a reményt.

– Ilyenkor bekapcsolódik valamiféle ösztön. Ha lenyomnak, rúgnak, kapálóznak fölöttem és körülöttem, fel kell menni levegőért, kérdés, mennyi ideig tart. A fordulóban most sajnos sokáig, ennek negatívuma, hogy helyet veszít az ember. Mivel korábban többször is előfordult hasonló szituáció – bár nem ennyire durva –, nem zökkentett ki, mert előbb-utóbb úgyis felkerülők a felszínre.

– Ezek után hajrázni is volt ereje. Érzékelte, hol áll, mi kell ahhoz, hogy elcsípje a kvótás helyezést?

– Az elmúlt években voltak emlékezetes hajráim, rólam azt kell tudni, hogy az utolsó körön mindig összeszedem az összes erőmet. Ezúttal éreztem, nem lehet olyan erős hajrám, mert megéreztem azt a tíz nap kihagyást. A fejemben viszont az játszódott le, minden ezen múlik: a sportkarrierem eddigi legnagyobb tétje, hogy megelőzöm-e azokat a versenyzőket a végén. Akármennyire szenvedtem, nem érdekelt, mennyire fájt. Tisztában voltam a célommal, tudtam, mennyi munka áll mögöttem, egyvalamiben voltam biztos: nem engedhetem, hogy elvegyék tőlem az olimpiai álmaimat, sem a versenytársak, sem a betegség.

– Tavaly két fronton is helytállt, az utolsó juniorévében Európa-bajnokságot nyert, mellette a felnőttek között csapatban ezüstérmes lett élete első világbajnokságán, megnyerte az Európa-kupa-sorozatot, majd év végén a portugáliai nyílt vízi világkupa utolsó állomásán ezüstérmes lett – a 15. helyről 16 másodperces hátrányt ledolgozva megszerezte a világbajnoki indulási jogot, emellett megnyerte a junior összetett versenyt is. Nehéz kiemelni, de melyiket tartja a legkiemelkedőbb pillanatnak?

– Sajnálom, hogy kiléptem a juniorévekből, mert nagyon jó versenyeim voltak, és nyugodtabban álltam a rajthoz annak tudatában, hogy még junior vagyok és nem felnőtt. Az elmúlt évemből talán a madeirai világkupát emelném ki, mert előzetesen minden idők egyik legnehezebb versenyének harangozták be. A vébé-kvalifikáció miatt erős mezőny állt rajhoz, nemzetenként nem két, hanem öt indulóval és mindenki kirobbanó formában. Nagyon készültünk, több célt is kitűztem magam elé: a két legjobb magyar között lenni, érmet szerezni, és megnyerni a junior összetett versenyt is. Mindegyiket sikerült elérnem, az említett nagy hajrával, ami hatalmas teljesítmény volt a részemről, és aminek még inkább örültem, hogy legyőztem az amerikaiak szupertehetségnek kikiáltott, ugyanúgy juniorkorú úszóját, Katie Grimest; végre én bizonyultam nála jobbnak.

– Ahogy hallgatom, az az érzésem, szereti a lehetetlen küldetéseket.

– Biztos van valamilyen hatásuk felettem. Minél nehezebb egy kihívás, annál inkább teljesíteni akarja az ember. A nagy téttel járó versenyek nem megrémisztenek, hanem kihozzák belőlem, hogy komolyabban vegyem őket, és még jobban koncentráljak. Mindig rosszabbra számítok, mint ami valójában rám vár, ezért talán könnyebben átsiklok a kihívásokon és az éles helyzeteken. Jó lenne már elkerülni a nagy versenyek előtti betegségeket, mert az ilyen jellegű kihívásokat viszont nem szeretem.

– A magyar nyílt vízi hosszútávúszó-csapat kívülről olyan benyomást kelt, mint egy kis család. Mennyi erőt adnak egymásnak?

– Tényleg olyanok vagyunk, mint egy család, sokat számít, hogy mindenhova együtt járunk versenyezni, és ennek a kis közösségnek a része a világ egyik legjobb nyílt vízi úszója, Rasovszky Kristóf is. Rengeteget tanulhatunk tőle, figyeljük a mozdulatait, látjuk a versenyek előtti szituációban a koncentrációját, megismerhetjük a gondolkodásmódját. És ott a világ élén táncoló másik tehetségünk, Betlehem Dávid, a párom. Nagy lendületet és energiát ad, hogy együtt mehetünk külföldi edzőtáborokba és versenyekre.

