A nemzeti csapat érdeke mindenekfelett

– A Magyar Kézilabda Szövetség elnöki tanácsadója lett. Mit jelent ez a szerepkör?

– Nem kell túldimenzionálni a pozíciómat. Kocsis Máté elnök fontosnak tartja, hogy olyan emberekkel vegye körül magát és hallgassa meg a véleményüket, akik a sportágból érkeztek, sikeres válogatottkarriert tudhatnak maguk mögött, és megoszthatják a pályafutásuk alatt szerzett tapasztalatukat. Több szem többet lát, a szélesebb körű vélemény segíthet a döntéseknél.

– Ha már több szem többet lát, mit gondol a férfiválogatott jelenlegi helyzetéről?

– A tavalyi, egyiptomi világbajnokságon elért ötödik helyezéssel még elégedettek lehetünk, de az idei, hazai Európa-bajnokság nem úgy sikerült a férficsapatnak, ahogy szerettük volna. Előre tekintünk a januári, olimpiai kvalifikációs világbajnokságra, mert a cél, hogy kijusson a válogatott a 2024-es párizsi ötkarikás játékokra. Ha sikerül, elmondhatjuk, hogy előrébb lépett a nemzeti együttes.

– Legutóbb a 2012-es londoni olimpián szerepelt a férfiválogatott, csapatkapitányként tagja volt a bravúros negyedik helyet szerző együttesnek. Azóta többen elmondták, annak a sikernek az egyik kulcsa az összetartás és a csapategység volt. A mostani válogatottnál látja ennek jeleit?

– Londonban még szomorúan vettük tudomásul, hogy nem sikerült érmet szerezni, utólag viszont nagyon is értékeljük azt a negyedik helyet, hiszen látjuk, milyen nehéz egyáltalán kijutni egy olimpiára, még nehezebb a legjobbak közé kerülni. Meg kell érnie erre egy korosztálynak. Nálunk az 1981–84-esek szinte együtt nőttek fel, hosszú évekig játszottunk együtt a nemzeti csapatban. Ha belegondolunk, hogy általában több mint száz válogatottsággal a háta mögött jut ki egy játékos az olimpiára, akkor azt mondom, előbb tapasztalatot és rutint kell szerezni, hogy eredményt tudjanak felmutatni. A játékosoknak sokat kell azon dolgozniuk, hogy igazi csapattá váljanak. A szövetség részéről annyit tehetünk, hogy minél több időt biztosítunk a válogatott közös felkészülésére, hogy létrejöjjön a sikerhez elengedhetetlen csapatkohézió. Ugyanakkor kellenek a pályán és azon kívül is vezéregyéniségek, ehhez pedig megfelelő adottságok, ezt kívülről – klub- vagy szövetségi szinten – nehéz elérni, irányítani.

– És a sikerhez mi kell?

– Úgy fogalmaznék, hogy nélkülözhetetlen a kitartás, az elhivatottság, és a csapat érdekét minden körülmények között az egyéni érdek fölé kell helyezni. Mindenkinek nagyon sok áldozatot kell hoznia azért, hogy a válogatott együtt legyen sikeres. A mostani csapatban is látom a potenciált, hiába volt eredménytelenebb az idei év eleje. Mi nem az a kézilabdanemzet vagyunk, amelyik folyamatosan a világ élmezőnyében képes lenni. Két olimpián szerepeltem, mindegyiken negyedik helyezést értünk el, de a 2004-es athéni és a ’12-es londoni között eltelt nyolc év, amíg nem jöttek mindig az eredmények, közben egy generáció kicserélődött. Célként megfogalmazhatjuk, hogy a válogatott legyen mindig a legjobb nyolcban, és ha ott a lehetőség előrébb jutni, éljünk vele, ragadjuk meg.

– Ugyanakkor nagyon sokszor éri az a vád a magyar topklubokat és nem csak a kézilabdában, hogy inkább a külföldi játékosokat részesítik előnyben a siker érdekében.

