A valóság jobb lett, mint az álom

– A legnagyobb izgalmat a végére tartogatta, a kvótaszerzés utolsó állomásán, a washingtoni tőr grand prix-n biztosította be szereplését Párizsra úgy, hogy kis túlzással, de egy tuson múlott az olimpia. Köztudott, a vívóknak kötélből vannak az idegeik, de azt azért kötve hiszem, hogy az ilyen helyzeteket is könnyen viselnék.

– Nálunk a kvalifikációs sorozatban az utolsó versenyen is eldőlhet a kvóta, kivéve, ha valaki olyan előnyre tesz szert korábban, amivel előbb is megszerezheti az indulási jogot. Tisztában vagyunk vele, hogy végig kell haladnunk ezen a nehéz kvalifikációs úton. Az előző öt-hat versenyen elég jól kezeltem a téthelyzetet és a kvótaszerzéssel járó nyomást, mert a tudatomban mélyen ott volt, hogy mindig marad még egy lehetőség. Az utolsó előtt viszont éreztem a súlyát, hogy vagy most sikerül, vagy csak újabb négy év múlva. Éreztem magamban, hogy feszültebb vagyok a szokottnál, nehezen viseltem a versenynapok közötti várakozást, a páston kívül töltött időt.

– Mennyire ideges típus?

– Nyilván valamiféle izgalom minden verseny előtt van bennem, de inkább felspannolt állapotban megyek pástra, harcos típus vagyok.

– Ez a mentalitás most sokat segíthetett, bár talán kicsit több izgalom jutott, mint várta.

– Azt hiszem, valóban most izgultam a legjobban, pályafutásom alatt talán még soha nem éltem át hasonlót. A körülmények sem segítettek, a sorsolás szeszélye folytán a 32 között az olasz világbajnok Volpi személyében rendkívül erős ellenfelet kaptam, de úgy álltam fel ellene, hogy akár képes is lehetek megverni. Szoros küzdelem volt, de sajnos nem sikerült, utána már tudtam, nem a saját kezemben van a sorsom, a legnehezebben pont azt éltem át, hogy tehetetlen vagyok. Vártam a másik páston a szintén kvótáért küzdő brit Stutchbury mérkőzését – ha nyer és bejut a nyolc közé, ő szerez indulási jogot –, nekem ott már csak az imádkozás maradt.

– Mi játszódott le közben a fejében, lelkében?

– Minden… Többször kalandoztam el abba az irányba, hogy milyen jó érzés lenne megszerezni a kvótát, de azért egyszer-egyszer bekúsztak a negatív gondolatok. Még az álmaimban is negatív és pozitív fordulatok váltották egymást, ellenfelekről is álmodtam, szerencsére a valóság ennél jobban alakult.

– És ha mindez nem volna elég, úgy tudom, csapattársáért, Dósa Dánielért is ugyanúgy izgult, mindketten a végére hagyták a csattanót.

– Érdekes pillanatok játszódtak le azon az egy napon. Tisztában voltam vele, mi kell ahhoz, hogy Dani is kvótát szerezzen. Épp melegítettem az asszómra, amikor elkezdődött a számára sorsdöntő lengyel–spanyol meccs; ha kiesik a spanyol, Daninak megvan a kvóta. Az izgalom többször a tetőfokára hágott, melegítés közben leálltam, és meredten néztem az asszót. Nyilván egytusos meccs volt; mit mondjak, nem segített abban, hogy megfelelő idegállapotban legyen. Amikor eldőlt, hogy Daninak sikerült a kijutás, kirázott a hideg, a sírás kerülgetett, azt mondtam magamnak: mindegy, hogyan, de nekem is sikerüljön! Mondjuk arra nem számítottam, hogy hasonlóan dőljön el, és a rivális brit lány egytusos meccsen kapjon ki. Utána hihetetlenül nagy kő gördült le a szívemről, mert egy rendkívül hosszú és megterhelő kvalifikációs sorozat zárult le. Szerintem hatalmas dolog, hogy tőrben sikerült minkét nemnek egy-egy kvótát szereznie. Dani révén 24 év után lesz újra férfi tőröző olimpián. Rengeteg üzenetet kaptunk, az egész tőrszakág nevében mondtak köszönetet. Remélem, hogy fellendíti kicsit a fegyvernemet, mert hiszek benne, hogy van jövője.

– Amikor kiderült, hogy csapattal nem juthatnak ki Párizsba, mennyire kellett felülírni a terveit? Érezte, milyen nehezített pálya előtt áll az egyéni kvótáért folytatott harcban?

– Ez az egész szezonom teljesen más volt, mint Tokió előtt, hiszen akkor a csapatra tettünk fel mindent. A tavalyi világbajnokság után már láttuk, hogy nagyon nehéz helyzetbe kerültünk, és bár matematikai esélyünk maradt, láthatóvá vált, mennyire rögös út áll a csapat előtt. Nagyon rosszul érintett, amikor kiderült, nem lehetünk ott együtt a párizsi olimpián. Ugyanakkor az elmúlt három évben az egyénit ugyanúgy építettük, mint a csapatot, mindegyikbe ugyanannyi energiát tettem, ezért eljutottam olyan szintre, hogy egyéniben is képes legyek érvényesülni.

