Aki szívvel-lélekkel játszott a nemzetért

– Ha a kétezres évek közepén megkérdezünk egy olimpikont, cserélne-e egy magyar labdarúgóval, biztos nemleges választ ad. Most viszont a párizsi ötkarikás játékokon szereplő magyar sportolók és parasportolók közül voltak, akik kiemelték, milyen motivációt jelentett kilátogatni a Puskás Arénába egy tavaszi válogatottmeccsre, és mennyire jó lehet magyar focistának lenni, közel hetvenezer néző előtt játszani és hallani, amikor a szurkolók a nevüket skandálják. Mindkét végpontot megtapasztalta válogatottkarrierje alatt, de talán az igazi pozitív élmény csak a végén adatott meg. Mit jelentett, amikor végre átélhette?

– Sokszor hallottam pályafutásom alatt, hogy a foci a legnépszerűbb sportág itthon – bár bevallom, nem feltétlen ezt tapasztaltam. Valójában a 2016-os Európa-bajnokságon, válogatott-pályafutásom végén élhettem át, mekkora ereje van a futballnak Magyarországon. Szerencsések vagyunk abból a szempontból, hogy a mi sportágunkban egy kisebb eredmény is hatalmas hatást és rajongást válthat ki, míg az olimpikonoknál, akik sportágukban a legjobbak és legsikeresebbek, sajnos más a helyzet. Átélhettem, mit jelent telt ház előtt, több ezer szurkoló buzdítása közben játszani, milyen hihetetlen hangulatot képesek teremteni a magyarok a lelátón és mennyi erőt jelent ilyen atmoszférában játszani. Életre szóló élmény marad, ami 2016-ban történt.

– Jobb most magyar válogatott labdarúgónak lenni, mint a kétezres évek közepén, amikor ön is játszott?

– Minden körülmények között megtisztelő egy sportoló életében magyar válogatottnak lenni! Nincs szebb annál, mint a hazádat képviselni. Minden egyes verejtékes, kemény nap után, ami nem pont a legsikeresebb, önmagában felemelő érzést jelentett az a tudat, hogy mindent az országodért teszel. És ezt nagyon fontosnak tartom hangsúlyozni. Egy sportoló életében benne vannak a sikerek és a kudarcok egyaránt, válogatottként kötelességed mindegyikért vállalni a felelősséget.

– Válogatottsága alatt megélte azt az időszakot, amely nem pont a magyar foci fénykoraként vonul be a történelembe, amikor az eredmények és a nézők száma is elenyésző volt. Kárpótlást jelentett mindenért a kontinenstornára kijutás és az Eb-hatás?

– A tizenkét éves válogatott pályafutásom alatt valóban minden előfordult, a legnagyobb mélység és a magasság is. Az arany középút valahogy nem volt jellemző, a megítélésünk szempontjából sem. Ha egy-két jó eredményt értünk el, mi voltunk a legjobbak, két rosszabb után meg a kutyaütők. Meg kellett tanulni kezelni. A válogatottkarrierem végére kiteljesedett minden. Olyan élményben lett részem, amire mindig is vágytam és amiért elkezdtem futballozni. Számomra gyerekként az 1994-es amerikai világbajnokság meghatározó élmény volt, olyannyira, hogy 11 évesen kijelentettem: válogatott labdarúgó szeretnék lenni és egy világeseményen szerepelni. Kimondani persze könnyű, akkor nem is sejtettem, milyen kemény út áll előttem. Azt hiszem, kimondhatom, a gyerekkori álmom 2016-ban, az Európa-bajnokságon vált valóra…

– Éppen akkor vonult vissza a válogatottból, amikor megkezdődött a sikerkorszak, így kevés jutott a pozitívumokból. Látva a nemzeti csapat helyzetét, a több tízezres szurkolást a Puskásban, sajnálja, hogy ebből már kimaradt?

– Nézőpont kérdése, mi számít jónak és sikeresnek. A mostani mércével mérve talán nem mondhatunk sok pozitívumot, viszont akkoriban mi jónak éltünk meg egy-egy eredményt. Nekem abban az időszakban kellett futballoznom és az adott keretek között kihoznom magamból a maximumot. A múltban nagyobb érdeklődést akkor váltott ki a foci a szurkolókból, ha a brazil vagy mondjuk az olasz válogatottal játszottunk barátságos mérkőzést, ilyenkor volt inkább lehetőségünk nagyobb számú néző előtt játszani. Abból a szempontból szerencsésnek mondhatom magam, hogy megadatott pár új stadionban játszani, például a Groupama Arénában az Európa-bajnoki selejtezőkön, ahol megteltek a lelátók, és hatalmas pluszt jelentett az a légkör a játékunknak. Egy hiányérzetem van, hogy az új Puskás Arénában már nem tudtam játszani.

