A világ legjobb kapusa

„Már csak egy nagyon kicsi hiányzik hozzá, hogy állandóan a csúcson legyünk” – véli Nagy Viktor, a magyar férfi vízilabda-válogatott kapusa. A hazai rendezésű vizes vébén a világ legjobbjának választott, showmanként sem utolsó játékos két évig még biztosan Szolnokon készül Tokióra.

Fotó: MTI, archív, illusztráció

– Csapatezüst és a legjobb kapus cím, nem rossz eredmény egy világbajnokságon. Elégedettnek érzi magát?

– Fogalmazzunk úgy, hogy az egyik szemem sír, a másik nevet. Természetesen mindig nagyon jó érzés, ha különdíjat kapok, de a mai napig van bennem hiány­érzet az elvesztett horvát mérkőzés miatt. Az első és a második hely közt ugyanis óriási különbség van, egyáltalán nem mindegy, hogy az embert világbajnoknak vagy világbajnoki másodiknak hívják. Szívfájdalom nélkül lemondanék bármiről az aranyéremért cserébe. Mondom ezt úgy, hogy a vébé kezdetén magam sem gondoltam szakmailag reálisnak, hogy a válogatottunk döntőt játszhat. A közönség mégis kihozta belőlünk a bejutást, ami eleve óriási eredmény volt.

– A hazai szurkolóknak, úgy tűnik, ez örökre a minimum elvárás marad a magyar vízilabdával kapcsolatban.

– Ez, mondjuk, engem sosem zavart. Mert azt jelenti, hogy fontosak vagyunk az embereknek, látnak bennünk potenciált, és nem utolsósorban azért még mindig a világ élvonalában vagyunk.

– Akkor miért is ne lehetett volna reális akár a világbajnoki cím is?

– Mert azt is látni kell, hogy a magyar férfi vízilabda jelen pillanatban nem tart ott, hogy ez egyértelmű legyen. Más a helyzet, mint a Kemény-érában, ahol tizenéves srácok együtt nyertek meg utánpótlásban mindent, majd egyszerre felkerültek a felnőtt korosztályba, és ott is megnyertek mindent. Most meg van húszévesünk és harminchárom évesünk is. A játékosok egy része kicserélődött az elmúlt időszakban, az újabbaknak össze kell szokniuk a régebbiekkel, és persze mindannyiunknak össze kell csiszolódni az új edzővel. Ilyen helyzetben eleve nem észszerű rögtön döntőkről álmodni. Nálam amúgy is mindig a négy közé jutás a minimális cél. Ha már ott vagy, akkor lehet a következő lépésként tekinteni a döntőre, ahonnan pedig szintén már csak egy lépés az első hely. Szeretek nagyokat álmodni, de kis lépésekben gondolkodni.

– Említette a közönséget, kívülről nem látszott, hogy a hazai pálya bármiféle nyomást gyakorolna a csapattagok közt bárkire. Ön például készült erre mentálisan?

– Mivel ez már hála istennek a második itthoni világeseményem volt, inkább örömként, mint stresszként fogtam fel az egészet. 2014-ben a budapesti Eb-n még sokkal feszültebb voltam, a bemutatáskor és a vízben is alig mertem felnézni a lelátókra, nehogy bármi kimozdítson a koncentrálásból. Most sokkal felszabadultabb voltam: a többi játékossal együtt abszolút boldogságként, sőt mi több, előnyként éltük meg a nekünk szurkoló óriási tömeg jelenlétét. Sokat segített ebben Märcz Tamás először furcsának és túlzónak tűnő „lazasága” is: semmilyen más világversenyen nem tudom elképzelni, hogy a meccsek másnapján edzés helyett együtt wellnessezzünk. Tamás viszont éppen így próbált levenni rólunk mindenféle terhet, és hát az eredmény maximálisan őt igazolta.

– Az ezüsthöz sok más mellett kellett azért egy remek formában lévő kapus is. Sosem nyomasztja annak a felelőssége sem, hogy mindegy, kié a hiba, a végén mégiscsak önön múlik, bemegy-e a labda?

– Alkati kérdés, bírja-e ezt valaki vagy sem, de biztos nem véletlenül mondják, hogy minden kapus bolond egy kicsit. Ez természetesen nem azt jelenti, hogy klinikai értelemben őrültek vagyunk, de külső szemlélőként valóban nehezen érthető, hogy miért tölt el boldogsággal valakit, ha egy labda útjába állhat, ha egy edzésen közel száz lövéssel bombázzák, amelyek közül néhány igen fájdalmas, vagy menetrendszerűen eltörik az ujja. Szerintem viszont nincsen szebb poszt: csapatban vagy, de inkább egyéni sportolóként, végig egy pozícióban, mindig mindent átlátva.

– Az uszodába kerülve rögtön tudta, hogy éppen egy ilyen bolond akar lenni?

