A szeretet ereje

– Látja valamelyik kollégáját a teremben?

– Most éppen nem, de délelőttönként mindig kevesen vannak itt, a legtöbben ugyanis dolgoznak.

– De élnek az ajándék belépő lehetőségével?

– Igen, elég sokan. Kezdetben izgultam, hogy mit szólnak majd hozzá, ha ugyanis valakinek megvan a saját életritmusa, nehéz inspirálni, hogy változtasson rajta, ehhez képest azonban nagyon jó volt a fogadtatás. Úgy látszik, a szeretet ereje mindenen áthatol.

– Nem divat a sport a mentők körében, hogy így ösztönözni kell őket a testmozgásra?

– Nem csak az volt a célom, hogy mozgásra bírjam a kollégákat. Ez csapaterősítő gesztus is volt részemről. A mentők régóta bajtársnak szólítják egymást, de ez csak üres szó lenne, ha nem töltenék meg újra és újra tartalommal. Azért fogadták örömmel olyan sokan a felajánlásomat, mert épp ezt a célt szolgálja. Segíti a mentőszolgálaton belüli kis közösségek szorosabb együttműködését, amire most, a Covid elleni harc frontján fokozott szükség van. Ahhoz, hogy ne égjünk ki, kell, hogy testileg és szellemileg is feltöltődhessünk. Emlékszem, amikor először vonultam ki a kollégáimmal egy komolyabb esethez. Szembesülve vele, milyen nagy a baj, reflexből az ugrott be, hogy hívni kéne segítséget. Aztán amikor magunkra néztem, leesett, hogy mi vagyunk a mentők. Nincs más. Ránk vár minden bajbajutott kimentése. Nagyon nagy felelősség hárul ránk, nehéz a teher, a hírekből azonban nem derül ki, hogy milyen pszichés megpróbáltatásokon kell keresztülmennünk nap mint nap. Noha idővel megedződik a lelkünk, mégis szükségünk van a regenerációra.

– Azt mondja, valamelyest immunisak lesznek arra, ami egy-egy katasztrófa során fogadja önöket?

– Az emberek többsége azért lesz stresszes, ha vért lát, mert az lett a fejébe kódolva, hogy ilyenkor baj van. Mi viszont hozzászokunk a munkánk során, hogy az ilyen helyzetek nem befolyásolják a saját fizikai állapotunkat: nem arról van szó, hogy valakit megharapott egy kardfogú tigris, ami a közelben leselkedik, és ránk is bármikor lecsaphat. A szakmai felkészültségnek és sok-sok tapasztalatnak köszönhetjük, hogy képesek vagyunk teljes egészében a feladatunkra koncentrálni.

– Korábbi hivatása, az élsport nagyon távol áll az életmentéstől. Mégis mi motiválta, amikor elhatározta, hogy szolgálatra jelentkezik a mentőknél?

– Bujdosó Feri barátomnak, a híres dél-balatoni borászcsalád sarjának, akivel együtt triatlonoztam, sokszor beszéltem arról, hogy mihez kezdek majd, ha egyszer befejezem a versenyzést. Az egyik álmom az volt, hogy árusként részt vegyek vele a lellei borfesztiválon, a másik pedig, hogy kipróbáljam, milyen a mentők élete. Az elsőt viszonylag hamar ki is pipáltam. Óriási élmény volt. Kilométeres sor állt a standuknál, látva, milyen lelkesek vagyunk. Aztán később súgott valaki az égből, hogy a mentőknél vár egy munka. Így aztán a második kívánságom is teljesült.

– Történt ez a koronajárvány kirobbanása előtt nem sokkal. Erre szokták mondani, hogy bedobták a mély vízbe…

– Olyannyira, hogy a vonuló állománnyal mindjárt a harmadik munkanapomon egy újraélesztéshez kellett kimenni, ahol ráadásul ott voltak az illető kétségbeesett családtagjai is. Nem fogom soha elfelejteni azoknak az embereknek az arcát, akiket nekem kellett visszahozni az életbe. Leírhatatlan érzés, amikor perceken át a puszta kezeddel nyomod a mellkasukat, így tartva fenn a vérkeringést, majd percekkel később meglátod, hogy visszatér a szívműködés. Ezek minden mentő számára feledhetetlen, szép pillanatok.

– Nyeretlen kezdőként nem pánikolt?