– Ha már említette a szintén olimpiai kvótás Betlehem Dávidot, nála látható és a nyilatkozataiból is érezhető, hogy erős, egészséges önbizalma van. Mennyire tudja átsegíteni önt a bizonytalanságain, hullámvölgyein, esetleg az elmúlt időszakon?

– Dávid nekem a „pszichológusom” is, nagyon sokszor összerak, ha szétesek, vagy negatív hullámaim vannak. A betegség alatt az egyik legnagyobb támaszomat jelentette, segített a lelki felépülésemben. Hálás vagyok, mert mindig mellettem áll.

– Van közös babonájuk vagy valami bevált gyakorlat verseny előttre?

– Általában adunk egymásnak egy arcra puszit, mielőtt a másik elmegy úszni – ez eddig mindig bevált. Pluszerőt ad, ha a rajt előtt még tudunk találkozni. A dohai világbajnokságon amikor mentem a versenyhelyszínre, neki edzésidőpontja volt, tehát nem találkoztunk volna. Miattam hamarabb felkelt, kijött a szállodában a folyosóra, és azt mondta: ne aggódjak, jó leszek, egy csatát már megnyertem. Nagyon sok erőt adtak a szavai abban a pillanatban.

– Mit jelent, hogy együtt mehetnek életük első olimpiájára?

– Külön-külön is megfogalmaztuk célnak a párizsi olimpiára való kijutást, aztán két éve, a párkapcsolatunk elején tervezgettük, mennyire jó lenne közösen kijutni és megélni. Akkor én még nem is gondolkodtam a nyílt vízben, nem kedveltem különösen a szakágat. Dávid hatására indultam el ezen az úton, mert tehetségesnek gondolt. Rábeszélt a korosztályos Európa-bajnokságra, elindultam, nyertem, és ezzel el is dőlt a sorsom.

– Inkább a medence világát választotta volna?

– Akkoriban kezdett beérni a munka, amit addig elvégeztem, és rohamosan fejlődtem medencében. Abszolút arra koncentráltam. A nyílt víztől mindig is tartózkodtam, mert víziszonyom van.

– Elnézést, hogy félbeszakítom, de itt álljunk meg egy pillanatra! Víziszony?

– Igen, félek a mély víztől, amikor nem látom tisztán, ami alattam van. Mondjuk az sem segít, ha látom, mert irtózom a tengeri élőlényektől.

– Volt esetleg nem kívánt találkozása is velük?

– Pont Dohában a világbajnokságon, a verseny előtti edzésen óriásmedúzák közelében úsztunk, legalább százat láttam. Soha életemben nem féltem annyira, majdnem sírtam, láttam, ahogy közvetlen mellettem úsznak el; mit mondjak, örökre megmaradt bennem, és nem segített ez a trauma a pánikomon.

– Verseny közben elmúlik a félelem?

– Érdekes, de teljesen! Verseny közben nem félek. Edzés alatt jobban irtózom tőlük, de nézzük a pozitív oldalát: félelmemben gyorsabban úszom, szóval hozzáad a teljesítményemhez.

– A nyílt vízi hosszútávúszásról azt mondják, érettség, sok rutin szükséges, hogy az ember odaérjen az élmezőnybe. Ennek ellenére fiatalon, 19 évesen már olimpiai résztvevőnek mondhatja magát. Beszéltünk korábban arról, mennyire szereti a kihívásokat, az első nyári játékok ebben a kategóriában kétségkívül a legnagyobb lesz majd. Milyen érzésekkel és célokkal várja?

– Míg a medencében a fiatalok veszik át az irányítást, és csak a gyorsaság számít, nálunk az idősebb, rutinosabb versenyzők uralják a mezőnyt. Előny, hogy az olimpiai pálya belátható, nem lesznek zavaró tényezők, bár Párizzsal kapcsolatban pár dolog minimálisan aggaszt, ilyen a Szajna vízminősége. Jelenleg nincs róla információnk, a korábbi hírek nem voltak biztatóak, a legjobbakat reméljük. A többit pedig majd meglátjuk.