– Nyilván gyerekként én is inkább gólokat akartam lőni. Csakhogy amikor elkezdtem több év úszás után vízilabdaedzésre járni, még elég ügyetlenül bántam a labdával, ezért sokszor kiküldtek a partra ücsörögni. Egyszer megsérült a kapus, és az újonnan érkezetteket állították be rotációban védeni. Kipróbáltam, megtetszett, hamar kiderült, hogy érzékem is van hozzá, így a háló előtt ragadtam.

– Most, harminchárom évesen pedig elért a pályafutása csúcsára, ráadásul újabb két évre aláírt a Szolnoki Dózsa-Közgépnél, a világ jelenleg legjobb, idei BL-győztes klubcsapatánál. Foglalkoztatja már néha az is, milyen lesz a vízilabda utáni élet?

– Régóta ott van a gondolataimban, pláne mióta a gyerekeim, Samu és Olívia megszülettek, hogy oké, van ez a sport, imádom, remek, hogy a hobbim lehet a munkám, és el tudom tartani belőle a családomat, de mi lesz később. Nagyjából még három évig tervezem folytatni, nem szeretnék a medencében ragadni, és évente tologatni a pályafutásom végét. Ezért már most egyfolytában pörgetem az agyam mindenféle dolgokon. Van egy egész jól működő kis cégem, labdákat gyártunk, és jövőre már szeretnénk sportruházatot is. És egy ideje motoszkál a fejemben, hogy amolyan mellékvágányként kapusokkal is dolgozzak. Úgy érzem, hiány van itthon a jó kapusedzőkből. Sokkal több kapusból lehetne nagyobb teljesítményt kihozni, ha valódi, szakmai feladatokat kapnának, nem csak annyi hangzana el az edzéseken, hogy te csak tapossál, fiam.

– A tokiói olimpián azonban még mindenképpen szeretne ott lenni. Ha már realitás: a mumusnak tűnő szerb és horvát válogatott ellen lehet ott keresnivalónk?

– Nem szeretem, ha mumusként emlegetik őket. Nem akarom, hogy azt gondoljuk, a mumus miatt nem tudjuk megverni őket. Miért, ki vagy mi az a mumus? Ez olyan megfoghatatlan. Az viszont megfogható, hogy a szerb és a horvát vízilabda tudásban jelenleg előttünk jár.

– Mi ennek az oka?

– Eleve más a habitus, ott nemrég még háború volt, bennük van a harciasság. Azonkívül jóval egyszerűbb és szervezettebb a játékuk. Mindenre van A, B és C megoldásuk, és ezeket, hiába könnyű kiismerni, az esetek nagy részében tökéletesen végre is hajtják. A szerbek válogatottjában ráadásul általában tizenháromból tizenhárom kitűnő játékos van, talán most akadt egy kicsi lyuk, hogy néhány klasszis abbahagyta – ez meg is mutatkozott abban, ahogyan a szintén remek horvátok elkapták őket. Kettejük mellett abszolút feljövőben vannak a görögök, akiknek a legnagyobb hiányosságuk éppen az, hogy nincs jó kapusuk, és ellenfeleink lehetnek még az olaszok, a spanyolok és persze a sok fiatallal felálló, éppen a következő olimpiára beérő montenegrói csapat. Visszatérve a kérdésre, a balkáni szekciótól volna mit tanulnunk egységesség tekintetében is. Szerbiának például egy báziscsapata van, a Partizan Belgrád, onnan kerül ki a legtöbb válogatott játékos, de más kluboknál is ugyanazt az évtizedek óta működő képzést kapja mindenki. Ennek következtében annyira érzik egymást, hogy nem fordulhat elő olyan, hogy az utánpótlásból feljövő fiatalnak fogalma sincs róla, hogyan kell helyesen blokkolni. Viszont, és itt most ellentmondásba kerülök saját magammal, abban is biztos vagyok, hogy mi, magyarok játsszuk a földkerekség legszebb vízilabdáját. Ezt kéne okosan egyensúlyba hozni valahogy: a rengeteg, klubonként változó eltérő edzési módszer helyett legyünk egységesebbek, de ez az egyéniségeken alapuló szépség se haljon ki. Mert most csak egy nagyon kicsi hiányzik, hogy állandóan a világ csúcsán legyünk.

– És akkor még többet láthatnák a mára védjegyévé vált nyelvöltögetést…

– Mondjuk, a gyerekeim előtt inkább elszégyellem magam, mikor a meccsek után viccesen megjegyzik, hogy apa, már megint mit csináltál, a nyelvedet nyújtogattad meg összevissza mutogattál. A magánéletben egyáltalán nem jellemző rám az ilyesmi, inkább egy ösztönös dolognak mondanám, amivel a bennem lévő óriási feszültséget engedem ki egy-egy jól sikerült védés után. De, bár sokszor kérik a szurkolók, sajnos nem tudok mindig minden alkalommal show-t csinálni. Megőrülni nem lehet megrendelésre – ez vagy jön magától, vagy nem egy mérkőzés során.

Farkas Anita