– A topklubok a legmagasabb célokat tűzik ki maguk elé nemzetközi szinten, amiket nagyon nehéz volna csak magyar játékosokkal teljesíteni, de a maguk módján próbálják beépíteni a fiatal hazai tehetségeket. Lehet, hogy régebben többen voltunk magyar válogatottak a Szegedben és a Veszprémben, de azt gondolom, a célok azóta magasabbak lettek, minden évben a Bajnokok Ligája négyes döntőjébe akarnak jutni. Mi annak idején a közelébe sem kerültünk. Nehéz kérdés, de szerintem létezik megoldás.

– Mégpedig?

– Látni kell, hogy a bajnokságban a harmadik és a hatodik hely között is nagyon nagy küzdelem zajlik az utóbbi években. Ráadásul az európai szövetség átszervezte a második számú európai kupasorozatot, ami így sokkal erősebb lett. Idén három magyar klub szerepel az Európa-ligában, ami lehetőséget teremt a magyar játékosoknak, hogy komoly nemzetközi tapasztalatot és rutint szerezzenek. Egy kézilabdázónak az Európa-ligában is ki lehet tűnnie a teljesítményével, és ezáltal a felnőttválogatottnál is számításba vehetik. Ha pedig minél több magyar játékosokra épülő klub ott van az Európa-ligában, az jó hatással lehet a válogatott fejlődésére is. A Tatabányánál is e szerint a filozófia szerint dolgozunk, és láthatjuk, hogy a Ferencváros, a Fejér-BÁL Veszprém, valamint a Balatonfüred is magyar játékosokra alapoz.

– A két hazai topklub, a Veszprém és a Szeged egyeduralmát egyébként meg lehet törni, vagy ahhoz jóval nagyobb büdzsé kell?

– Nem látom, hogy meg lehetne törni az egyeduralmukat a bajnoki címért folytatott küzdelemben, még beleszólni is nagyon nehéz, habár a Tatabányával sikerült az utóbbi években pontokat elcsípni mind a két csapattól. Anyagi támogatással, nagyobb költségvetéssel lehetne, de a válogatott szempontjából értelmetlennek tartom még egy BL-szintű harmadik csapatot építeni. Ezért mondtam, hogy inkább a második európai kupaszereplésben látom a többi magyar klubnál a lehetőséget, ami a válogatott számára is hasznosnak bizonyulhat.

– Székelyudvarhelyről indult, eljutott a magyar topklubokig, játszott külföldön, a Bundesligában, és a magyar válogatott csapatkapitányi karszalagját is viselhette. Talán nem véletlen, hogy aktívan kiveszi a részét a határon túli kézilabda fejlesztéséből. Az Együtt növünk fel! Alapítvány vezetőjeként az utánpótlást támogatják. Könnyebb lesz majd a jövőben egy székely fiatal útja, mint amit szinte egyedül kellett bejárnia?

– Amikor a kézilabda-szövetség négy éve elindította határon túli programját, egyből jeleztem, hogy valamilyen úton-módon, de szeretnék részt vállalni benne. Örülök, hogy az én pályám példát ad, és így visszakerültem a gyökereimhez, lehetőségem van visszaadni valamit, ahonnan gyerekként rengeteget kaptam. Megkönnyíthetjük a fiatalok dolgát. Azzal, hogy támogatjuk a határon túli kézilabdaközpontokat, szervezett keretek között próbáljuk az utat megmutatni. A gyerekeknek olyan támogatást kell adni, hogy ne kényszerüljenek korán elhagyni az otthonukat. Hiába az anyaországba jönnének és közös a nyelv is, azért mégiscsak országot váltanak. Én 18 évesen indultam el, és nekem is nehéz volt, ha meg még fiatalabban éri őket a váltás, lelkileg nem elég erősek, hogy megállják a helyüket. Ezért inkább helyben segítünk, hogy a fejlődésük töretlen legyen, és majd ha készen állnak, akkor léphetnek tovább.

– Az is a cél, hogy olyan fiatalokat neveljenek ki, akik a magyar nemzeti válogatottat erősíthetik? Vagy inkább az adott helyszínen segítenek az utánpótlásnak eljutni a legmagasabb szintre?