– Ezek szerint a tokiói olimpia után edzőjével, Beliczay Sándorral tudatosan inkább az egyénire helyezték a hangsúlyt, hogy azon a területen is biztosabb legyen?

– Máshonnan közelítettük meg a kérdést. Négy éve a tőrcsapat olimpiai kijutása bravúrnak számított, arra alapoztunk, hogy utána a fejlődésünkkel párhuzamosan még erősebbek leszünk, és ha a tudásunknak megfelelően vívunk, kijutunk Párizsba is. Az utolsó pillanatig bíztunk benne, hiszen Tokiót megelőző évben szedtük össze magunkat és értük el a kijutást. Sajnos nem így történt, amiben hátráltató tényezők, műtétek is közrejátszottak. Bíztunk a szerencsés fordulatban, de nem jött.

– Lelkileg megviselte? A felkészülési terveit mentálisan át kellett gondolnia? Ahogy mondta, az egyéni azért más, mint a csapat.

– Nem volt arra idő, hogy gödörbe kerüljek, muszáj volt egyből belevágni a felkészülésbe és a kvalifikációs sorozatba. És ahogy mondtam, az egyénit is tudatosan építettük az elmúlt években.

– Tavaly májusban az olimpiai kvalifikációs sorozat plovdivi világkupanyitányán harmadik helyen végzett, tíz év után nyert női tőrözőnk érmet világversenyen. Majd az Európa-játékokon ezüstérmet szerzett. Mindezek adtak olyan visszacsatolást, hogy bízhatott az egyéni útban?

– Természetesen önbizalmat adott. Az élsportolók az eredményből táplálkoznak, az ad lelkierőt, kitartást és jelent visszaigazolást. Vívásban különösen fontos az önbizalom, nem mindegy, milyen lelkiállapotban lép az ember pástra. A bronzérem az első kvalifikációs világkupán sikerült, akkor még nem gondoltam, hogy később mekkora értéke lesz, és hogy úgy mondjam, kijuttat az olimpiára. Főleg azért számított nagy eredménynek, mert a térdműtétem után egy hónappal értem el, hitet adott, hogy képes vagyok dobogóra állni felnőtt világkupán.

– A párizsi olimpiával kapcsolatban milyen célt fogalmazott meg önmagának?

– Friss még az élmény, az előttem álló feladatokra koncentrálok: három verseny és az Európa-bajnokság vár rám, szeretnék jó helyezéseket elérni, hiszen hatással van a párizsi sorsolásomra. Örülök, hogy sikerült kijutnom, épp csak elkalandoztam abba az irányba, hogy mit szeretnék elérni. Azt gondolom, a legjobb nyolcba kerüléssel már elégedett lehetnék, ahhoz két tábla asszót kell nyernem, két erős ellenfelet megvernem. Szerintem szép teljesítmény lenne, erre fogunk készülni minden erőnkkel.

– Edzőjének, Beliczay Sándornak az 1984-es Los Angeles-i olimpiai lehetett volna az első az életében, de az ismert politikai okok miatt nem adatott meg, négy év múlva viszont pont ott lesz a következő ötkarikás játékok. Munkál önben, hogy együtt érjék el, lehet ez is egy távlati cél?

– Boldogsággal tölt el, hogy megadhattam neki azt az örömet, hogy kijutottam Párizsba, mert nagyon sokat dolgoztunk érte, az edzőm rengeteg munkát fektetett ebbe az elmúlt évtizedekben. Természetesen nem lehet más célunk a következőre sem. Nekem a vívás az életem része, és úgy érzem, még mindig az elején vagyok. A csúcson nagyjából a következő olimpiai ciklusban lehetek. A Párizs utáni időszakra is gondolok, szeretnénk egy erős, ütőképes csapatot összehozni. Tapasztalatból mondom, együtt, a társakkal átélni a legjelentősebb pillanatokat csodálatos érzés, és egyszer már szerepeltem egy erős négyesben, célunk, hogy újra stabil egységünk legyen.

– Azért kanyarodnék vissza a kezdetekhez, mert érdekelne, hogy mindabból, amiért gyerekként elkezdte és megszerette a vívást, mennyi maradhatott az élsportnak nevezett kemény úton. Második olimpiájára készül, nyomokban még fellelhető valami abból érzésből, ami a vívóteremben tartotta?

– A küzdés, a harc tartott a vívás mellett, mindegyik a mai napig a lételemem. Gyerekként is hajtott, hogy minden csatát megnyerjek, akár a fiúk ellen is. Sokan nem értik, hogyan tudok még mindig ennyire motivált lenni és ilyen szeretettel gondolni a vívásra, de a sok nehézség ellenére az érzés, amiért elkezdtem, nem veszett el az évek alatt. Az elmúlt években erőteljesen motivált a további fejlődés, az új akciók, „trükkök”, technikai elemek elsajátítása. Nincs vége a fejlődésnek, még bővül a fegyvertár.