– Több mint egy évtizeden keresztül stabil helyet szerzett a válogatott védelmében. Mi a véleménye a mostaniról?

– Willi Orbán komoly szerepet tölt be a csapaton belül, és látszik, hogy személyében rendkívül profi vezére van a védelemnek. Egy-két csere előfordult hátul az elmúlt időszakban sérülésnél vagy azon oknál fogva, hogy a klubcsapatukban a játékosok nem kaptak szerepet, illetve fiatalokat is próbál beépíteni Rossi mester. Azért a védelemben jobb az állandóság. Az utóbbi időben pár meccsen kevésbé muzsikáltak jól, ami előfordul, de összességében látom a szervezettséget.

– Olyan védőt is mondana, aki esetleg hasonló játékfelfogást képvisel, viszont látja a saját stílusát?

– Azért nehéz erre válaszolni, mert az évek alatt rengeteget változott a labdarúgás. A védők szerepe sokkal komplexebb, összetettebb lett, másfajta kvalitásokat követel a poszt. A foci fizikailag tovább erősödött, a támadók rendkívül atletikusak – személy szerint örülök, hogy a pályafutásom alatt ez ennyire nem volt jellemző. Marco Rossi Honvédjánál is visszaköszönt, hogy a játékrendszerében mennyire fontos szerepe van a védelemnek, és kifejezetten tetszett, hogy a válogatottnál is az elejétől kezdve nagy súlyt fektetett arra, hogy rendbe tegye a védelmet. Sokat léptünk előre, látszik a fejlődés ezen a területen. Nemcsak abból áll a játék, hogy a védekezésből kontrázunk, hanem sokkal szervezettebb, kreatívabb játékot mutattunk a támadásépítésekben is. Azért az elmúlt éveket nézve nagyon sok pozitívumot lehet megemlíteni a válogatottnál.

– Ha abból indulunk ki, hogy nem a nemzeti együttes sikerkorszakában töltötte el a válogatottkarrierje jelentős részét, hanem amikor itthon inkább a „merjünk kicsik lenni” mentalitás érvényesült, egy idő után tényleg elhitte az ember, hogy nem juthat magasabbra? Soha nem gondolkodott el, hogy nem éri meg a válogatottság?

– Soha, egy pillanatra nem fordult meg ez a fejemben! Még a vereségek, kudarcok ellenére sem. Szeretném, ha érthető lenne: a válogatott tényleg más, nekem nagyon sokat jelentett. Ha a klubcsapatommal kikaptunk vagy nem úgy ment a játék az Anderlechtnél, nem viselt meg annyira, mint itthon a válogatottban akár egy barátságos meccsen elszenvedett vereség. Mindig úgy mentünk ki a pályára, hogy nyerni akartunk, vagy a legtöbbet kihozni magunkból. Számtalanszor elhangzott, hogy „nem látták a tüzet”, „nem hajtott a csapat” és még folytathatnám. Nem feltételezheti senki, hogy amikor címeres mezben kimész a pályára, nem akarsz hajtani és nem teszed ki a szíved-lelked. Amikor például Norvégia ellen játszottunk Újpesten és 4-1-re kikaptunk – ráadásul tényleg buta gólokkal –, a szurkolók már a 20. perctől komoly nyomás alatt tartottak bennünket. Nem mondom, hogy könnyű volt kezelni ezeket a helyzeteket, vagy hogy nem viseli meg az embert, de ha szidtak is, vagy rosszabb meccsem volt, egyszer sem fordult meg a fejemben, hogy többet nem jövök.

– A legrosszabb pillanatokban is mindig büszke volt arra, hogy a válogatottban játszik? Akkor is, amikor szitokszó volt a magyar foci? Nem gondolkodott abban, hogy „inkább a klubban érem el a sikert, a válogatott csak csalódással jár”?

– Nekünk azért volt mindig nehezebb, mert a magyar futball múltja miatt hatalmas elvárásokat támasztottak a válogatottal szemben, olyanokat, amik egyáltalán nem voltak reálisak. Valahol talán mi is hibáztunk, amikor egy-egy jobb meccs után nem pont a reális célt fogalmaztuk meg. Egy holland meccs előtt nem mondhattuk volna, hogy esélyünk van a győzelemre, hiszen akkoriban a válogatottunk tele volt Magyarországon játszó futballistákkal – és a magyar bajnokság más színvonalat képviselt akkor –, a holland csapat meg világsztárokkal. Ilyenkor az a feladat, hogy kihozd a legtöbbet, ha elérsz egy szép eredményt, rendben van, de egy esetleges sikert is helyén kell kezelni. Nálunk egy-egy nagyobb diadal után minden arról szólt, hogy onnantól bárkit meg tudunk verni… A nagyobb vereségeknél is ugyanúgy teljes erőbedobással mentünk ki a pályára, ezt azért jelenthetem ki, mert tagja voltam azoknak a csapatoknak. Pontosan tudom, mindenkinek büszkeséget jelentett a válogatott, ugyanakkor a képességek behatárolhatók voltak. Természetesen voltak olyan meccsek, amiket hozni kellett volna. Aztán a már említett sikeres periódusra minden összeállt.