– Mindkettő célt megfogalmaztuk. Fontos, hogy a helyi közösséget építsük, jövőképet mutassunk a fiataloknak, és erős kapcsolatot építsenek ki az anyaországgal. Nem mindenkiből lesz topjátékos, de kaphat egy erős nevelést, életpályamodellt, és lehet, hogy helyi szinten jut el a legmagasabbra a kézilabdában. Minden magyar ajkú gyerek arra vágyik, hogy a magyar válogatottban játsszon. Engem a kézilabda szeretete hajtott a pályafutásom alatt, a hozzáállásommal, kitartásommal és persze sok szerencsével sikerült bejárnom ezt az utat, néhol kanyarokkal.

– Mit tanácsolna azoknak, akik hasonló útra lépnek?

– Nagyon sok minden elvonhatja egy fiatal figyelmét a célról. Ki kell élvezni persze a fiatalságot, de a kézilabdáról ne kerüljön el a fókusz, az alázat pedig maradjon meg mindvégig a pályafutásuk alatt. Ha valaki el akar érni valamit a sportban, mindent meg kell tenni érte.

– Lehet-e kitartásra nevelni, hogy az első buktató után ne valami könnyebb utat válasszanak?

– A világ megváltozott ahhoz képest, amikor én kezdtem. Gyerekkoromban a sport volt szinte az egyetlen kiugrási lehetőség. Most már számtalan inger éri a gyerekeket, bármit választhatnak, bármilyen pályára léphetnek, és ha nem sikerül, kipróbálhatnak mást. Ki kell tartani amellett, amit az ember igazán szeret, akkor is, ha sokszor nehéz.

– Visszavonulása után mindenhol úgy nyilatkozott, hogy nincs hiányérzete, teljes lett a pályafutása, mindent elért. Soha nem okozott nehézséget, hogy a válogatottban aratott nagy győzelmek és szép eredmények ellenére kézilabdázóként álom maradt világversenyeken az aranyérem?

– Két olimpián szerepeltem és mindegyiken negyedikek lettünk, fájó, hogy nem sikerült az érmet megszerezni, de ha megnézzük, azóta is ezek a legjobb eredmények. Büszke vagyok arra, hogy részese lehettem ezeknek a sikereknek, és minden pillanatot sajnálok, amikor sérülés vagy egyéb miatt nem léptem pályára a válogatottban. Tényleg nincs hiányérzetem, azért sem, mert hosszú, 22 éves profipályafutás után 40 évesen fejeztem be. Amikor 18 évesen elindultam Székelyudvarhelyről, nem az olimpiai aranyról álmodoztam, mindig egy szinttel akartam csak előrébb lépni: először NB I-es játékos lenni, majd magyar topcsapatban játszani, szerepelni a magyar válogatottban, aztán a válogatottal először kijutni világversenyre, később olimpiára. Minden megadatott, az érem tényleg álom volt.

– Érmet nyerni világversenyen továbbra is álom?

– Amikor kijutottunk a londoni olimpiára, nem is gondoltunk éremre, de sikerült megnyerni a kulcsmeccseket, és ott álltunk az éremszerzés kapujában. A mai klubvilág diktálta megfeszített tempó mellett nagyon nehéz elegendő időt szakítani a válogatottra, általában a pihenőidő és a család rovására megy. Minden lehetséges, de azt el kell fogadni, hogy ezért a sikerért nagyon sok mindent fel kell áldozni.

– A válogatottságnak van-e ma akkora értéke, rangja, mint az ön szemében volt?

– A válogatott mindenekelőtt. Ha valahol ez a mentalitás elveszett, vissza kell építeni. Tisztában vagyok azzal, hogy a csapatsportágakban egy élsportoló a klubfizetésből teremti meg a jövőjét, és fontos, hogy mindent megtegyen az egyesületért. De amikor visszatekintesz a pályafutásodra, a legfőbb meghatározó emlék, hogy a válogatottal mit értél el.