– Amikor megszólal a mentőautó szirénája, minden mentőtiszteknek megemelkedik az adrenalinszintje. Hát még a pályakezdőé! Megtanultad, hogy mi az eljárásrend, hogyan kéne haladni, de ott, akkor kizárólag a memóriádra hagyatkozhatsz, nincs semmilyen más kapaszkodó. Kezdetben gyakran úgy érzi az ember, hogy menten agyonnyomja a felelősség, ráadásul rengeteg a nehezítő körülmény, a rutinosabb kollégáktól ugyanakkor nagyon sokat lehet tanulni. Van, aki olyan türelemmel végzi a munkáját, és úgy ki tudja billenteni a betegeket abból a lelkiállapotból, amiben éppen vannak, hogy csak ámulok-bámulok. Hatalmas élmény velük dolgozni.

– A mentők közössége alapvetően vallásos?

– Statisztikáim nincsenek, de azt tudom, hogy vannak a kollégák között református lelkészek is. Amikor megkeresztelkedtem, sokan gratuláltak nekem, amiből arra következtetek, hogy vannak még rajtam kívül is hívők a csapatban. Csak nem teszik ki az ablakba a magánéletüket, ezért nem tudjuk róluk, hogy vallásosak.

– És a betegek? Azt mondják, hogy a halálos ágyán mindenki megtér.

– A vallás a magyar kultúra része, csak vannak, akik nem élnek a lehetőségeivel. Manapság, amikor nagyon sok impulzus éri az embert, és rendkívül nehéz megtalálni, hogy mik azok az erkölcsi normatívák, amik alapján érdemes éni, nagyon jó keretet tud adni. Aki úgy érzi, hogy távol áll tőle a vallás gyakorlása, annak is érdemes betérnie néhány misére, és elgondolkodnia, miről prédikálnak. Sokakon azt látom, hogy alapvetően hisznek Istenben, csak valahol elvesztették a kapcsolódást, a hozzá vezető útirányt. De szerintem sosincs késő visszatalálni.

– Önnek hogy sikerült?

– Akik gyerekkoruk óta ebben a szellemiségben nevelkednek, azoknak természetes, hogy például a vasárnap délelőttöket a templomban töltik vagy esténként imádkoznak. Aki felnőttként keresztelkedik meg, az viszont kezdetben minden egyes nap újra és újra döntést hoz, újra és újra elköteleződik a vallásos életforma mellett. Tőlem korábban teljesen távol állt a templomba járás. Képtelen voltam megérteni, hogy képzelik egyesek, hogy azok a tanok, amelyek a Szentírásban szerepelnek, a XXI. században is megállják a helyüket. Aztán tagja lettem egy katolikus baráti társaságnak, és minden megváltozott. A misék során vagy a Bibliát olvasgatva képes lettem kiszűrni azokat üzeneteket, amelyek ma is irányt mutatnak. Ez azonban nagyon sok időt igényel. Bizony nem mindenkinek van elég türelme hozzá, hogy eljusson idáig.

– A jó munkához szükség van égi támogatásra?

– Nem mindegy, hogy milyen lelkülettel állsz a betegekhez. Ha a segítség túlnyúlik a kötelező minimumon, az már önmagában gyógyító erejű.

– Sportolóként ha sikeres valaki, érmet akasztanak a nyakába. Az életmentés mennyire hálás hivatás?

– Olyan értelemben mindenképp, hogy fizetést kapunk cserébe. A triatlonból, űzd akár a legmagasabb szinten, nehéz megélni. Többen ezért kényszerülnek arra, hogy előbb-utóbb abbahagyják. Amikor gyerekként elkezdtem, sokan még azt sem tudták, hogy létezik ilyen sportág. Eredményeinknek köszönhetően viszont mostanra eljutottunk oda, hogy nem ismeretlen az átlagember előtt sem.

– Ma már össze tudja hasonlítani: van átfedés az élsport és az életmentés között?

– Mindkét területen hosszas felkészülési időszakok után nagy megmérettetések következnek, ahol számot kell adnod a tudásod maximumáról. Például egy újraélesztésnél nagyon sok múlhat perceken, másodperceken. Minden mozdulatsor, eljárás, gyógyszerelés előre meg van tervezve, mégis minden helyszín és eset más és más. A triatlonversenyeken szintén nincs két egyforma pálya, mindig az adott új helyzetek jó felismerése és megoldása a cél. De a versengés hordoz magával egy fontos plusztöltetet. Nem csupán jól akarod csinálni, hanem a tőled telhető maximumot akarod meghaladni.