– Mi változott leginkább?

– Hosszú történet lenne mindent kifejteni, de a háttér, a stáb, a szakmai felkészítés egyre profibb lett. Olyan stadionokban játszhattunk, ami megfelelt a nyugati színvonalnak és méltó volt a labdarúgáshoz, sokan nem is gondolják, mekkora szerepe volt a sikerességben. Dárdai Pál kapitánysága is áttörést jelentett, elhitette, hogy akár a 80. percben is megrúghatjuk azt a gólt, képesek voltunk a meccstervet végrehajtani. Pali a szurkolókat is mellénk állította, és ebből mindenki tudott táplálkozni, erőt meríteni. Folyamatosan épült a válogatott, olyan közösség alakult, amelyik képes volt sikerekre, és helyén is kezelte őket.

– Említette a stadionkörülményeket, a szakmai hátteret, ezek indították el a fejlődést?

– A korábbi viszonyokhoz képest hatalmas előrelépés történt, és azóta ez még inkább szembetűnő. A mostani hátteret össze sem lehet hasonlítani a mienkkel. Mivel mindezt megtapasztaltam, ezért tudom kijelenteni, mennyit tett hozzá egy jobb környezet is a teljesítményhez. Nagyon le voltunk maradva Nyugat-Európához képest. Szerencsésnek érzem magam, miután hazajöttem Belgiumból, itthon is olyan stadionokban tudtam játszani, amire korábban nem volt példa, és el sem képzelhettük. Teljesen mások most a lehetőségek itthon a labdarúgás minden szintjén. Nemcsak a válogatottnál profi a háttér, hanem már utánpótlástól kezdve. Ebből lehet építeni, így lehet klasszisokat kinevelni.

– Ha már szóba hozta a stadionokat, azért az Orbán-kormány rengeteg kritikát kap a stadionok építése, a foci támogatása miatt.

– Erre azt válaszolnám: az elmúlt nyarak is megmutatták, milyen létjogosultsága van egy profi stadionnak, mennyi világsztár látogatott el például az új Puskás Arénába. Én nagy Coldplay-rajongó vagyok, 2016-ban ott voltam a berlini olimpiai stadionban a koncertjükön, és idén a Puskásban is. Azért arra soha nem gondoltam volna, hogy Magyarországon lesz a legjobb koncertélményben részem. Ez a stadion folyamatosan megtelik, nemcsak külföldi, hanem magyar előadóval is, ami engem óriási büszkeséggel töltött el. Lehet persze a foci kapcsán emlegetni a stadionokat – bár a válogatottmeccsek is telt házasak –, azért lássuk meg azt is, milyen világsztárok jutottak el hozzánk.

– Visszagondolva a kétezres évek közepére, ha valaki azt mondja a nagyjából üres, romos Puskás-stadionban egy kevésbé jó meccs után, hogy 2024-ben már zsinórban három Európa-bajnoki kijutás, telt házas meccsek lesznek a válogatott mögött, és olimpikonoknak jelent motivációt a nemzeti csapat egy-egy mérkőzése, mindezt valószínűleg túl merész álomnak hittük volna…

– Ha végigkísérjük az elmúlt nagyjából 25 évet, láttunk rosszat és jót – én személy szerint tapasztaltam is. Nehéz azt mondani, hogy annak is megvolt a szépsége, mert nem igaz. Jó látni, hogy eddig eljutottunk. Soha nem gondoltam, hogy a labdarúgásnak ekkora ereje lehet itthon, ennyi embert megmozgat. Ha a válogatott eredményes, az kihat mindenre. Csak a nemzeti csapat képes arra, hogy megváltoztassa az emberek megítélését, eltüntesse a klubszimpátiát és egységesen, egymásért, a hazájukért szurkoljanak az emberek. Azt a fajta nemzeti összetartozást, amit a 2016-os Európa-bajnoki szereplésünk kiváltott, azóta sem tapasztaltam. Mindent elmondott arról, mit is jelent a futball a magyaroknak. Azt kívánom a fiataloknak, akik elkezdenek focizni, hogy tapasztalják meg, éljék és érezzék át egyszer ezt a szeretet és erőt, összetartást, mert bátran kijelenthetem: labdarúgóként, sportolóként nincs ennél jobb és szebb élmény, és ezt az érzést csak nemzeti színekben élhetik át.